Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-10-20 / 42. szám
Nagykároly, 1906 október 20. 42. szám. II. évfolyam. MEGJELENIK MINTDENT SZOMBATON. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kölcsey-utca 21. sz. a. Hivatalos órák : minden délután 2-tól—5-ig. —9-* Telefon-szám : 9. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. Kéziratokat nem adunk vissza. Lapvezérlő-bizottság: Kovács Dezső dr., felelős szerkesztő. X. Szabó Albert dr., Vetzák Ede dr., Gózner Elek dr. Laptulajdonos: a lapvezérlő-bizottság. Szerkesztő : Varjas Endre. Előfizetési árak: Egész évre . 8 kor. Félévre ... 4 kor. Negyedévre........................2 kor. Lelkészeknek, tanítóknak, jegyzőknek és a IX., X., XI. fizetési osztályba sorozott tisztviselőknek egész évi előfizetési összeg beküldése mellett 5 kor. •«£>• •*$»• Egyes szám ára 20 fillér. •«=»• „A toll haramiái.“ Nagykároly, 1900 okt. 19. (+) Az absolutismus aligmult napjaiban, mikor hóhérkezek csörrenő bilincsekkel közeledtek legféltettebb kincsünkhöz : a félszázados szabad sajtóhoz —j ugyané helyen irtunk a szent remegés lázas szavaival a büszke gondolat veszélyben forgó koronájáról : a szabad sajtóról. Undok vámpírok denevérszárnyai i suhogtak e fölött. Éreztük mi is. Az elkobzások egymásután értek bennünket is. Szuronyos csendőrök pecsételték le a nyomdát és jártak utcáról-utcára, betörtek a magánházakba is, hogy lefog- j lalják lapunkat. A sajtópörök egész seregével rohantak ránk, hogy agyonfojtsanak. Mert alkotmányunk bástyáit védelmeztük. A nemrég múlt napoknak e börtönlevegős emlékeit idézzük fői, mikor megint írunk a sajtóról, de — Szemere Miklós igaz szavai kapcsán. Úgy érzünk ma is, mint akkor A mi Credónk egy jottát sem változott. Valljuk régi hitünket. Csak azért harcolunk, a miért a múltban. Kincsünk a szabad sajtó! — hirdetjük ma is. Átok reá, a ki kezet emel reá ! — harsogjuk most is. — De Szemere Miklósnak mégis j igaza van. Ökle nem a szabad sajtóra, de ennek kútáraira csapolt le. A fölbérelt spadassinokra. A kik tőrrel járnak. A kik a szennyet túrják. A kik fölvájkál- ják a szemétdomb piszkait. A kalmárokra sújtott. A kik revolvert szögeznek az orvul megtámadottra. Hogy pénzt szerezzenek, ha piszkosat is. Nekik „non ole“t. A piaci árusok közt suhogott os- lora, a kik a templom szentélyébe tolakodtak. — Ki velők onnan! — kiáltjuk mi is Szemerével. , Mert neki igaza van. A magyar sajtó emlékét litáni harcok szentelték meg. A Desewffyek, Széchenyiek, Kossuthok, Deák Ferencek, Eötvösök és Kemény Zsigmondok úgy érezték, hogy a sajtó Isten égő csipkebokra. Örökükbe ma az aranyborjú imádói tolakodtak. Ok megoldott sarukkal jártak e szent helyen, ezek sáros lábbal taposnak végig becsületen, jóhirnéven. A hol Ábel tiszta áldozatának lángja égett, ezek olt Kain szeny- nyes ocsuját füstölögtetik. A kristályforrásba iszapot kevernek. A nyomorult biavók, a kik mindenre vállalkoznak pénzért, az aljas bérencek, a kik nekitámadnak — ha megfizetik — akár a hazának is — oh, ez az undok faj szomorúan ismeretes előttünk. Nem is kell messze néznünk A mikor alkotmányunk védelmi harca folyt — szennyes röpiratok, aljas újságok — magyarul Írtak ezek is — ástak vivóár- kokat a nemzet szabadsága alá... És mikor a szél fordult, ugyanezek a megvásárolható bérencek minden arcpirulás nélkül álltak a mi sorainkba, a kikre Oberleulenant Karl Ritter von Schmied urat valahonnan Ausztriából helyezték át az alföld egyik legmagyarabb városában állomásozz huszárezredbe és a magyar mágnás és dzsentri huszártisztek hosszúságára, valameny- nyiÖAit hpipálta a nímet. ő lett az ezred legsnájdigabb tisztje. Szerelemben és lóversenyeken (náluk ez egy kalap, akarom mondani csákó aló tartozik), mindig ő győzött. Meg is indult a hajsza lányos házaknál, hogy lekapják a főhadnagy urat a tiz körméről. A mamák talán még a vőlegényükhöz sem voltak annak idejében olyan kedvesek, nyájasak. mint most a főhadnagy úrhoz. Az asszonyi raffméria minden fogását megkísérelték ellene. Valóságos ostromnak volt kitéve. A leányok meg csak úgy homoltak utána. Azonban Ritter von Schmied ur nem azért volt német, hogy egy könnyen beugor- jék. A nagy ostrom közepette sem felejtette el az egyszeregyet. Kiszámította, hogy 