Szatmár-Németi, 1912 (16. évfolyam, 1-68. szám)
1912-08-18 / 66. szám
XVI. évfolyam. Szatmár, 1912. augusztus 18. Vasárnap. 66. sz. FÜGGETLEN POLITIKAI LAP ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 8 kor. Félévié 4 kor. Negyedévre 2 kor Egyes szám ára 10 fillér. Meg] elen hetenblnt kétszer : vasárnap és szerdán. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10 • ■ ■■■■■■ Tel elem-szám 80. ■ Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban flzete Szakelőadások gazdáknak. Mintegy hat esztendeje, hogy minden hangosabb reklám nélkül az „Országos Magyar Gazdasági Egyesület“ humánus és nagybecsű dologra határozta el magát: nevezetesen a szakképzett gazdák részére a vidéki gazdasági egyesületek közreműködésével az ország különböző részeiben gazdasági előadásokat rendez. A Gazdasági Egyesületnek ezt az ntézményt már azért is meg kellett honosítania, mert az ország, mely elsősorban mezőgazdasági, haladásának szempontjából szükséges, hogy a kész gazdászok, vagy azok, kik gyakorlatilag már igen régen vannak ennél a foglalkozási ágnál, megismerjék azokat a haladással együtt járó vívmányokat, melyeken a föld egész kerekségén lakó kulturemberiség fáradozik. A vívmányok, ne gondoljuk, hogy véletlen találmányai egyes zseniális szakembereknek. Nem, hanem igenis szükségkép létrejövő eredményei megelőző próbáknak, nehéz talajtanulmányoknak és kísérleteknek. A haladás, mely csak arra törekszik, hogy minél jobban lehessen a földet úgy értékesíteni, hogy kevés munkaerő mellett tokozott hasznot tudjunk kihozni belőle, már ilyen természetű elvénél lógva is igen alkalmas arra, hogy minden agrikulturát mivelő nemzet vele megismerkedjék. Ez hasznos az egyénre és éppen ezért a közösségre, az államra nézve is. Az országban vannak gazdászok, kik kitünően végzik a hatáskörükbe tartozó mezőgazdaságot, vannak kik hagyományos csapásokban haladva, világért se térnének el attól a mezőgazdasági rendszertől, melyet elődeiknél láttak és hogy végét vessük a különböző természetű gazdaságnak, olyanok is vannak, kik legjobban szeretik, ha évről-évre más-más ujjitást kellene behoz- niok. Kétségkívül bizonyos, hogy utóbbiakhoz azok tartoznak, kiknek gazdasági felszerelésük olyan, hogy kisebb mérvű módosítás mellett haladhatnak a korszerű vívmányokkal. Azok, kiknek arra való az anyaföld, hogy polgáriasán szerezhessék be általa szükségletüket, persze azok nem rendelkezhetnek a drága mezőgazdasági gépfelszerelések fölött, úgy munkálják meg földeiket, ahogy az alkalmatosság épp jobbnak találja. Ez az osztály leginkább szorul rá és különösen ennek az osztálynak kedvéért honosították meg a gazdasági előadásokat. Mert nemcsak gazdasági szempont az egyedüli, mely az intéző köröket arra bírta, hogy a szóbanforgó előadásokat meghonosítsák, hanem különösen és elsősorban, hogy a középosztályt, mely a jelzálogok hitelek nagyfokú igénybevétele által már majdnem a tönk szélére jut és ilyenmódon a középosztálynak a nemzetnek országunkban való földfoglalása óta egyik legértékesebb elemének züllése következik be, miáltal visszaesik a kurta nemességbe, vagy proletárja lesz a hivatali pályáknak. Ezt a néposztályt megmenteni Magyarország számára tűzte ki cél gyanánt az „O. M. G. E.“ Nem csodáljuk, hogy mindjárt kezdetben az első előadásoknál oly szép számban jelentek meg a hallgatók. Hiszen nem egyedül tanulmányról, ismeretszerzésről van itten szó, hanem sokkal nagyobb dolgok azok, melyek létet adtak annak, hogy itt, ebben az országban a mezőgazdaság olyan mederbe« fejlődött, mint mindenfelé a müveit világban. Itt a munkaerő megtakarításával az anyaföld termékenyebbé tételével magasabb célokat kívánnak elérni, olyanokat, melyek a nemzeti erővel vannak kiváltképpen összefüggésben. Ámde nagyon egyoldalú és elfogult volna ezen intézmény, ha kizárólag olyan földmivelő elemek számára