Szatmár-Németi, 1911 (15. évfolyam, 1-104. szám)
1911-01-15 / 5. szám
2-ik oldal. SZATMÁR-NÉMETI. Szatmár, 1911. január 15. indítja meg, amelyben nehezen áll meg a megfontoltabb vállalkozás, amely veszteni valóval indul útjára, tehát nagyobb ballaszttal, mint azok, akikből a bankok csinálnak embert, persze olyat, aminőt a bankok csinálni tudnak. Körülbelől ilyen a helyi pénzpiac vegy- elemzésének az eredménye és kívánatos volna, hogy ez részben rosszabbra, részben jobbra forduljon, de mindenesetre megváltozzon. Még mindig hús nélkül. Ma egy nagyon érdekes, szociális és gazdasági problémákkal foglalkozó könyv jelent meg, amely hiteles statisztikai adatok alapján kimutatja, hogy Magyarország az az ország, ahol aránylag a legkevesebb húst fogyasztják. Ezen a ponton vitatkozni nem lehet, sőt fölösleges is. A számok adatai minden ékesszólásnál szebben beszélnek és ha humort keres, nének a szomorú tény mögött, azt kellene hinnünk, hogy valami vegetárinus vendéglő hódította el a húsevőket. Pedig nálunk nagyon kevés a meggyőződéses vegetáriánus, itt elkényszeredett, korgógyomru emberek élnek, akik vasárnapnak látják a közönséges hétköznapot. amikor némi húsféle kerül az ebédhez. Vacsorára megteszi a kávé is, vagy gyümölcs, vagy bárm' más olcsó eledel. Most már elmélkedjünk, honnét van mindez. Csakugyan annyira szegény náció volnánk mi magyarok, hogy nélkülöznünk kell a legtáplálóbb eledelt, a húst? Annyira oda van már ez a tejjel-mézzel folyó Kanaán, hogy nem telik már húsra sem ? Hiszen kétségtelen. hogy szegények vagyunk. De csak körül kell néznünk és találunk még szegényebb nemzetet is. Ott van például Olaszország, amelynek nyomorúsága szinte páratlanul áll és mégis aránylag sokkal több húst fogyaszt Olaszország népe, mint a miénk. Azt mondhatnánk, hogy a parasztság neméi hússal. Cak- hogy a paraszt mindenütt egyforma. A francia paraszt épen olyan szigorúan megvonja magától a gasztronómiai élvezeteket, mint a magyar. És nincs is az a jólét, amely nagyobb változást tudna előidézni a nép étkezési szokásaiban és rendjében. Az a bizonyos tyuk ma még ritkábban fő a paraszt fazekában, mint IV. Henrik idejében, de ezt nem szabad a szegénységre visszavezetni. Ellenben igen nagy baj, hogy a »szegények vagyunk, de jól élünk« elve már csak elv, amely mosolygásra késztet, de egyre kevesebb és kevesebb hive akad, A középosztályról beszélünk, amelynek életét módunk van megfigyelni, mert magunk is közöttük élünk. A középosztályról, amely kezdődik az első rosszul vasalt, de vasalt nadrágnál és csillogó elegán- ciával végződik. Ebbe a határozatlan körbe tartozik Magyarország népességének a zöme és kétségtelenül ennek a hatalmas osztálynak élete billenti ránk nézve olyan kedvezőtlenné a húsfogyasztás mérlegét. Csak körül kell nézni nyitott szemmel ebben a kaotikus társadalomban és rögtön bizonyossá válik, hogy itt van a baj. A középosztály nem eszik húst, mert drága. De vájjon csakugyan ekkora-e a szegénység itt, hogy ezek az emberek kénytelenek megtagadni maguktól a táplálkozás legelső, iegintezivebb szükségletét? A felelet; nem. Mert ugyanakkor, amikor az ehő kérdést fölvetettük, szemünk elé tárult ennek a társadalomnak külső képe is, amely hazugságokból alakult ugyan ki, de elég jólétet mutat. Az erőnkön felül való költekezés nem okolja meg azt, hogy ott spóroljunk magunklól, ahol egyáltalán Dem szabadna szükséget szenvednünk, de mégis igy van. Egy polgári csalad luxus-költségei rendszerint nem aránylanak a konyhaköltségekhez, de azért nincs egy józan ember sem a családban, aki erélyesen