Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-02-03 / 5. szám
ő. szíun. sz A T MÁRVÁRM EGYE. 3-ik oldal. Hát tisztelt urak! fogunk e végre önöktől egyenes, férfias beszédet hallani, mint a hogy programotokban Ígérték, vagy nem ? Ha igen akkor arra feleljenek, hogy miután az Önök álláspontja szerint a nemzeti engedmények követelése időszerűtlen és káros az országra, miért nevezik a békekötést leszerelésnek és miért nem hazafias áldozatnak ? Hiszen az Önök elvi álláspontja szerint, — ha nem a zavarosban halászni, de a zavarosból az országot kivezetni akarják, — hozsannával kellene fogadni azt is ha a koalíció minden engedmény nélkül veszi át a kormányt, nem hogy azt, ha nagy vívmányokat ér el. Félre tehát a keserűséggel tisztelt laptárs. Örömrivalgást akarunk hallani a felett, hogy végre kezd megjönni a »koalíció esze« és azután, ha meg lesz az eredmény, óhajtjuk látni, hogy mind a kik hazafias kötelességöket teljesítették, szerényen, miként húzódnak vissza. Nagy László megelégszik az alispáni nyugdíjjal, Berchtolddal és Rába Lászlóval együtt lemond szeszgyáráról, Kemény Alajos — ha még megjönne kir. tanácsosi kinevezése — szerényen elhárítja magától, Ilosvav Gusztáv átengedi VII. rangosztálybeli helyét arra illetékes idősebb embernek és végül Róth Károly kiveszi kaucióját az adóhivatalból, kebelére öleli ismét jobbágy Baudisz Jenőt, a mostani szerkesztőt pedig visszabocsálja az egyetemre, hol az a sikeres és jól végzett hazafias munka után kétszeres buzgalommal fogja tanulmányait folytatni. Luby Béla beszámolója. — Saját tudósítónktól. — Csenger, jan. 29. Január hó 28-án délelőtt 11 órakor tartotta meg Luby Béla országgyűlési képviselő Csenger- ben beszámolóját. Dacára az erős hidegnek, úgy helyből, mint a vidékről igen nagy számmal jelentek meg a választópolgárok a népszerű képviselő meghallgatására. Az egyes községek választói csoportban érkeztek, élükön egy-egy zászlóvivővel. A beszámoló az ev. ref. iskola nagy udvarán lett megtartva. A csengeri és angyalosi énekkar néhány hazafias énekszáma után pontban 11 órakor megjelent a képviselő: Luby Béla, a kerületi pártelnök: Madarassy Dezső, a párt jegyzője: Baka Elek, továbbá Rácz Elemér, Kossuth István és még több illusztris tagja a kerületi 48-as és függetlenségi pártnak. Az ülés megnyitása. Madarassy Dezső általános érdeklődés és feszült figyelem közt megnyitja a gyűlést. Szívből üdvözli a megjelent párt híveket, mint a halhatatlan 48-as eszmék harcosait, közkatonáit, a kik eljöttek szeretett és nagyrabecsült vezérük szavát hallani. Ma, a mikor ősi intézményeink, sarkalatos jogaink a legádázabb elemek által vannak veszélyeztetve, kétszeresen szükséges, hogy a vezér a közkatonákat a helyzetről felvilágosítsa. Bíztatja, kitartásra buzdítja a híveket s hiszi, hogy a szent, a nagy küzdelem csak fényes győzelemmel végződhet! Reméli, hogy eljő még az az idő, a midőn ténynyé válik ez a nóta, hogy: „Megvirrad még valaha!—“ (Általános helyeslés és élénk éljenzés.) Az ülést megnyitja és átadja a szót Luby Bélának. Luby beszámolója. A választási harcokról beszél, a melyeknek folyamán sikerült neki és híveinek egy régi mameluk fészket a dicső függetlenségi eszmék számára elhódítani. Szerénysége tiltja, hogy a dicsőséget magának tulajdonítsa, hanem tulajdonítja rég- porladozó, de eszméinkben örökké élő dicsőült apánk: Kossuth Lajos emlékének, az ő ránk hagyott eszméinek, bölcs tanításának. (Elénk helyeslés.) A helyzet. Nem hiszem, nem képzelem — szól általános helyeslés közt, — hogy széles e magyar hazában akadjon egyetlen magyar kebel, egyetlen magyar szív, a mely ne sóhajtana, a mely ne dobogna a jelen helyzet látára a magyar alkotmány és a dinasztia sorsa felett. Hogy az ellentétek idáig fejlődhettek, annak okát a 67-es kiegyezésben látja, melyből az eddigi kormányok minden téren a nemzet hátrányára és a dinasztia előnyére igyekeztek jogot alkotni. A Fejórváry kormány. A mostani kormány szereplését jellemzi. Először alacsony eszközökkel a koalíciót akarta megbontani. Mikor itt kudarcot vallott, akkor a törvényhatóságokat akarta megnyerni a maga sötét céljainak, de a hazafias és jellemes tisztikar nem állott kötélnek. Megtört