Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)

1906-11-17 / 47. szám

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

«MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON.»

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. = Telefon szám: 58. .......— Lapvezérlő-bizottság:

Kovács Dezső dr., felelős szerkesztő.

Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér.

Vetzák Ede dr., Gózner Elek dr.

Szerkesztő:

Varjas Endre.

Kéziratokat nem adunk vissza.

Laptulajdonos: a lapvezérlő-bizottság.

Előfizetési árak :

Egész évre ... 8 kor. Félévre .... 4 kor.

Negyedévre .... 2 korona. Lelkészeknek, tanítóknak, jegyzőknek és a IX., X., XI. fizetési osztályba sorozott tisztviselőknek egész évi előfizetési összeg beküldése mellett 5 korona.

Egyes szám ára 20 fillér.

A circulus vitiosus.

Két c i k c.

I.

Nagykároly, nov. 23.

(— CS.) Régi igazság, hogy semminek ez emberlakta földön nincs szivósabb hóditó ereje, mint az állambölcseség kothur- nusába bujtatott politikai ostobaságnak. Különösen, ha ez ostobaság „illetékes helyről“ bocsátva útnak, hódolatos szajkó-szájjal ismételtetik mindenféle rangokban, rendekben, éjjel-nappal, országos és vármegyei gyűléseken, hírlapokban és poharas asztalok mellett, mindaddig, mig szálló ige nem lesz belőle. Szálló ige, a melynek még a társadalom értelmesebbjei is könnyen hajlandók a megszokás kényelménél fogva reális tartalmat tulajdonítani, szállóige, a mely lassankint hatalmába keríti a politikával foglalkozó elmék túlnyomó többségét s lerombolhatatlannak tetsző tekintélyt látszik magának biztosítani beláthatatlan időkre.

Ilyen szállóigévé vált non sens volt a szabadelvű korszak harminc esztendeje alatt a függetlenségi párt kormányképtelenségéről szóló elmélet. Mert a hatvanhetedig kiegyezés különböző a negyvennyol- cadiki törvényektől, mert a király amazt fogadta el, emezt pedig perhorreskálja, a függetlenségi párt soha kormányzó hatalommá nem válhatik. így alkották meg a Lloyd-klub törvényét, meglátjuk mindjárt, mily praktikából, a nagyközönség beugrott a szólamnak s magának a függetlenségi pártnak legtöbb tagja is a végzetben való mélabus megnyugvással rábólintott a szabadelvű párti szentenciára: úgy van, a negyvennyolcas párt kormány képtelen.

Igen alapos okai voltak a szabadelvű

pártnak arra, hogy e szállóige vírusával minél nagyobb mennyiségben megtelitse a nemzet vérét. Mert ha a függetlenségi párt kormányképtelenségéről szóló legenda nagy tömegeknek válik meggyőződésévé, a negyvennyolcas eszme propagativ ereje természetszerűleg csökken s mindazok, akik nem elégszenek meg azzal, hogy csupán lelkes demonstrációból, tényleges eredmények teljes kilátástalanságával harcoljanak a függetlenségi lobogó alatt, könnyen hajlandókká válnak a középutat keresni, a hatvanhét reformjával próbálkozni a negyvennyolc úgyis hiábavalónak hirdetett feltámasztása helyett.

E hazug jelszó hatása alatt fejlődött ki fúzió után az az alakulás, amely a balközép zömét Tisza Kálmán személyes befolyásával bevezette a Deák-pártba, mig a nem alkudó csekélyebb rész nagyobbik fele a később nemzeti párttá fejlődött mérsékelt ellenzéket alkotta meg s csak egy, alig számbavehető töredék erősítette belépésével a függetlenségi pártot. A kor- mányképtelenségi elmélet hatása tehát már akkor egész pusztító mivoltában mutatkozott, mert hiszen ha e hazug jelszó által a dolgok folyása ki nem téríttetik rendes medréből, a természetszerű, sőt szükségképpeni alakulásnak annak kellett volna lennie, hogy a balközép nagy tömegei a függetlenségi pártba olvadjanak bele, annál is inkább, mert azon időben az ellenzéki pártok megkülönböztető árnyalatait megadó közjogi programmeltérések korántsem voltak olyan élesek, mint később az 1884-iki függetlenségi programm megalkotásakor.

Mentül mélyebben behatolt a köztudatba az a tétel, hogy a függetlenségi párt kormányképtelen, annál gyöngébb lett a párt jelszavainak kifelé ható ereje s ha egy-egy olyan esemény, mint a boszniai okkupáció, az 1888/89-iki véderővita, Kossuth Lajos expatriálása koronként el nem tölti haragos keserűséggel a magyar sziveket, köny- nyen megtörténhetik, hogy a szabadelvű uralom harminc esztendős puhító és puhán tartó korszaka még sokkal súlyosabb pusztítást vitt volna véghez a függetlenségi párt sorában, mint például a Bánffy-féle téli választás.

Maga az 1905. januári választás eredménye, mely a parlament legszámosabb pártjává tette a függetlenségi pártot, még nem volt elég a kormányképtelenségi legenda dezavuálására. A nemzet akaratán kívül még ötnegyed esztendei végtelen nyomor és szenvedésre, vagy legalább is kísérletére volt szükség ahoz, hogy az uralkodó és környezete megbarátkozzanak a negyvennyolcas kormányzat gondolatával, egyelőre ugyan minden pozitiv függetlenségi eredmény nélkül, csupán a legfőbb nemzeti kincs, az alkotmány érintetlenségének fentartásáért.