tiltakozna ez ellen. Azonkívül még ezer és ezer kinövése van a modern életnek, amelyek mind arra valók, hogy a szegénységet leleplezzék. De amikor e leleplezés módjához folyamodunk, beleesünk a tulajdonképpenvalő szegénységbe és nem eszünk húst, mert különben nem mehetünk bálba, vagy nem kocsikázhatunk és nem vacsorázhatunk egyszer egy héten a vendéglőben. Nem mehetünk páholyba, bár viszonyainkhoz képest a karzatra sem telik, nem mehetünk nyáron üdülni, ámbár idehaza is éppen csak, hogy megéltünk. Fönt az ernyő, nincsen kas — ez a mi Potemkim társadalmunk képe és inkább koplalunk valamennyien, csak a szegénység meg ne lássék könyökünkön. Azaz, hogy ez mégnem volna olyan nagy baj A szegénység szemérmes és nem szívesen mufatja meg az arcát a nyilvánosságnak. De nálunk, aki tisztességesen járhatna, az a walesi-herceget akarja megelőzni eleganciában, ennélfogva nem költhet húsra. Ezek után pedig ne csodálja senki, hogy nálunk szinte járványszerü a kényszer- vcgetáriánizmu', Cigánybáró. Igazán érdekes, hogy van az, í*z operettekkel. Körülbelül ilyesformán; most előadnak valami újdonságot, ami tetszik és nagy sikert arat. E'őadják százszor, sokszor. Lefélhelyárazzák és le- vasárnapdelubározzák mig csak a suszterinasok is nem — mondjuk — a Gimbelemet fütyülik álmukban. Amikor az operett idáig népszerül bepakkolják a partitúrákat és félreteszik, Evek múltán (fiz, húsz érek múltán) ha a termés (már t. i. az operett termés) rossz, ismét előszedegetik az elrakott becsületben megsárgult kottalapokat. Odaadják a karmesternek, aki a zongorához ül, lekalimpálja és diadalmas örömmel dúdolja az ismerős S-rausz melódiákat, a szép színes valcereket, meg a »Szervusz öcsém« kezdetű indulót. Következik az uj betanulás és ha este a színházban elfoglalja aa ember a helyét látja, halija, hogy amit egykor abszolút szépnek tartottunk, annak nem ártott az idő, a pihenés, a könyvtár dohos levegője. Egy ilyen elejétől végig szép muzsikáju operett a Cigánybáró, melyet szerdán elevenítettek fel színészeink. A fakó tábla-birós viccekkel meg cigányadomákkal tele tűzdelt librettó azzal a bizonyos regényességgel egyetemben ma már óránként 100 kilóméteres sebességgel fut a népszerűtlenség szürke stációja felé" de a dallamos zene, az eleven és pattogós indulók a jülbemászó finom keringő melódiák sohasem fogják elveszíteni értéküket. Nálunk különösen nagy sikert aratolt a Cigánybáró, telt ház tapsolt a szereplőknek. Legtöbbet — és méltán legtöbbet — Dénes Ellának, akinek gyönyörűen csengő, iskolázott hangját örömmel dicsérjük meg most is. Úgyszintén Burányit is és Hercegnét, vala mint a többi szereplőket: Mátrait, Káldort, Pongréc Matildot, kik egyformán megérdemelték a közönség szivesen osztott elismerését. Csütörtök este mutatkozott be Hoffmann-meséi ben a társulat uj baritonistája, Szende Ferenc. Szépen zengő erőteljes hangja van és ami énekesnél ritkaság- számba megy —! játszani is tud. Az előadás a legraf- fináltabb igényeket is kielégítette. A női főszerepet Dénes Ella játszotta. Gyönyörűen énekelt. Igazán megérdemelt nagy benső sikere volt, Hoffmant Burányi énekelte nagyon szépen. A többi szereplők is jók voltak. Nem kis dicséret illeti meg Hajsineket a zene és énekkar pompás vezetéséért, Az lesz a nap. Nap ez? — Fáradt, unott, szinetlen, És nincs heve és nincs sugára sem ! Fakó arcába belenézhet . . . Egy rebbenés nélkül a szem . . . Dal ez? — Kopott, unalmas nóta, Százszor elcsépelt, ósdi dallamok! Se szív, se érzés. — Semmi lélek! Csak jéghideg gondolatok! — ,Az lesz a nap ! — Ha megtalálom, Amit