rajtuk a kormány minden igyekezete, visszapattant róluk minden ütés. Majd leküldte az adminisztrátorokat. E „szemeten szedett, finánc bureaukból“ kiránci- gált kreatúrákat küldte a vármegyék nyakára. De melyik foglalhatta el hivatalát tisztelet és becsülés közt? Egy sem. És nem is fogja. Mert a magyar nemzet az ő ismert, általánosan becsült jóravaló vezetői helyett nem fogad el holmi jött- ment existentiákat, a kik adósságaik kifizetése és megfizetett lelkiismeretük árán minden el- képzelhetőre vállalkoznak. Az ált. titkos szavazati jog. Mint a demokratikus eszmék hive, liberális elvek harcosa, szívesen áll azok közzé, kik a választói cenzus leszállítását, vagyis a szavazópolgárok körének kiterjesztését akarják. De csakis egy bizonyos határig. Ott van ez a határ, a hol a hazaszeretet, a valahová való tartozás, az irni- olvasni tudás megszűnik és kezdődik a jött-ment nemzetközieskedés, a népámitó hazátlan szocial- demokratizmus. A titkos választást azonban mindenképen ellenzi. Eddig — úgy mond — egy helyen összegyűlve láthattuk, ellenőrizhettük, megakadályozhattuk a hatóságok presszióit, mert a szavazás nyílt volt. A titkos választás még ettől is megfosztana bennünket. Különben is a magyar embernek mindig a nyíltság, az őszinteség volt tulajdonsága, mely nem igyekszik a sötétben bujkálni, a zavarosban halászni. A béke. Minden magyar embernek és igy neki is legfőbb óhaja az, hogy a nemzet és a korona között a béke létrejöjjön. De ez a béke olyan legyen, hogy azt a nemzet fölemelt fővel, büszke önérzettel fogadhassa el, hogy jogos követeléséből, ősi intézményeiből alkotmányos jogaiból mit se kelljen feláldoznia. Ha igy lesz, az öröm általános lesz. De ha nem, ő attól sem félti a nemzetet. Jöjjön a nyilt abszolutizmus, legalább akkor a nemzetnek is fegyvert adnak a kezébe, hogy a passzív rezisztentia szűk kereteiből kilépve, hathatósabb eszközökkel védhesse meg jogát, igazát. Ha meglesz a béke, eljön majd újra, hogy együtt örvendjen híveivel, ha nem, ha szétkergetik a nemzet választott képviselőit, akkor majd búcsút mondani fog eljönni. Addig is kéri, nyugalomra inti, kitartásra buzdítja híveit, mert ez — aránylag — gyenge fegyverekkel is nagy eredményt lehet elérni. Élteti választóit. (Hosszantartó lelkes éljenzés és taps. Felhangzik a Hymnus hangja, melyet a nagyszámú hallgatóság áhítattal kisér.) Rácz Elemér beszéde. Rácz Elemér, nagypeleskei nagybirtokos, a függetlenségi eszmék egyik kipróbált és szép szavú harcosa felszólítja a hallgatóságot, hogy fejezze ki törhetetlen bizalmát, ragaszkodását szeretett képviselőjük, Luby Béla iránt, mi óriási lelkesedés, kalaplengetés közt megtörténik. Majd Madarassy Dezső pártelnök megköszönve a széleskörű érdeklődést, bezárja az ülést. A hallgatóság méltóságos nyugalommal, a legcsekélyebb rendzavarás nélkül, a Kossuth nóta hangjai mellett oszlott el. Újabb epizód. A „Vármegye“ folytatja az ellenállási harc érdekes epizódjainak közlését. Közlünk mutatóra ismét egy jellemző esetet: (Egy aljegyző szerződtetése.) A napokban N. István barátom, aki a múlt esztendőben Edelényben volt képviselőjelölt, de aki Ragályival szemben elbukott, különös vendéget kapott az esti órákban. Egy volt jogásztársa kereste föl, teljesen elzüllött állapotban: téli kabát nélkül, szennyes inggel, borotválatlan ábrázattal és egyébként is nagyon defekt állapotban. N. István csak akkor ismert rá, mikor fölfedezte kilétét. — Emberi Hogy jutottál ennyire? A szerencsétlen erre elmondotta a maga élettörténetét. Persze nem mindent, csak annyit, amennyit elmondani jónak látott és abból is csak az utolsó napok elbeszélésére fektette a fősulyt. — Igen... idejutottam. Most már három nap óta vagyok Budapesten. Nincs lakásom, nincs betevő falatom Az utcán csavargók éjjel- nappal. Egyszer egy kapu alatt alszom el, máskor egy pádon virrasztóm át az éjjelt. Száraz kenyérnél egyebet három nap óta nem ettem. Könyörülj meg rajtam. N. István megszánta a szerencsétlent. Hozatott neki ennivalót. Majd megfürdette, meg- borotváltatta, azután adott neki valami viseltes kabátot és kilátásba helyezte, hogy ha csak lehet, szerez neki munkát is valahol. A szerencsétlen eközben mohón nekiesett az