Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)

1906-10-27 / 43. szám

2-ik oldal. SZATMÁRVÁRMEGYE. 43. szám Rákóczi elmondhatta: „már tudom, hogy találkoztak oly magyarok, akikkel lehet életemet hazám szabadságáért inkább feláldoznom, mintsem bujdosásra ad­nom kesergő, koporsómig gyásszal be­borított fejemet.“ Az áthidalhatatlan űrt azonban, mely az osztrák politika és a magyar állami­ság közt fennállott, ez a magyar áldo­zatkészség nem tölthette be. Akadtak, — szórványosan ugyan, — de ép’ a ha­talmasok között, kik az osztrák politika túlkapásait türelmesen nézték, sőt segí­tették. Stepney angol követ Eszterházy herceg nádorról mondja, hogy nem az alkotmány őre, hanem annak a kiját­szója. S hányszor ismétlődött épen vezető államférfiaknál ez a felfogás az újabb időben? Szívfájdalommal kell beismer­nünk, hogy a régi osztrák politika, hogy „ebet ebbel maratok“, a legtöbbször be­vált. Vagyis, hogy nem az ellenség ereje, hanem önfiai ásták a magyar nemzeti nagyságnak a sírját! Rákóczi Ferenc kora azonban épen azért felemelő, mert a lelkesedés álta­lános, kevés a kivétel. A nemes magyar zemzetnek megújultak régi sebei. Isten és a haza szolgálatában egyesítették a lakókat rendi és vallási különbség nél­kül. A kuruc zászlók alá sietett a pór, nemes és főnemes, katholikus és protes­táns egyformán. Andrássy Miklós ferenc- rendi páter a nagyszombati diákokból alkotott szabad csapatot. Ebergényi hu­szárjai a Rajnától, Deák Páléi Olaszor­szágból siettek haza. Csakis igy érthető, hogy az a 200 gyalog és 50 lovas, akikkel Kis Albert és Esze Tamás a Beszerikek alján Rákóczit fogadta, 50—100 ezerre emelkedett. A kanászok, gulyás, borbély és paraszt ve­zérek helyét pedig a főúri vezérek fog­lalhatták el. Nem kell kicsinyelnünk azon­ban e paraszt vezéreket sem, mert hisz nagy eszményekért küzdöttek, az eszmé­nyek pedig hősökké avatták őket. Csodálatos kor, amelynek dicsőséges és szomorú eseményei egyaránt megra­gadok és tanulságosak? Rákóczi Ferenc nemes alakja örök példája a hazaszere­tetnek, áldozatkészségének, a nemzetért való önzetlen munkálkodásnak, a vitéz­ségnek, a nemzeti büszkeségnek, a lelki állhatatosságnak és a kitartásnak. Alakja már régen a legendás alakok közé tar­tozik. A magyar népnél a népszerűség­ben Szent Lászlóval és Hollós Mátyással osztozik. A Rákóczi név a magyarnak bújában vigasztalója, örömében lelkesí­tője. A daliás kort követő szomorú na­pokban a nagy adóterhekkel s az idegen, zsoldos katonaság kicsapongásaival foly­tatott küzdelemben egyedül a tárogató és a Rákóczi nóta voltak azok, a melyek lelke egyensúlyát fentartották, a melyek a szebb jövő hajnalát eléje varázsolták. De csak addig, mig a bécsi kormány ezt a csekély örömet is meg nem irigyelte tőle s a tárogatókat össze nem szedette! Dagaszthatja-e jobban valami a ma­gyar szivet, mint midőn a Széchenyi gyű­lés fényére és azt ott megnyilatkozó nemzeti egyetértésre gondolhatunk. A nagy fejedelmet hírkoszoruzta vezérei környezik. Sorjában tűnnek elő a hősök. Bercsényi gróf, a főgenerális, amint büszke tekintetét a jövőbe vetett biza­lommal hordozza körül. Károlyi Sándor gróf, a Leopold császár vadászleopárdjai­nak bőréből készült kacagányban. A rettenthetetlen Vak Bottyán oly félelme­tes ezüstüs baltájával. Eszterházy és Forgách grófok, Balog Ádám és Bezerédy Imre, a „legjobb bajvívó.“ Gyalogosok, huszárok, gránátosok, palotások tarka serege alkotja a kísére­tet. S nem valami lélekemelő-e már maga a gondolat is, hogy a vezér és a sereg mind magyar volt? Ki hitte volna akkor, hogy néhány év múlva a fejedelem Lengyelországban Péter cártól várta a nemzeti ügy fellen­dítését. Igaza volt a munkácsi cigány­nak, midőn imigyen búcsúzott: „Mégy — mégy felséges fejedelem! Itt hagyod a vagyont, keresed ? nincsent.