Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-09-08 / 36. szám
Nagykároly, 1906. szeptember 8. 36. szám. II. évfolyam. o' J! v£V i POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.- MEGJELENIK IMI I INT ID E UNT SZOMBATON. Szerkesztéség és kiadóhivatal: Kölcsey-utca 21. sz. a. Hivatalos órák : minden délután 2-től—5-ig.-9- Telefon-szám : 9. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttór sora 40 fillér. Kéziratokat nem adunk vissza. Lapvezérlő-bizottság: Kovács Dezső dr., felelős szerkesztő. N. Szabó Albert dr., Vetzák Ede dr., Gózner Elek dr. Lap tulajdonos: a lapvezérlő-bizottság. Szerkesztő : Varjas Endre. Előfizetési árak: Egész évre . 8 kor. Félévre ... 4 kor. Negyedévre .............................2 kor. Le lkészeknek, tanítóknak, jegyzőknek és a IX., X., XI. fizetési osztályba sorozott tisztviselőknek egész évi előfizetési összeg beküldése mellett 6 kor. .-j*. Egyes szám ára 20 fillér. Kossuth szelleme. — Irla : Varjas Endre. — Nagykároly, 1906- szept. 7. Ennek a nemzetnek történetét poéták írták meg. Álmodó lantosok, mythosokat dalló regősök, meséket szövő igricek mondáiból rójja össze a krónikás — Anony- mustói kezdve Horváth Mihályig — azt az eposzt, a mely a magyar nemzet históriája. Mátyás király palotájában, a várak fegyvertermeiben, a végek harcosai közt, a kuruc-tábor őrtüzei mellett az igric- készség, koboz, tárogató csak azért szólt, hogy a merengő hősök lelkét megitta- sitsa azzal a történelemmel, a melv szebb a legragyogóbb költészetnél. Áldomásnak, vagy megvítt harcnak ez a koronája mindig: a kóbor lantos históriás-éneke. A Provence troubadourjai szerelmet énekelnek, a ködös bárdok komor trag édiákat költenek — a regős pedig a azáról dalol. Küzdelemről és harcról, vérről és diadalról, kettétört és újra összeforrasztott kardról, diadalmas álmokról, a melyek csak álmok maradnak... így szól mindig a soha meg nem unt dal. A mi Tacitusaink kobzos poéták. Ezek szedik együgyü rímekbe a csoda- szarvas mondáját, zengik énekszóban Attilát, a vezéreket, Lehelt, Botondot, Árpádot, a szent királyokat; ezek könnyezik meg a vad Kelet pusztítását, s azt a nagy átkot, a mely századokon át rajta TÁUCA. A bölcsesóg tanítója. Irta: Wilde Oszkár. (Fordítás angolból.) Még gyermek volt, mikor megtelt Isten megismerésével és mivel még serdületlen fiú vala, a szent férfiak és asszonyok, kik az ő szabad szülővárosában laktak, bámulattal teltek el beszédének mély bölcsességén. Mikor szülei átadták neki a ruhát és a férfiasság gyűrűjét, megcsókolta őket és elhagyta őket, hogy Istennek világába menne és a világnak Istenről beszélne. Mert akkori időben sokan valának, kik Istent nem ismerék, avagy rosszul ismerék, avagy a hamis isteneket imádták, kik berkekben lakoznak és imádóikkal nem gondolnak. A nap felé fordította orcáját és tovament, szandál nélkül lábain, amint a szenteket látta vala járni; övén kis zsákot hordozott és egy cserép-kulacsot. Örömmel eltelve járta az országutat, azzal az örömmel, mely Istennek teljes ismeréséből származik és szünet nélkül zengte az ő dicséretét. Kis idő múlva idegen városokkal gazdag országba érkezett. Tizenegy városba jutott. Ezek közül néhány völgyekben feküdt, mások nagy folyamok partjain, a többiek pedig hegyeken. Mindenik városban egy tanítványra talált, aki őt megül a nemzeten. Virrádás, hajnalhasadás nélkül. Csak vére hull ennek a népnek; hősei azért születnek, hogy elpusztuljanak harcban, bitón száműzetésben. Szomorú história ez. Egy vérig zakla ott, elevenjéig marcangolt nép története, a mely vezéreiben mindig vértanukat lát és ezek csontjait a vesztőhely árkaiban keresheti össze. Lengő zászlait foszlánynyá tépi a vihar s a turulmadár harci vijjogása lánccsör- renésbe vész el. — Vájjon valóság-e mindez? Történelem lehet-e ez, a melynek följegyzői csak vándor lantosok ? Csak költészet lesz ez a história. Színes, vérrel festett poézis. Nem lehet valóság, csak mythos: egy maroknyi, rokontalan nép őröl harca ezer esztendőn át. Nem vérből valók azok a félistenek. Költői phantasia alkotta meg őket. Nem lehet, hogy históriát epikusok daloljanak meg. Csak költészet lesz ez. Azt kell hinni. Mert ennek a népnek van története 1848-ban is. Hősei születnek, es róluk nem szól a dal. i'firogatóhang, lanlszó nem zeneg róluk, poéta nem szedi rímekbe ezt a históriát. Mert nem mese az, de történelem ... Rákóczy, Thököly tetemét nem borítja a haza földje, de a turini ház nagy halottja itthon pihen. Nincs is epikusa az utolsó