ételnek és mikor visszanyerte kissé életere jét és félig meddig tűrhető külsőt is nyert, en- gedelmet kért jóltevőjétől, hogy távozhassák : valami dolga van. N. István maga is menőfélben volt, odaszólt hát neki: — Várj, én is veled megyek. Az utcán alig tettek néhány lépést, egy jól öltözött ember közeledett feléjük. N. István védence nagyot köszön neki, az pedig, mikor fölismeri emberét, megszólítja : — Pár szót szeretnék váltani Önnel. N. István előremegy néhány lépést és vár. Az idegen azonban behívja emberünket egy kapu alá, ahol tiz percnél tovább tárgyal vele. N. Istvánnak feltűnik ez. Vájjon ki ez az ember? Ha olyan bizalmas ezzel a szerencsétlen alakkal, miért nem fordult az ő hozzá segélyért? Hiszen az idegen ruházata arra vall, hogy jómódú ember... Vagy valami kétes exisztenciáju ember volna ez az idegen ? Zsebtolvaj, kasszafuró, vagy ehhez hasonló fővárosi typus, aki ezt a szerencsétlent most akarja hálójába keríteni? — Legjobb lesz, ha megvárom, mig a diskurzusnak vége szakad — gondolja magában N. István, — hátha még megmenthetem ezt az embert. És vár. A két ember végre elvállik és ekkor N. István egyenesen kérdést intéz védencéhez. — Ki volt az az ember és mit akart tőled ? És erre a szegény szánalomraméltó alak a következő meglepő választ adta : — Édes jó barátom. Te jó szívvel voltál irántam, megkönyörültél rajtam. Neked hát elmondom. Szívesebben, mint másnak és előbb, mint bárkinek is legközelebbi hozzátartozóim közül... Én ugylátszik fordulópontján állok életemnek. Minden jel arra vall, hogy nagy szerencse ér. Ez az ember, aki most velem beszélt, a belügyminiszter — ügynöke. O tisztviselőket akvirál az uj rendszer számára és már egy ízben beszélt is velem, de végleges választ eddig nem tudott adni. És most adott ? — Adott. Azt mondta, adjam be folyamodványomat, az ex-lexre való tekintettel bélyeg nélkül is beadhatom (!) és akkor a napokban ki fognak nevezni. — Minek ? — Az még bizonytalan, de valószínűleg első aljegyzőnek Zemplénvármegyéhez. — Éz érdekes. Nem jönnél be velem egy kávéházba, hogy erről a dologról komolyabban beszéljünk?! — Ha parancsolod ... Csak egy kérésem volna. Adj nekem 17 krajcárt kölcsön. — Minek az ? — A folyamodványom készen van. Ajánlva szeretném elküldeni Zemplénbe, de nincs pénzem levélbélyegre. — Jó, a kávéházban majd esetleg azt is adok, de előbb beszélni szeretnék veled. Bementek a kávéházban és ott azután N. István lelkére beszélt az embernek, ne adja magát ilyen gyalázatos szolgálatra. Menjen inkább havat söpörni, zsákot hordani, de ne ne árulja el hazáját, ne adja el a lelke üdvösségét. A szerencsétlen lehorgasztott fővel hallgatta a lelkes szavakat és aztán igy szólt: — Tudom, hogy gyalázatos föladatra vállalkozom, de családos ember vagyok. Feleségem van és három gyermekem. Nem tehetek másként. Rendes körülmények között olyan keresetre nem tehetnék szert, amilyenre most kilátásom nyílik, jogvégzettségem nincs, más szak- képzettséggel nem rendelkezem, őrült volnék, ha nem ragadnám meg ma az alkalmat... — Hogyan ? Hát itt nem követelnek tőled kvalifikációt ? — Nem. Nézd, itt van Kispál Sándor jelenlegi zempléni alispánhelyettes egy levele. Most adta át nekem az az ember, akivel az imént beszéltem. Mint láthatod, a főispán megbízásából írja, a főispán levélpapirosán. Olvasd el. N. István elolvasta a levelet. Tartalma meglehetősen szószerint igy hangzott: „Tisztelt Uram! Pongrácz gróf főispán megbízásából irok Önnek. Itt Zemplénben valószinüleg„megürül a napokban az első aljegyzői állás. Ö méltósága kész Önt erre az állásra kinevezni. Én részemről magam is örülnék, ha boldogulásához hozzájárulhatnék és köztünk szólva, alig várom, hogy jöjjön, mert én itt alispán és írnok vagyok egy személyben. Tehát csak adja be folyamodványét. Okmányok fölöslegesek. Csak annyit mutasson ki, hogy 1870. után volt valamilyen vármegyei szolgálatban. Hiszen azt csak ki tudja mutatni?! Ha jól emlékszem, Ön tényleg volt is 1874-ben Kolosvármegyénél alkalmazva? Vagy nem? Folyamodványát mielőbb várva, vagyok baráti üdvözlettel Kispál Sándor, Zemplénvármegye alispánja. N. István nagyot nyelt a levél elolvasása után és azután még egyszer kapicitálni próbálta
