Szatmárvármegye, 1905 (1. évfolyam, 1-9. szám)

1905-11-04 / 1. szám

2-ik oldal.

SZATMÁRVÁRMEGYE.

1. szám.

sokat törődve, nem nyújt kellő módon segédkezet a város polgármesterének, lehet, hogy polgármesterünket a minisztériumoknál egyes kérdésekben tapasztalt balsiker kedvetlenné, lemon- óvá tette, — lehet egyéb ok is, ezt most nem kutatjuk, csak megállapítjuk a tényt, hogy a polgárság anyagi és szellemi jólétének előmozdítását célzó közintézmények létesittetésére nem látunk komolv törekvést, — Ennélfogva igyekezetünk oda fog irányulni, hogy a város külső fejlődése a megkezdett nyomokon vitessék előre és hogy a városi polgárság anyagi és szellemi jólétének emelésére irányuló törekvések diadalmasan érjenek célt.

Ebben a törekvésünkben számítunk Nagykároly város polgármesterének és polgárságának hathatós támogatására, — remélvén, — hogy egyesült erővel, munkát, fáradozást nem kiméivé városunk érdekeit hatalmas léptekkel sikerül előre vinnünk.

Ezek az elvek főbb vonásokban a mi irányítóink: folytonos ébrentartása az élni kívánó nemzeti szellemnek; élénk figyelemmel való kisérése minden megyei és városi közügynek s azonfelül a mi meglanyhult társadalmunk fölélesztése.

Lelkes kedvvel, kitartó munkával akarjuk megteremteni azt a közszellemet, a mely kilépve az önös, elfogult egois- musból, érdeklődik, tesz és cselekedni kíván a közért is.

A magunk részéről Ígérjük, hogy minden nemes akció, a mely a közérdek javára irányul, kitartó harcosra talál lapunkban.

Igyekszünk lapunkat minél élvezetesebbé és változatosabbá tenni; irodalmi «^rrvouniun- enter tarearniujamielyet talál-a belletrisztika, aesthetika; a „Tollhegygyei“ cimü rovatunk állandóan ostorozni fogja a felötlő íélszegségeket minden személyeskedés nélkül; az egyesületek s a vidék mozgalmáról folyton számot adunk. Szóval törekvésünk minden irányban a legjobbat kívánja szolgálni.

TÁRCA.

Kettős bánat.

Messze, messze — tiszamenti rónaságon

Csöndes falum, szülőföldem földjét járom.

— Muzsika szól, kihallatszik az utcára:

»Két gyöngye volt a falunak, két virága.«

...Ejnye, mi lelt? ügy megzavart ez a nóta.

— Rég mentem el, hejh, mi történt itt azóta?

Hisz' mikor még erre jártam utoljára,

»Mind a kettő úgy vágyott a boldogságra.«

Kontra-sortól nincs messze az öreg templom,

Nagy násznéppel erre tart a szép menyasszony.

Boldog Isten!... még nálam a keszkenője...

»Az egyiket most viszik az esküvőre.«

Vígan jöttem, sírva megyek máris innen,

S csak most tudom, ki szeretett engem híven ...

Falu végén ráborulok egy sírkőre —

»... A másikat szép csendesen kivitték a

[Temetőbe.«

_____ Szőke Lőrinc».

A katekizmus.

— Emilia Pardo Bazan. —

Rendesen este tiz óráig maradt fenn a családj De a kis Laci makrancoskodása következtében, a mi az ilyen öt-hat éves fiuknál megszokott dolog, tiz-tizenöt perc is eltelt, mire

Ezért kérjük bizó reménynyel a megye és városunk társadalmának pártfogását, a melyre magunkat érdemessé tenni a legnemesebb és egyetlen törekvésünk lesz.

Lapvezérlő bizottság.