Az ószabadelvü politikának részint régi köntösükben maradt, részint haladópárti maskarába öltözött kis számú, de elszánt vitézei a függetlenségi párt kormányképtelenségéről szóló dogma bukását kezdetben savanyu rezignációval látszottak fogadni. E lejárt, végleg megbukott tanalapjáról támadni a függetlenségi pártot s rajta keresztül a koalíciót sem észszerűnek, sem gyakorlati eredményre vezetőnek nem látszott az ujéletre ébredt alkotmány mézes hónapjaiban. Belekellett előbb szokni az uj viszonyokba, tapasztalatokat kellett gyűjDal.

Vedd föl czigány azt a vonót, muzsikálj most énnekem ! Szépen szóljon a hegedűd, hogy a kő is éledjen. Szemeimből olvassad ki nótám, ha én hallgatok.

Húzd jó kedvvel, tele tűzzel, mert vigadni akarok.

Hegedűdnek bűvös hangja elűz minden bánatot,

Nem fáj már úgy a szivemnek, hogy a rózsám elhagyott. Húzzid, húzzad még vígabban, ne sajnáld a gyantádat, Aludhatsz majd eleget, ha felállítják fejfádat.

Csak te húzzad, addig húzzad, mig kiderül homlokom, Lelketöntő szép nótákat csalj ki a nyers húrokon.

Andalító, édes hangján a könnyem is elapad . . .

Tedd le czigány azt a vonót, mert a szivem megszakad.

___ A.

A hegedűk versengése.

Irta: HORVÁTH JENŐ.

Muzsikaszó hangzott . . . Hegedű húrjain viharzott a fájdalomnak bús-borús siralma, hegedű szavából csicsergett az örömnek derűs mosolygása. Az a hegedű ! . . . Mely kicsi szerszám s mennyi hang van benne, mennyi érzelem lakik ottan ! . . , De ennél is kisebb az a másik, s mégis talán gazdagabb, érzékenyebb is az a szerszám, melynek az élet a vonója: a szív . . . S talán néha nem is vág össze a kettőnek a hangja, mint Fazekas Péter és Kincses Juliánná esküvőjén. Ép ott, ahol a Gyöngysor-utca derékba találja a Kincsesék házát az Árokpart-utcában, ott találkozik a két menet, mind a kettőt hegedű hangja kisérte. Kincsesék házába most jött meg az uj pár a templomból, a Gyöngysor-utca végén pedig, szemben az örvendezőkkel, épen megindult a temetési menet. Ősz Ilonkát kisérték utolsó útjára. Itt hangzott a fájdalom, amott meg az öröm a hegedű fájából. Olyan különös érzelmeit keltett e két hang találkozása. Mintha csak bírókra kelt volna egyik a másikkal. Vajon melyik lesz a győztes ? — az öröm-e vagy a bánat ? ... az élő-e avagy a néma halott ? . . . Mintha csak a cigányok is érezték volna, hogy itt nemcsak könnyekről, hanem szivekről is van szó, hogy nemcsak a gyászolóknak, hanem a tulnan örvendezőknek is kell huzni olyan bánatosat hangzott: „Lehullott a rezgő gyárfa ezüstszínű levele ! . . .“

Szegény Ilonka ! Midőn utoljára látták Fazekas Péterrel a táncmulatságon, milyen vig volt. Az arca pírban égett, fekete szeme tüzesen villogott, sötét haja koszorúba fűzve, hullámos termete ringott a táncba, ki gondolta volna, hogy ez már csak az őszi napnak múló fénye 1 ... Ki sejtette volna, hogy éltető napját az a másik, az a szőke, halaványképü leány, a Kincsésék Julcsája elrabolja tőle. Odatolakodott közéjük, mint a napfogyatkozáskor a hold a föld s a nap közé s az Ilonka leáldozott. Nem tudta elviselni Péter hűtlenségét, ágyba feküdt, meghalt s ép akkor temették, mikor azok esküdtek. Pedig az Isten látta lelkét, nem volt a szivében semmi keserűség, semmi bosszú. Ha tőle függött volna, tálán más napra tűzi ki elköltözése napját.

— Péter, tudod mit fogadtál ?

— Eh, nem volt az komoly, gyermek voltam akkor . . .

— S ezt most komolyan mondod ? Most arra hallgatsz, ki már kiskoromban is irigyem volt? . . . Hogy egy pár holddal többje van, hogy előkelőbb ? ... Te én nem tudok másé lenni, én nem leszek a másé . . .

— Én, én . . . de ne beszéljünk erről, látom felhevültél, pihenj egy kissé.

— Jó, pihenek. De azért a tied leszek, ná- lád leszek mindig, még akkor is, ha a sírban pihenek ! . . . S a rózsák az arcán elhalványodtak, fekete szemei bánatosan becsukódtak ; az élő megadás volt maga, melyre oly szépen illett fekete hajának koszorúja, s a szive oly szép . . .

Ez volt az utolsó szó, amit váltottak azon a bálon, azóta kerülte Péter. Érezte, hogy élő szemrehányás neki az a leány, s azért inkább kétszerannnyi utat tett, hogy csak a tüzes szemébe ne kelljen néznie. S mégse tudott szabadulni tőle, ott settenkedett nála, mint az árnyék a szivénél. Még álmában sem hagyta pihenni! . . .

— Péter, mért vagy oly levert, ha hozzám jössz! Nem látok sohase derült mosolyt az ajkadon ? . . .

— Hagyd el Julcsa, elég az embernek a maga baja! . . .

—- De mégis most már jussom van hozzá, hiszen maholnap a feleséged leszek. Tanulj már bele, felezd meg velem a bánatodat . . .

— Teveled osszam mg e ,hiszen talán te

F