Szatmár-Németi, 1912 (16. évfolyam, 1-68. szám)

1912-04-07 / 28. szám

/ XVI. évfolyam._____________________________Szatmár, 1912. Április 7. Vasárnap. 4 . FÜGGETLEN POLITIKAI LAP ELŐFIZETÉSI ÁR: Bgész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor Egyes szám ára 10 fillér. SüegrJelen hetenhint kétszer: vasárnap és szerdán. SZERKESZTŐSÉI ÉS KIADÓHIVATAL: Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10 Telefon-wzám 80. -----— Mi ndennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizete Husvét. Itt vagy te diadalmas, lelket gyújtó ünnep ! . . . Fü kizőídül; rügy lepattan, virágbimbó kifesledezik érkezesedre . . . . A sírok felett szálló szellő talán valami sejtelmes diadalévek zsongásával jár a szomorú füzek, a ciprusok között: feléb­redünk ! Van feltámadás ! Bűvös erejű hit, te diadalmas ereje a halandónak — téged kutat az érzelem, szemedbe akar nézni . . . Megtagad s mégsem tud kivetni magából a lélek ! — Elutasít magától s mégis visszatér. Kér­dez, ku at vizsgálva keres a sir homályá­ban, a dohos sírboltban: s nem fe­lelsz ! . . . Mégis hiszünk benned, oh diadalmas eszme feltámadás! . . . Hiszünk midőn leroskadunk az igaz­ság harcában megtépve, letiporva, midőn keresztül gázol rajiunk a jogtalanság, oh hiszünk benned, ezzel csilitgatjuk feljaj- duló keservünket — lesz feltámadás ! . . Hiszünk, midőn az igazság, jog, tör­vény, melyekhez erős bizalnmmal fűztük küzdelmünk diadalát — összeomlik a ha­lom saskarmai között, mint a gyermek homokvára, oh akkor te hozzád fordulunk | imádatos bizalommal te megtagadott hit, j — feltámadás! . . . Hiszünk benned, midőn történelmünk • nagy temetőjében sirva áldogálunk elteme- j metett nemzet reményeink, eljátszott ha- ' gvományaink, kiszolgáltatott biztosítékaink, meggyilkolt jövőnk sírja felett, oh jöjj — te megtagadt hit — suttogj édes remény­ről, mondd, lesz még feltámadás ! . . . Temető, sötét temető e hon földje, minden talpalatnyi föld egy darab sir­halom . . . Eltemetett nemzeti büszkeségünk, faji erős, dacos öntudatunk van azok alá rejtve. Oh jer te elűzött, kigunyolt egy- ügyü hit, megpihentünk biztatásodra — van feltámadás ! . . . j Te golgothai szenvedő, ki a halálból j visszajöttél s elveszett ügyedet diadalra vit- I ted, ime megtagadnak, megmosolyogják a j »lelkiszsgények számára« üdvöt, életet nyújtó eszmédet, mégis itt vagy, észrevét­lenül megtagadva is lelkek mélyén ! Oh mondd, hogy a mi Golgothánkra is — mert nekünk is volt . . . sok is — eljő a feltámadás ? . . . Husvét van . . . Ünnepre kondulnak 1 a harangok . . . Szent öröm olvasztja egybe a milliók lelkét . . * Felzendül ezer nyelven egy csodás ki­áltás: feltámadunk! Feltámadunk? * Oh mi boldog volnék, ha nem e meg­görnyedt kérdőjel hajlongna — ravaszul álnok szolgaként — e húsvéti szó után, hanem az egyszerű, egyenes, határozott fel­kiáltó jel. Oh bár felkiáltás volna az, melyre megmozdulnak a sírok, megzendülnek a széthullott, porladó csontok. Nem: as élők, a széthullott, elmállott, kislelkü élők, a meghunyászkodó, alkal­mazkodó élők ! . . . Oh, bár ezek lelkében pattanna fel a halott öntudat, a meg nem alkuvó, le nem törhető akarat koporsója 1 Akkor volna itt husvét, akkor volna itt diadalmas feltámadás! De mig alszik a hit, mig a Turul szár­nyak lecsüggve lógnak, mig a lemondás szelleme szállong felettünk, mig a lelkek nem tudnak felébredni a halálos álomból, hogy ledobják a nehéz siri követ, mely ott van már régen az >uj Messiás« keblén, addig