Ma midőn legféltettebb kincsünk, mely ezred évig fenntartotta hazánkat, s mely ezután is egyedüli alapja hazánk boldogulásának : alkotmányunk, erősen meg van támadva (és sajnos meg van támadva emberek által, kiket magyaroknak neveznek), s midőn e támadók ellen, majdnem egyedüli ellenállási erőnk a megyékben van, ma mondom: nagyon szükségünk van egy közegre, mely a küzdelemben összetartja Szatmármegye jobbjait, — örömmel Üdvözölöm qz ezen célt megvalósító áj lapot!

Jó szerencsét.

Pribékfalva, 1905. november 1.

ty-óf Teleki Géza.

A táborszernagy.

Nagykároly, nov. 2

(—h) Nem csodálatos jelenség-e Fejérváry táborszernagy ur ? Ilyet még csakugyan nem látottá világ. Gondoljuk csak meg. Osztrák császári táborszernagy s a magyar nemzeti politika vezére egy személy.

Hova sülyed a régi táblabiró politika összes dicsősége? Aze^ mindig a rideg közjogi állásponton nyargalták. Egyebet nem tudtak hangoztatni, mint a nemzet jogát. S mit értek el ? Semmi mást, pusztán azt a csekélységet, hogy Magyarországot megtartották magyarnak.

Ehhez ugyan nem kellett nagy virtus. Kitől féltettek ?|A tatárokat leverték a vitéz ősök. A t Tököket kiűzték r. dics' íséges császári fegyverek. Az ország megszabadult a kü, ellenségtől. A békés időket immár a fejlődésre s a gazdagodásra lehetett felhasználni.

És még sem fejlődött az ország, hanem ellenkezőleg pusztult. A szegénység olykor valósággal járványként lépett fel.

Vannak, kik mindezekért az atyáskodó bécsi kormányt okolták. Nem velefekvésre került a sor. Rosario, a fiatal mama, varrogatott és közbe-közbe föl-fölemelte gonddal fésült fejét, szelíd mosolyt bigyesztve finom metszésű ajkára és üde arcára, melyet anyaságának boldogító tudata még gömbölyűbbé és édesebbé varázsolt. Károly, a fiatal apa, fia tanításával volt elfoglalva s ezt a munkát oly lelkiismeretesen vette, hogy barátjainak, a kik őt e miatt nem egyszer élceik céltáblájául szemelték ki, mikor őt egy pikolóra hívták, rendesen igy felelt: »Nincs elvesztegetni való időm.« ilyenkor aztán ez volt részökről a válasz: »Persze, ki adna akkor leckét a fiadnak !...«

És ezzel csakugyan fején találták a szeget. Károly ugyanis szívesen, sőt benső örömmel adott esténként órát kis fiának az Írásból és olvasásból, a fiatal asszonyka pedig, a ki különben egész biztos volt férje szivéről, végtelenül boldognak érezte magát a szűk családi körben és ily kedves foglalkozás közepett. Kint szakadt az eső, sivitott a szél, síkosra fagyott a járó kövezete — bent a lámpa szelíd fényt árasztott a csipkés szegélyű ellenzőn keresztül, a kandalló tüze barátságosan pattogott, kellemes meleget terjesztve nemcsak a dolgozó szobában, hanem a szomszédos hálóba, a béke és gyöngédség e paradicsomi fészkébe is, a mely oly éles ellentétben állott a Károly barátaitól gyakran meglátogatott kávéház füstös és utálatos berendezésével. Károlynak elég éles vqlt a szeme ahhoz, hogy észrevegye ezt a különbséget, azért föl se vette barátainak nyegle tréfáit, a kik őt »fia mesterének« csúfolták.

Egyik este a kis Laci nagyon is makrancos és szórakozott volt. Olvasás közben el-el- harapta a szókat s mikor e miatt meg kellett isméielnie, meglátszott a hangján, hogy nagyon

szik tekintetbe, hogy az ősök merev, folyton a joghoz ragaszkodó magatartása fosztotta meg az országot a humanizmus összes áldásaitól.