tartanók íenn, amelyek általa könnyebben tudnak esetleg levetni magukról olyan terheket, melyeket vagy az okszerűtlen gazdálkodás, vagy a könnyüvérüség okozott. Nekünk egy néposztály megmentése mellett egy egész osztály magmentésére kell törekednünk. Már pedig szükkeblüség volna, ha kizárnók ebből a törekvésből azokat, kiknek szintén nagy szükségük van rá, hogy lendítsenek egyet az ő ügyükön. Értjük alatta a kisgazdákat, akikben megvolna teljes mértékben minden erkölcsi alap arra, hogy sorsuk ne legyen olyan mostoha, mint a milyen mostanában. Ők, tudjuk, szorgalmasok, homlok verejtékével kuporgatják ki a földből azt a keveset, ami szűkösen elég élelmezésükre. T A R O A. Iván. Mindé*, penteken ott árul az öreg Miskó a piacon. Mióta eltemette a feleségét, egyetlen fia, a termetés Iván is vele jár a hetivásárra. Azóta ő az öreg jobb keze. Együtt dolgoznak, kapálnak, gyomlálnak, öntöznek szakadatlanul napról-napra, hétről-hétre. Egész világuk az a rozzant vityiló, meg az a bosszú veteményes kert, mely ott nyúlik el a kis város mögött. Nem is mozdulnak ki innen soha, kitéve pénteken, a hetivásár napján, mikor már hajnalhasadás előtt ott tesznek-vesznek a szomszédos városka piacán. Ez az ő ünnepnapjuk. Ilyenkor az öreg el nem mulasztja a világért sem, hogy el ne ballagjon a karesutornyu rác templomba, ahol — ha nincs is papjuk — bizonyosan ott van az Isten. Misét csak egyszer mond benne évenként, a templom patronusának nevenapján a messziről jövő, nagy fehérszakállu pap. Mig az apja itt imádkozik, Iván kényelmesen végig dől a kopott gyékényen. Ha fekete szemei villognának ki a hosszú ugorkák, piros zöld paprikák, piszkos retkek és tarka virágmagvak közül, könnyen papiikarakásnak nézhetné őt is az ember. Mikor Iván először kisérte be apját a vá rosba, olyan furcsa volt előtte az a másik világ, az a sok ember, az a nagy lárma, azok a tarka barka ruháju, alkudozó asszonyságok, azok a mosolygó fehérképü lányok. Különösen az az egy! Az az egy, aki annyi mindenfélét \esz nála és mindig csak nála. Olyan barátságosan szólítja, s mindig oly soká néz a szemei közé, hogy szinte megperzseli a szivét forró tekintetével. Még távozóban is annyiszor pillant hátra. Holnap megint látni fogja. Maga sem tudja, miért, de úgy elszorul a szive e gondolatra. Türelmetlen, izgatott, a dolog sem úgy áll a kezében, mint máskor, mindig az a fehér cépüleány jár az eszében. Iván! veri fel ábrándozásából a szép legényt egy vékonyka hang, mintha a g izilica hídja egyet pattant volna. Iván, ma még rózsát sem adtál. Szóflanul letépett egyet a mesgyén terpeszkedő vadrózsabokorról és odadobta mátkája ölébe. Még csak feléje se nézett. Nagyon keveset törődött ő most ezzel a cingár kis leánnyal, aki mezítláb rugdosta mellette a forró homokot. Mar tizenöt éve, hogy családjaik ide telepedtek. Együtt jöttek szép, hegyes hazájukból, 1 együtt dolgoztak később. Egymásé lesznek tehát, mert a lác inkább egyedül vénül meg, semhogy más nemzetségbe keveredjék. Az öregek már régen elvégezték, hogy Bor- sicza az Iván felesége lesz. Ez ellen nincs apelláta. Igaz, hogy papjuk sincs a közelben, de hát azon könnyű segíteni. Majd a vén Mirko összeteszi a két kezüket, megáldja őket és ezzel vége. Nem lehet ez ellen még a jó Istennek sem kifogása. — Miért haragszol rám Iván ? kérdé Borsica gondokba merült vőlegényét. Hiszen én semmivel sem bántottalak. — Isten őrizzen, hogy rád haragudjam 1 Mi ia jut eszedbe 1 hazudott Iván. — De hát mikor olyan szomorú vagy. És nem is szólsz hozzám. De azért csak hallgatott a legény, terhére volt a beszéd. A mátkája sem faggatta tovább. Egy bánatos szerb nótát dudol- gatva, cipelte gyönge vállain a leszedett paprikákat. Másnap reggel, mikor bement az öreggel a nagy vására SZATMÁRj A RAGYTÓZSDE női) férfi és gyermek PSP"* ruhákban legolcsóbb árban ELLETT SZEREZHETŐKBE