csüggedve, fájó kétséggel kérdezem: Lesz-e még itt feltámadás? szikla. TÁRCA. A dragonyos őrmester. Irta: Boros Imre A vonat prüszkölve indult el Budapestről Korompay Gergely dragonyos őrmester unalma­san vágta magát egyik első osztályú fülke ülé­sére, cigarettára gyújtott szájából nagy füst-kari­kákat eregetett. A vonal elhagyta Budapest ál­lomását, kezdtek eltűnni a budai hegyek körvo­nalai, már csak a csúcsok látszottak csupán. Kőbánya állomáson egy sűrűén lefátyolo­zott hölgy lépett be a fülkébe. Korompay tekin­tete a hölgy felé irányult, akinek arcát a sűrű fátyoltól nem láthatta. A kíváncsiság, amely a hölgy beléptekor fellobbant benne, mindjobban gyötörte, minden áron az arcát akarta látni. A hölgy azonban ugylátszott erre nem mutatott hajlandóságot, mert anélkül, bogy fátyolát le­tette volna leült. Korompay most újabb cigarettára gyújtott, s a füstött erősen odafujta az ösmereden hölgy arcába. A hölgy még erre sem reagált, nyugod­tan tűrte Korompay udvariatlanságát, s akit a nő diszkrét viselkedése bosszantott. Majd sar­kantyúját kezdte pengetni, hozzá érthetetlen da­lokat fütyörészett. A hölgy most a fátyol alatt | elmosolyogta magát, észrevette a dragonyos őr- i | mester bosszankodasát. A vonat prüszkölve hagyta maga után az állomásokat, már Ceglédnél voltak, amikor 3Z ösmeretség még nem volt meg közöttük. Korompay végre megunta ezt a rossz tré­fát, annál is inkább, mert ő is észrevette, hogy utitársí a hölgy olykor-olykor jót mulat rajta Amint a vonat elhagyta Ceglédet Korom­pay egy merész lépésre határozta e magát, tervbe vette, hogy bemutatkozik. Letisztította mentéjélől az ut porát, csákóját felvette, kardját a balkezébe fogta, s úgy amint illik katonásan odaállott a lefátyolozott hölgy elé. — Hölgyem engedje meg, hogy bemutat­kozzam, dromoskányi Korompay Gergely drago­nyos őrmester. A hölgy meglebbentette fátyolát kezét nyúj­totta neki. — Berey Margit. Korompay erősen megcsókolta a feléje nyújtott kezet s visszaült a helyére. Most már nem lesz unalmas az ut, cse­veghetnek egy kicsit. A társalgást Korompay kezdte meg. — Nem találja unalmasnak az utat. A hölgy, aki ekkor már letette fátyolát, erősen szemébe nézett a katonának, s nyugod­tan, teljes meggyőződéssel válaszolta. — Nem ! i Korompay szájából az ámulat'ól majd ki­esett a füstölgő cigaretta, s hebegve kérdezte. — Talán szereti a magányosságot ? — Azt éppen nem mondhatnám — mo­solygott. a hölgy — de ez a felséges panoráma, amely útközben elém tárul elég szórakozást uyujt. Korompay éltől még nagyobb ámulatba esett, kezdte magát úgy érezni, mint aki felesle­ges a társaságban. Most már csak azért is beszélek hozzá — tette fel magában a határozott szándékot, csak azért is. A félig elégett cigaretta csutkát kidobta a szájából, rágyújtott egy másikra. — Tudja honnan jövök most kérdezte gú­nyolódva. A hölgy, aki erre egy cseppet sem volt ki­váncsi válaszra sem méltatta. — Úgy látszik önnek nem igen tetszik a társaságom. Nemde ? — Azt éppen nem mondhatnám, vágta oda neki. De azt reméllem elhiszi, hogy nem érdekel az, hogy ön most melyik kaszárnyából jön. — Kikérem magamnak az ilyen megjegy­zéseket! — dörögte. Egy k. u. k. dragonyos őr­mesterrel, aki hozzá még magyar nemes, még se lehet igy beszélni. A hölgyet Korompay viselkedése kezdte | bosszantani, megséiteni azonban fnem akarta, vasara ú S Z ATM ÁRí A iAG YTÓZSDE női, férfi és gyermek W*» ruhákban legolcsóbb árban ELLETT SZEHEZHETŐKIE r

Next

/
Thumbnails
Contents