Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-06-02 / 22. szám
■22. szám. SZATMÁRVÁRMEGYK. 3-ik oldal. hatalmai: a g\7ölrő kin, a megbélyegző szolgaság, igazságtalanság, önzés, hideg kegyetlenség. A mámort kívánóknak, a pénzt hajhászóknak, az Istent elfeledők- nek nem kiáltanak oda . . . Félénkek és gyávák, erőtlenek és kishitüek. — Mi történt? Meghalt, elköltözőit a Lélek a világból és a sötét múlt kelt újra életre. Így van. — Hiányzik-e, a mi megvolt a Caesarok korában? Nincs-e nyögés, könny, zokogás ? Hiányzik-e a szolgaság, nincs-e egyenlőtlenség? A nyomor viskóinak kiaszott alakjai nem kiáltoznak-e falatért? Nem hasogatja-e véresre a hatalmasok igája a huzó hátát? A fényűzés pompája nem kelt-e újra tehetetlen dühöt és irigységet a nyomorultban ? Van-e megnyugvás a patrícius illatos párnáján és a gályarab kemény padján? Nem Pán-e az Isten? Minden régi hatalom föléledt újra hasogató kínjával, fenyegető erejével. Az erőszakosság, a test hangja tulkiáltja a szeretetét s a lélekét. Élünk, de csak testtel. — A temető végső hely lett s a sírok keresztjén nincs ez a felírás: feltámadunk. Szemünk kicsiny világot szokott meg. De a pihegő lelkek — kergetve valami érthetetlen vágyódástól — hiába merülnek el a mámorba s üldözik az örömök szárnyas pillangóit: a szív mélyén csak ott van a ki nem elégített óhajtás és szenvedés, sóhaj és köny, mert kialudt a hit lángja, a remény horgonya nem talál talajt, a hova bemé- lyedhetne s a szeretet tüze kihamvadl. Ám nem elég mindezt észrevenni. A sopánkodó, íélrevonuló lelkek ne csak óhajtsák, de támaszszák is tel újra a | gondolat világát! Csak tizenketten voltak az apostolok és ujjáteremtették a Lélekkel az emberiségei. Hány apostol él ma is félve, elvonulva, mint azok a régiek! Mikor állanak ki a fórumra ? ...Oh, jöjj el, Szentlélek Úristen!... A vármegyei pénztárak és számvevőségek visszállitása.*) Irta : Antalffy Zsiross Mihály Tolnavármegye ny. főszámvevője. Alig hiszem, hogy akadjon még Magyar- országon számottevő politikus, vagy józanon gondolkodni tudó hazafi, aki a legutóbb lezajlott súlyos politikai események hatása alatt még most is a közigazgatás államosításának szükségességéről merne beszélni; a végtelen nyomor és szenvedés mellett iszonyú keserű, de tanulságos lecke volt e tekintetben a szerencsésen megoldott politikai és alkotmányválság szomorú története. Nemcsak hogy szó sem lehet többé a vármegyei közigazgatás államosításáról, hanem ellenkezőleg oda kell törekednie minden számottevő politikai faktornak, hogy a vármegyei törvényhatóságok autonómiája széles alapokra fektetve kitérjesztessék s hogy a lehető legrövidebb idő alatt visszanyerjék ama önkormányzati szerveiket, amelyektől minden komoly ok és szükség nélkül, képtelenebbnél-képtclenebb ráfogások és merő kényelmi szempontok miatt, majd meg a közigazgatás terén megváltásként hirdetett hangzatos jelszavak ürügye alatt lettek megfosztva. Arra, hogy az önkormányzat mily alapon, mily alkotmányjogi biztosítékok bevonásával, mily mérvben fejlesztessék vagy tágittassék — nem fogok kiterjeszkedni; tegyék meg erre vonatkozólag a kezdeményező lépéseket maguk a törvényhatóságok, mint leghivatottabb közjogi tényezők és döntsön benne a nemzeti akarat igaz megnyilvánulása: az országgyűlés. Ez a kezdeményezés azonban mindenesetre olyan legyen, hogy a vármegyék igazi védőbástyái legyenek az alkotmánynak, amelyek minden támadást minden körülmények közötl -visszaverhessenek egyetlen fegyverrel: magával a tételes törvénynyel; de mint a közigazgatás legsivárabb mezején hosszú időn át *) A Vármegye c. közigazgatási szaklapból vesz- szük át a fenti igen érdekes és aktuális cikket. munkálkodott szakember megjelölök egyet, mint elengedhetetlen követelményt, amely nélkül a vármegyei törvényhatóságok sohasem lehetnek az ősi alkotmánynak igazi védőbástyái, amely nélkül az egész szervezet csonka, működésében béna s amely nélkül a valódi önkormányzat el sem képzelhető és ez: a teljesen csődöt mondott 1902. évi HI. t.