“ Valóban nem látta többé viszont hazáját. A nemzeti függetlenség önzetlen képviselője nem tudta rászánni magát, hogy újra rabigába hajtsa fejét. Lemon­dott egy kis királysággal felérő vagyon­ról, le családi boldogságáról, csak hogy lelkének legszentebb eszméit, amelyek­kel a köznek áldozott, ne keljen meg­tagadnia ! Belső embereinek jó része követte a száműzetésbe, mert mint a derék Mi­kes írja „nagyon szerették a fejedelmet.“ Sírva búcsúztak a hazai földtől s szomo­rúan gondoltak a dal szavaira: A merre a tenger zug. A merre a szél jár. Csillag lehanyatlik, Ott nyugszom meg én már. Konstantinápolyban, a Szt.-Benoit egyházban pihentek a nagy fejedelem haló porai egész mostanáig. Tört re­ményeinket rejtette az elfeledett sir. Most egy lépéssel közelebb jutottunk remé­nyeink teljesüléséhez, hogy a nagynak földi maradványait megbecsülni tudjuk. Nem kell felednünk, hogy nemzeti erényeink megtestesülésének a legna­gyobb képviselője aludta örök álmát idegen földben. Pirulhatunk, hogy annak, ki mértföldekre terjedő földbirtokát a hazáért, a haza szabadságáért hozta ál­dozatul, még néhány lábnyi földet sem tudtunk oly hosszú időn át adni. De talán olvad a sziveinket takaró jégburok, oszlik a világos látásunkat el­záró homály. Magunkhoz tértünk: félő tisztelettel hódolunk dicsőiilt nagyfeje­delem a Te és hűséges bajtársaidnak porladozó csontjai előtt. Találjanak azok megnyugvást a ha­zai földben. És sírotok legyen minden­kor intő példa a hazaszeretetre, az ön­zetlen munkára s az áldozatkészségre, így talán megérhetitek, hogy szabad ha­zában nyugosztok meg majd, kik szol­gák lenni nem tudtatok! Közgyűlés után. Nagykároly, okt. 26. (pl.) Nagy politikai átalakulások után, mint a milyen a múlt és a jelen évben Magyaror­szágon lezajlott, mindig kell több-kevesebb idő a dolgok uj rendjének stabilizálódásához. Mert a hatalomról lekerültek félrevonulása, esetleg ellenzékbe menetele nem történik meg anél­kül, hogy különösen azok, a kiknek a hatalom árnyékában pihenni életfeltétel volt, ne tegye­nek kísérletet az uj rendszerbe való belehe- lyezkedésbe, a mi akár sikerül, akár nem, dúltam és éjjel-nappal tartó folytonos gyors utazás után Munkácsra megérkeztem. Itt sem időztem hosszú ideig és miután j a tanácskozás helyében és a kiséret számában mindketten megegyeztünk, Vajára, (Szabolcs vármegyében. Az emlékezetes találkozás Vay Ádám kastélyában 1711. jan. 31-én történt.) egy Tiszántúli faluba mentem, ahová már Pálffy megérkezett. Nem emlékezem vissza, de nem is kell elmondanom ama mindenféle szépen- hangzó szavakat, amelyekkel a császár bősé­ges ígéreteinek elfogadására felszólitolt, ame­lyekkel az ország szabadságáról és annak tel­jes helyreállításáról biztosított, csakhogy én arra határozzam el magam, hogy a császárnak levelet Írjak és békét kérjek. Arra ösztönzött, hogy Bécsbe követet küldjék, amely követség elvállalását, ha a né- ! metek kezest adnak, Károlyi a maga részéről elhatározta, én meg, nehogy bármit is meg- i kiséretlenül hagyjak, a levél megírására tökél­tem el magam. Nem tudom, Uram, magamban visszafoj- I tani, ki kell előtted tárnom lelkemnek belső J háborgásait, melyek nyugtalanítottak, melyek ide-oda hánytak a nyomorúságoknak és aggo­dalmaknak ebben a viharában, amelynek le­csillapítására lomhán és langymelegen néha napján hozzád is menekültem, de mert jobban bíztam az emberi segédeszközökben és saját okosságomban, nyugalmamat nem találhattam meg. A rendeknek tett esküm megtiltotta, hogy lemondjak az erdélyi fejedelemségről, ennek megtartására a tisztesség és hiú dicsőség sar­kalt; előreláttam az örök száműzetésnek nyo­morúságait, ha ezen feltételt nem fogadom el, valami erős reményem sem volt arra nézve, hogy engem az általános európai békébe be fognak foglalni. Bár a franciák királya ismé­telten hozzám intézett leveleiben biztosított ar­ról, hogy nélkülem nem fog békét kötni, tud­tam, hogy