100.000 forintnál többet ér ezer hold tehermentes föld az alföld közepén, de 3000 hold még ennél is többet ér. Ennélfogva heves szerelemre gyulladt a Kőszegi Nagy András uram bájos leánya, Kőszegi Erzsiké iránt. Kőszegi Nagy András uram volt a város egyik leggazdagabb cívise. De nem csak pénze, esze is volt az öregnek bőven. Csak gyermekekből nem jutott ki neki ilyen bőven az istenáldás. Egyetlen egy leánya volt csak: Erzsiké. Vigyázott is rá Kőszegi Nagy András uram, mint a két szeme fényére. Tán még annál is jobban. Ráköltölte volna szívesen az egész vagyonát, ha kellett volna, de annyi volt pedig nem is oly rég mérgezett nyilakkal lőttek. A pénz ezeknek a zászlajuk, a melyre esküsznek. A büszke lovagvárba haramiák fészkelték be magokat. Onnan lesik az áldozatokat. Rátörnek orvul, megtámadják aljasan. Ha fizet tovább eresztik, de ha a zsarolás nem sikerül, a rágalmak szeny- nyével hajigáinak reá. ; Hazug, utálatos ez a haramia-sajtó. De jó üzlet, ezért szaporodnak a toll banditái. Seregével keletkeznek zuglapok, a melyeknek egyedüli célja ez a jövedelmező rablómesterség. Elözönlik már a vidéket is. Harsogó ordításuk itt is megremegteti már a félénkeket. Bizony a fürge faj egy uj üzletága ez, nem a magyar sajtó. Ki velők a szentélyből! Mert tolvaj. Zsaroló. Kiszimatol minden szennyet, hogy — megfizettesse. Betolakodik családi, egyéni ügyekbe. Kezében revolver. Aljasságokból él. Mint a kloáka patkánya. — Ez volna a magyar sajtó? Ezekért ült volna börtönt Kossuth? Semmi közössége nincs velők a becsületes magyar sajtónak. E kalózokra sújtson le minden tisztességes ököl, hogy visszameneküljenek bűzös csatornáikba. — Ki velők a szentélyből! Szatmárváros gavallériája. Csak most értesülünk róla, hogy Szatmárváros törvény- hatósági bizottsága a f. hó 8-án megtartott közgyűlésen egy nem mindennapi határozatot hozott. — Arról volt szó, hogy Szatmárváros neki, hogy bármily pazarul költekezett, még csak meg se kottyant. Fürdőkre, külföldi útra járatta, német, francia nevelőnőt tartott mellette. l,s a sok költség nem veszett kárba. Erzsiké 18 éves korára nem csak a legszebb, hanem talán a legműveltebb lány is volt a városban és tegyük hozzá még, hogy talán a legszeszélyesebb is. És talán e szeszélyességének köszönhette a főhadnagy ur, hogy eljegyezhette Kőszegi Erzsikét. Hizelgett a hiúságának, hogy a városszerte annyira vadászott huszártisztet ő hódította meg. Ámbár tisztában volt azzal is. hogy Kőszegi Nagy András uram 3000 holdja nélkül alig lette volna meg az ő szépsége és műveltsége a kellő hatást a főhadnagy urra. Ha kart karba öltve végig sétáltak az utcán, elragadtatással, irigykedve néztek utánuk az emberek. Nem volt szebb pár náluk hét vármegyében. És Erzsiké még sem érezte magát túlságosan boldognak. Valami elégedetlenséget, ürességet érzett a leikébe. Vőlegénye, ámbár nagyon csinos, sőt határozottan szép férfi volt, néha szellemes is, melegebb érzést is mulatott néha Erzsiké iránt, még sem tudta betölteni menyasszonya szivében azt az ürességet. Néha olyan formát érzett Erzsiké, hogy az az élet, mely előtt áll, nagyon hasonlít valamely hazárdjátékhoz. Nagyon kétséges, hogy a végén mint nyerő szerencsés játékos, vag}% mint tönkrement, minden reményétől és boldogságától megfosztott kerül-e ki belőle. Fel is bontotta volna már szívesen e frigyet, de félt az emberek nyelvétől, akik már igy is meséket találtak ki állhatatlan természetéről és szeszélyességéről. Azután mit is ért TARCA. _ I Dal. Őszi rózsa, fehér őszi virág, Dalol rólad már az egész világ. Te vagy a búbánat altatója S ébresztője, fehér őszi rózsa. Nekem is van egy fehér virágom, Nem válnék meg tőle semmi áron. Eszembe jut az a boldog óra, Ha rád nézek, fehér őszi rózsa. Nincsen semmim tőled, csak e virág, Mégis mindig emlékezem reád, Pedig az az idő nem jön vissza; Mikor adott — fehér őszi rózsá. Ha meghalok el ne vegyék tőlem, Fehér rózsám legyen mindig velem. Hadd álmodjam odalent is róla; Aki adott — fehér őszi rózsa. GULÁCSY ILONKA. Huszárfőhadnagy — bakaönkéntes. Kőszegi Erzsikét, a város egyik leggazdagabb polgárának a leányát eljegyezte oberleu- tenant Karl Ritter von Schmied ur, a huszárezred legsnájdigabb főhadnagya.