-cikknek a legrövidebb idő alatt leendő hatályon kívül helyezése. vagyis a vármegyei pénztáraknak és számvevőségeknek visszaállítása. Első voltam az elsők között, aki már a törvényjavaslat tárgyalása alkalmával, de még inkább a törvénynek életbelépte után annak célszerüllenségét és tarthatatlanságát kimutattam : még azzal az eszmével, hogy a pénztárakat megszüntették, valahogy csak megbékül- tem, jóllehet rámutattam arra a lehetőségre, amire Széli Kálmán idejében senki még csak gondolni sem mert, vagy legalább komolyan nem gondolt s ami tényleg bekövetkezett, t. i. az abszolutizmus lehetőségére, amikor majd a hatalom rabigájába kerülő állampénztárak a vármegye első tisztviselőjének utalványozó rendeletét visszadobják; de hogy a vármegyei számvevőségeket, a törvényhatóságoknak ezeket a legnélkülözhetlenebb szakszerveit minden elfogadható józan indok nélkül a pénzügyigazgatóságok mellé rendelt számvevőségekbe olvasztották be. azzal soha, de soha megbé- külni nem tudtam s nemcsak ehhez értő szakemberek előtt hirdettem ennek a közigazgatási kuriózumnak tarthatatlanságát, hanem a szaklapokban is. És hogy igazam volt, beigazolták a leg- kompetensebb szakköröknek, maguknak a vármegyei törvényhatóságoknak egymásutáni megnyilatkozásai, majd az államosított vármegyei pénztári és számvevőségi tisztviselők országos kongresszusának állásfoglalása és az azon vezető államférfiaknak teljesen kongruens nyilatkozatai, akiket e kongresszus küldöttsége sérelmeik orvoslása végett fölkeresett. Tehát lássuk csak, mi is hozta létre ezt a szerencsétlen csődöt mondott törvényt? Hamarosan megtaláljuk rá a feleletet: A közigazgatás egyszerűsítésének hangzatos jelszava ! Mert a Széli Kálmán kormányelnöksége alatt dühöngő egyszerűsítési epidémiában — sajnos — akadtak olyan valóságos közigazgatása antitalentmnok, akik a közigazgatás egyszerűsítését látták abban, ha a vármegyei törvényhatóságok leglényegesebb és legnélkülöz- hellenebb szerveiktől, a pénztáraktól és számvevőségektől megfosztainak. A hírlapok túlnyomó része akkoriban erősen tömjénezte Széli Kálmánt. Azokból tudtuk meg. micsoda nagyszabású ankettek előzték meg a törvényjavaslatnak előterjesztését, majd a törvényre vonatkozó végrehajtási utasítások és törvényt pótló szabályrendeletek kibocsátását. Persze, ezeken az anketteken csupa született közigazgatási kapacitás volt jelen; de hivatásos szakemberek, olyanok, akik előre megjósolhatták volna a célba vett javaslatok csődjét, nem voltak hivatalosak. De hát ilyenek voltak eddig mindig a mi közigazgatási ankettjeink. Rendszerint azokat nem hívták oda, akik a dologhoz értettek. Ezek helyett a legmamelukabb vármegyék főispánjai (ezek a született közigazgatási kapacitások) képviselték a szaktekintélyeket, akik aztán fejbólintóbálint- tal helyeselték végig a javaslatnak valamennyi pontját, másként kegyvesztés terhe mellett nem cselekedhetvén. Elkészült tehát a hires javaslat és csakhamar. mint az 1902. évi III. t.-c. látott napvilágot; a javaslatnak indokolása egyrészt meggyanúsította a vármegyei pénzkezelés és ellenőrzés megbízhatóságát, másrészt meg kényelmi szempontokkal argumentál; pedig egyik sem áll meg, mert hogy a vármegyék híven, becsületesen s emellett szakszerűen is kezelték a reájuk bizolt közvagyont, az bebizonyult a sok millióra rugó értékeknek az állam kezelésébe történt átadása alkalmával, hogy itt-ott elvétve szabálytalanságok és rendetlenségek fordultak elő, azért még a gyanúsításnak nincs helye, s az ilyen szórványos esetek argumentum gyanánt föl nem használhatók; az alispánoknak annyira kidomborított túlterheltsége pedig mesebeszéd, amin nagyon, de nagyon könnyen lehetett volna segíteni; egyszerűen el kellett volna rendelni, hogy a hivatalos pénzeket nem az alispán veszi át, hanem közvetlenül a pénztár. A legzagyvább rendelkezése azonban a törvénynek az, hogy a vármegyéket egyik leglényegesebb, a szó legteljesebb értelmében nélkülözhetetlen szakszervüktől, n számvevőségektől fosztotta meg. Eddig még nem akadt az országban számottevő közigazgatási szakember, aki ennek a rendelkezésnek a helyességét vagy legalább célszerűségét belátni képes lett volna. Hiszen mindenféle igazgató hatóságnak (posta, erdő, bánya stb.) meg van a maga szakszámvevősége, csak a vármegyének, ennek a legfőbb önkormányzati hatóságnak ne legyen, hanem ha kell neki valami, hát szaladgáljon utcákon, néhol városrészeken keresztül a pénzügyigazgatósághoz és ha számvevőre van szüksége, hát forduljon megint a pénzügyigazgatósághoz ! Ha az alárendeltségi viszony megszüntetése céljából minden vármegyében a »törvény- hatóság mellé rendelt számvevőséget« szerveztek volna, ennek még lett volna értelme, mert annyi bizonyos, hogy az a régi vármegyei számvevőség, melynek minden egyes tagját, tehát még a számvevőség főnökét is az alispán kénye-kedve szerint rendbírsággal sújthatta — azt az alispánt hatékonyan nem ellenőrizhette; de hogy egy ilyen nélkülözhetlen önkormányzati szakszervet egy egészen idegen testületbe olvasszanak be — ez már csakugyan olyan szégyenteljes közigazgatási kuriózum, amely méltán provokálta és provokálja még mindig a legszigorúbb, a legkíméletlenebb kritikát és amelyet igy hagyni valóban abszurdum volna. És történt mindez a közigazgatás egyszerűsítésének szent jegyében ! Egyszerűsítésnek merték elnevezni azt, hogy a vármegyei huszárok, hajdúk vagy hivatalszolgák métermázsa számra cipelik az aktákat utcákon, néhol egész városrészeken keresztül emeletről le és emelelre fel a pénzügyigazgatósághoz csak azért, mert az alispán vagy az árvaszék valamilyen pénz- vagyonkezelési ügyet akár elintézni; holott azelőtt az ilyen ügyek legnagyobb részét közvetlenül beosztották a számvevőséghez s ott nyert elintézést az alispán, az árvaszék vagy a törvh. bizottság nevében; és ha valamiben fennakadás volt, a szomszéd szobában meglehetett kapni a felvilágosítást; ma pedig a közigazgatás egyszerűsítésének nagyobb dicsőségére néha a legprimitívebb ügyekben is 3—4-szer lesznek az akták ide-oda küldözgetve. Nemhogy tehát a közigazgatás egyszerűsítését szolgálná ez a törvény, de egyetlen célszerűségi okot sem vagyunk képesek találni annak fentartására, mely Széli Kálmánnak egész családokat tönkretevő legszerencsétlenebb alkotása. Csakis ez a szerencsétlen törvény volt oka annak, hogy egyes törvényhatóságok a nemzeti ellenállás egyenetlen harcában oly hamar kidőllek; rendelkeztek volna csak a vármegyék szabadon saját vagyonukkal — jöhetett volna akkor 63 királyi és nem tudom miféle biztos, de igy a rendelkezési jognak elkobozásával minden fdlér nélkül a vagyontalan hazafias tisztviselők csakis a jólléti bizottságok össze- kuporgatott filléreiből tengődhettek ideig-óráig, amig futotta. Csoda-e, ha egyik-másik szegény családos ember az iszonyú kényszerhelyzetben megadta magát ? Ez a keserves tanulság kell, hogy siettesse az uralomra jutott nemzeti kormányt elhatározásában ; vissza kell állítani a vármegyei pénztárakat a maguk eredetiségében; azok az imént említett kényelmi szempontok eltörpülnek ama magasztos cél mellett, amiről most itt szó esik; különben is az az alispán, akinek terhére esik a törvh. pénz- és vagyonkezelésnek ellenőrzése, az nem érdemli meg. hogy a törvényhatóság első tisztviselője legyen. Adja vissza a mindent cenralizáló államhatalom a vármegyék elvitt millióit, amelyeket — ha ez törvényen- s úgyszólván alkotmányonkivüli állapot még soká tart — már-már komoly veszély fenyegetett; a derék Koháry bácsik legalább tudni fogják, miért sétálnak kint karddal a vármegye kapuja alatt. És vissza kell állítani a vármegyei számvevőségeket, mint a törvh. m. r. szaktestületeket, amelyeket a vármegyék önkormányzati ténykedéseikben mint igazgató hatóságok nem nélkülözhetnek; a szigorú állami felügyelet ellen senkinek kifogása nem lehetvén, a mellérendeltségi viszony nem tehető alapos kifogás tárgyává. Ha a számvevőségek vissza nem kerülnek a vármegyéhez, a ma-holnap kidülő régi vármegyei számvevők örökét nem lesz aki átvegye ; mert a pénzügyig, m. r. számvevőségek légmentesen elzárt celláiban önkormányzati számvevőket nevelni nem lehet; azokat csak ott lehet nevelni a törvh. kebelében, ahol folytonosan érintkeznek az alispánnal, jegyzőkkel, ügyészekkel, tanfelügyelővel, főszolgabíróval, közs. jegyzőkkel, az államépitészeti hivatallal és árvaszékkel, s emellett szorgalmasan látogatják a törvényhatósági, állandó választmányi s egyéb szakbizottsági üléseket. Hogy ez igy van, látjuk a járási számvevői intézmény teljes kudarcában is, mert a különféle számtisztek, adótisztek, mázsatisztek, sótisztek, dohánytisztek, és katonatisztekből összetoborozott járási számvevők hivatalos kötelességeiknek megfelelni nem tudnak; dehát ezen nincsen is mit csodálni, mert hisz még