fegyvere már nincs abban a hely- j zetben, hogy a császárt erre kényszerithetné. ték a nyomorult népet. A tél dühöngött és oly sűrűn hullott a hó a földre, hogy a járt útról alig térhetett le a lovas is. Faluról-falura ván­dorolt a menekülőknek ez a tömege, mely paraszlkocsikra szorult, egyik része a megél­hetés eszközeit, más része a biztonságot ke­resvén a hegyeknek és pocsolyás vidékeknek félreeső helyein. A katonaság elhagyta zászlóit, hogy családját megmentse és táplálékot nyújt­son neki. A népnek és a bujdosóknak siralmas panasza zúgott fülembe. A félig mezítelen ka­tonaság a kemény fagytól megdermedve oda­hagyta állomáshelyeit; ez fegyvere, amaz lova, mindnyájan a hiányos zsold miatt terjesztet­ték be igazságos panaszaikat, s a katonai szol­gálat teljesítéséhez nem annyira az akarat és a hűség hiányzott, mint inkább a lehetőség. Ügyeimen való ezen aggodalmaim köze­pette csak a moszkvai cár által Ígért külföldi segítségbe vetett bizalmam maradt meg, aki, miután Poltavánál legyőzte a svéd királyt, (1709 jul. 9. verte meg Nagy Péter cár XII. Ká­rolyt) Lengyelországba vonta vissza seregét, mig őt magát a szomszédos Oroszországba várták. Már jóval előbb összeköttetést keresett az én közvetítésemmel a francia királlyal, s ez összeköttetés megvalósításáért megígérte, hogy egész seregével segítségemre lesz. E feltételt a francia király is elfogadta, s ezért a Pálos­ból hazatérő követemet (Vetésyt) a fentneve- zett fejedelemhez küldtem, hogy a francia ki­rály nevében biztosítsa a cárt a tárgyalás meg­kezdésének hajlandóságáról és értesítse ezen ügy elintézésére a francai királyhoz küldendő ünnepélyes követségről. Nem ok nélkül re­ménykedhettem tehát, hogy az ő segítségével a magyarországi ügyeket helyre fogom állítani. Ezért Bercsényi grófot, a szövetséges or­szág főgenerálisát és helytartómat Lengyelor­szágba küldöttem, hogy ezen ügyet elintézze, én magam pedig Munkácsra vonultam, hogy a háborút folytassam. De az ellenség — miután csekély fárad­sággal Szolnokot (1719 okt. 19.) és Egert (1719 nov. 29.) megvette — átkelt a Tiszán, hogy a német seregnek Erdélyben állomásozó részé­vel egyesülve, engem bekerítsen. Ezért tábor­nokommal és a Tiszántúli részek parancsno­kával, gróf Károlyival tanácskoztam és megen­gedtem neki, hogy Pálffy grófhoz, a császári sereg parancsnokához levelet írjon, s reményt nyújtva a békére, igyekezzen fegyverszünetet kieszközölni. Károlyi előadta, hogy Pálffy, ki teljhata­lommal rendelkezik, József császár rendeleté­ből hajlik ugyan a békére, de kér, hogy idő­nyerés és a tárgyalás előmozdítása céljából személyesen érintkezzem vele, s hogy ezen ügyet elintézhessük kéthetes fegyverszünetet ád, me­lyet esetleg továbbra is kifog terjeszteni,hogyha én erre határozom el magam. Ez az előter­jesztés nem volt ment minden nehézségtől; akivel tárgyaltam, magyar ember volt ugyan, de a németeknek szolgája; bíznom kellett benne és kiszolgáltatnom magam neki pusztán az ő szavára, amelynek megtartását meghiúsít­hatták a németek, akik már megszokták a ma­gyaroknak tett ígéreteket különféle ürügyek­kel és mentségekkel kijátszani; de másrészt zaklatott a szükség és az önszeretetnek az a dicsősége, amely meggyőzött engem arról, hogy a végvonaglásban levő haza mellől eltávoznom nem szabad. Könnyen beláttam, hogy igen kis haszon mellett sokkal nagyobb kár származhat ebből, de nem akartam, hogy avval vádoljanak, hogy bár az ország zaklató szükségben van, én sze­mélyemet mégis inkább képzelt, mint valósá­gos veszedelmeknek sem akarom kitenni, s ha a felajánlott egyezkedést visszautasítom, azt mondhatják, hogy én az alkalmat a jó béke­kötésre elmulasztottam. Magamnak ez a meg­nyugtatása győzött minden érven, és minden késedelem nélkül zivataros éjtszakán, midőn igen sűrűn hullott az égből a hópehely, elin-

Next

/
Thumbnails
Contents