ölelt-e fejedelem nagyobb szeretettel keblére népet, mint II. József császár ? A kot viszonyainak megíelelőleg tervei közt helyet foglalt a földművelésnek, iparnak, a kereskedelemnek megjavítása, az adószabályozás, a tisztviselők helyzetének a biztosítása, jó közigazgatás és sok más egyéb. A félsikernél azonban meg kellett állania, mert a megyékbe tömörült táblabirák lármáztak és a Corpus Juris törvényeit szavalgatták. Annyi fiskálissal csak nem kezdhetett ki, meg- I hátrált.

Az 1840-es években Metternich újból elővette a régi recipét. Gondolta,, hogy a magyarnak is benőtt már a feje lágya Felismeri jóakaróit. Programmot ad, semmivel sem alábbvalót, mint a Deák — és Kossuttól vezetett ellenzék. S ime Bécs legnagyobb csodálkozására a magyar nép a vezető kötelet most sem akasztotta a nyakába. A vesztébe rohanón többé nem lehetett segíteni.

Pedig a fokozott jólétért oly csekély áldozatot kívántak. Pusztán alkotmányáról kellett volna lemondani. Úgy -sem sokat ért az már. hisz ezer év óta mindig foltozták. Az osztrák birodalmi jó. törvények mily messze menő kárpótlást nyújtanak ezért! Ki az az ostoba, ki összefoltozott ruháját ki nem cseréli ujjal, ha kínálják?

A másik, még kisebb ár, a magyar nyelvről való lemondás. Az, hogy apáink ! is ezt a nyelvet használták, hogy dajkánk ringató dala ezen a nyelven hangzott, és hogy édes anyánk gőgicsélő szavunkat e nyelven hallgatta, az merő érzelmi l dolog. Visszaemlékezés, mely fáj a szívnek, de az ész előtt csak meg nem állhat. Mert itt a kárpótlás még nagyobb. Elszigetelt, barbár keleti nyelvünket a német világnyelvvel cserélhetjük fel. Egyszerre beleesünk a kultúra ölébe. Nem kell erőlködnünk, hogy barbár nyelingerült és hogy gyermeki kedélye fel van háborodva. Mikor pedig írásra került a sor, trombitát csinált fitos orrocskájából, szándékosan sercegtette tollát a papiroson, majd ledobta a tollat, melynek szétfrecsenő tintája nemcsak a papirost, hanem mamája kézimunkáját is bemocskolta. Ez boszusan és meglepetve kiáltott fel. Károly is kérdőeri tekintett kis feleségére, mintha tőle akarná megtudni, mi a mennykő ütött Laciba. Rosario erre hirtelen felugrott székéből s ölébe véve fiacskáját kérdi: »Mi bajod van? Mi fáj, hol fáj, aranyom? »És el kezdé cirógatni arcát, homlokát, sőt még ütőerét is megtapogatta, nincs-e valami komoly baja, nem gvötri láz, nem leli-e hideg. De mindhiába, a rosszullétnek a legkisebb nyomát se tudta fölfedezni.

Ekkor aztán szigorú arckifejtést erőltetve magára, komoly hangon szólt rá fiára.

— Nem lész azonnal jó!... Nem tudod, mily rosszul esnek az ily gyerekes szeszélyek? A szegény, jó apa megbetegszik, ha igv bo- szantod... Akkor aztán neked kell őt ápolnod s az orvosságokat odavinni ágyához és beadni neki. Értetted-e?... Azért fejezd he, szivem, hisz úgyis a katekizmus van hátra.

Lacika a helyett, hogy válaszra méltatta volna mamája szavait, merőn bámult a szoba egy sötét zugába. Arcocskájának önkéntelen mozdulata, kékbe olvadó szemének merev tekintete oly belső küzdelmet árult el, a mely meghaladja az ilyen korú gyermek értelmét s a mely idő előtt szokta megérlelni, de egyúttal meg is puhítani a gyermek agy vei ej ét.

— Mamám, — válaszolt végre halkan & mintegy félálomban — és Sándor bácsi sohasem tér vissza ?