szabadságharcnak. Klió beszél erről, nem a költészet múzsája. A rég múlt történetét talán csak poéták álmodták meg, az utolsó század históriája már valóság. szerette és követte és hasonlóképpen mindenik városból nagy tömeg ember követte őt, az Istennek megismerése pedig elterjedt az egész országban. Számos nagy város megtért és a bálványtemplomok papjai mihamar látták, hogy jövedelmeiknek fele elmarad, ha pedig délben megütötték dobjaikat, csak nagyon kevés hivő jött pávával és másfajta adománnyal. S mégis: minél több nép követte és minél nagyobb lett tanítványainak száma, annál nagyobbra növekedett az ő fájdalma. És ő nem tudta, miért oly nagy az ő fájdalma. Mert mindig Istenről beszélt és lánggal égett Istennek ismeretétől, melyet Isten adott vala neki. Egy este kiment a tizenegyedik városból, mely örmény város vala és tanítványát valamint egy nagy tömeg ember követfe. 0 meg felment egy hegyre, leült egy kősziklára, mely a hegyen volt és tanítványai körülötte gyülekeztek, a néptömeg pedig a völgyben térdelt. Lehajtotta orcáját kezeibe és sirt, igy szólva leikéhez: »Miért telik el fájdalommal és bánattal, vájjon miért napvilágon járó ellenség minden tanítványom?« És lelke válaszolta: »Isten megtöltött téged az ő teljes ismeretével és te azt másoknak adtad oda. Ä megfizethetetlen drága gyöngyöt megosztottad és a varrás nélkül való^ruhát fölmetélted. Aki od’adja a bölcseséget; ■'friely az övé, az önmagát rabolja meg. Olyanhoz hasonlít, aki kincseit tolvajnak adja oda. Vájjon Isten nem bölcsebb-e náladnál ? Ki vagy te, hogy túladsz a bölcseségen, melyet Isten reád bízott? Egykor gazdag voltam és te szegénynyé tettél. Egykor láttam. Istent és most te elrejtetted őt előlem.« Ő meg újra sírva fakadt, Pedig már-már azt hittük, költészet lesz ez is. Szőjjük majd tovább a szépséges legendát és ennek költött alakjává avatjuk Kossuthot is, mint a többit ezer esztendők lefolyása alatt. Nem igy történt. Az ezeresztendős mag sudárba szökkent, lombot bontogat. Az eszme, a melyért századok hőseinek vére hullt, nagy magvetőre talált Kossuthban, a ki nevével örökre egybeforrasztotta a vérhullásig, szivszakadtig vívott küzdelmet a magyar szabadságért. Nem engedte eltiport virággá lenni. Mivel nem hajtott a mag — azt hittük — kihalt, pedig csak gyökeret vert, erőset és mélyen az örökké zaklatott nemzet lelkében. Neve sugáros nap volt, örökké megújuló emléke áldásos eső, a mely táplálta, öntözte, és kiirthatatlanul meggyökereztette a magyar szivekben. A múlt minden nagy alakja csak poéták hőse — Kossuth a valóságé. Századok során minden küzdelmünk álóm volt megébredés nélkül — Kossuth életté tette. Viharok tépdestek meg — Kossuth harca után a diadal szivárványa is fölragyog. Ezért nem látunk kis dolgot abban a zázlószentelési ünnepben, a melyet most rendez városunk közönsége. A sokszor fojtogatott nemzeti eszme lobogó győzelmét érezzük kicsengeni az ünneplés morajából. — Verbum caro factum est. Az Ige testté lón. A Volga-menti lovasnak, a hóditó Nagy Lajosnak, a törökverő Hunyadinak, Hollós Mátyás kora magyarjainak, mert tudta, hogy lelke igazat mondott és hogy ő Istennek ismeretét másoknak adta oda és hogy olyan volt, mint az, ki Istennek ruhájába kapaszkodik és hogy az ő hite elhagyta őt, mert mások ő benne hittek. így szólt magában: »Nem akarok többé Istenről szólani. Az, aki od’adja a bölcseséget, mely az övé, önmagát rabolja meg.« Néhány óra múlva hozzájöttek tanítványai, leborultak előtte és szólának: »Uram, beszélj nekünk Istenről, mert Istennek teljes ismerete a hit és senki másé rajtad kívül.« Ő meg felelt nekik: »Mindenről szólok nektek, ami az égben és a földön vagyon, de Istenről nem fogok nektek szólani.« Ekkor ők haragra gerjedtek ellene és mondták: »Elvezettél bennünket a pusztaságba, hogy hallgassunk téged; vájjon éhen küldesz-e haza minket és a népet, melyet követésedre bírtál ?« u meg felelt nekik: »Nem fogok nektek Istenről szólani.« Ekkor morogni kezdett a tömeg és szólt: »Elvezettél bennünket a pusztaságba és nem adsz nekünk táplálékot. Szólj nekünk Istenről és ez elegendő leszen minekünk.« Ő azonban egy szót sem válaszolt többé. Mert tudta, hogy nagy kincstől fosztja meg magát, ha Istenről szólana. Tanítványai pedig szomorúsággal tovamentek és a tömeg hazavonult. Sokan meghálállak útközben. Mikor egyedül maradt, fölkelt, a hold felé fordította orcáját és hét hónapon keresztül vándorolt, senkihez nem szólott és senkinek választ nem adott. A hetedik hónap végén a