kerestem, sóvárogva vártam! S ujjongva kiálthatom a világba, Hogy megtaláltam !. .. megtaláltam !. . . — Az lesz a dal! ■- A szürkületben Az első hajnal-sugár villan át; S én belesi rom, belezengem Első szerelmem első himnuszát! Miklós Jutka. természetes észjárásáról szóló hiedelem tehát csakugyan nem mese ! íme, milyen talpraesett választ tud adni a nép egyszerű fia ! — Aztán hogy hívják magát bácsi ? — kérdezte. — Engem ? — szólt az öreg s hegyesen köpött a kuiya felé úgy, hogy ez ijedten félre kapta a fejét. — Hát Borvendég Gergelynek. — Ejnye, be szép neve van ! — Hm. Van annak, aki el nem issza . . . Bimbó. | beste lélek! Mit keressz te a kukoricásba ? Na, megállj ! Nesze ! Evvel megforgatta kétszer a feje körül a fütyköst s ez nyílegyenesen már repült is egy szép, tarka tehén felé, mely a csordától eltávolodva, a kukoricás szélén állt s jóizüeti falatozott az édes tengerilevélből. A súlyos bot épen lágyékán érte az állatot, mely riadtan meghorkant s eszeveszetten szaladt vissza a csordához. — Bodri, na ! Az öreg nógatására a komor odarohant a bothoz s azt szájában visszahozta gazdájának. — Az urfi ugy-e, diák ! — fordul; most Gyömbérhez hirtelen kérdéssel a pásztor. Gyömbér Dezső érezte, hogy arcát sötét pír önti el. — Nem, — szólt kis>é zavarodottan. — Tanár vagyok. — Hát. csak azért — szólt az öreg —, mer’ a gazdámnak, a Barca tekintetes urnák a fia is diák, aztán annak is vau ilyen pikszise, amibe mindenféle gizt-gazt hord haza. — Barca? Barca Pál? Hiszen ez a tanítványom 1 — Hát az urfi iskolamester ? — Nem, több vagyok. Tanár. — Már értem. Az úri gyerekek iskolamestere. A kanyargó utón egy paraszt menyecske közeledett bokorugró, rikitóan vörös szoknyában. Fején nagy kosarat vitt tele sötét piros, ropogós cseresznyével. A csordában a bika nyugtalankodni kezdett. — Annuska lelkem — kiáltott a Borvendég Gergely — hát nem megmondtam a múltkor, hogy kerüld el a csordát, vagy pedig végy magadra más pendölyt? Most majd felöklel a bika! — Jaj, Gergely bácsi, bát tartsa vissza ! — ri- mánkodott a fehérnép. A bika gyönyörű, vasíagnyaku, tarka, siementhali állat, melynek szarván a napfényben vakitóan ragyogott a két ércgomb, első lábaival csakugyan túrta a homokot és rohamra készült. — Viola, te! Beste állatja! Nem maradsz ott mindjárt! — ordított a pásztor s gyönyörű ívben, sivitva odarepül a fejedelmi alak két szarva közé, hatalmasan megkoppantva kemény homlokát. Az áüat visszabökkent s bambán nézte a földrehullt fütyköst. Bodri lóhalálban visszahozta a súlyos botot s a bika újra támadásra készült, az asszony ellen, aki sikoltozva futott az országúton. Ekkor újra repü t a bot s szakasztott ott találta az állatot, ahol az előbb. A bika felhorkolt a hatalmas koppanásra, aztán kedvét vesztve ellenkező irányban elballagott. Gyömbér csodálkozva nézett az öregre. — Hol tanult meg ilyen pompásan dobni, bátyám ? — kérdezte. — Hm! — szólt némi gőggel az öreg — hisz’ a mesterségem. Azt talán csak értem. A Borvendégek mind jó dobók. Az apám kétszáz lépésről ledobta az almát az ágról. A fiam is érti a mesterségéi. Valamit csak én is konyitok hozzá. Eltrafáljam azt? — S botjával előre mutatott. Előttük kétszáz lépésnyire, gyönyörű, minlegy embermagasságu ökörfakkóró virágzott. Verbascum thlapsi, mint Gyömbér nyomban konstatálta. A közepén a biborvörös-pöttyü, sárga virágok világítani látszottak a napfényben. Az öreg megsuhintotta botját, n szép kóró derékban kettétört • Bodri hangot c*a- holással rohant a bot után. A puszta felől egy tizenkét tizennégyéves sdhane közeledett fején báránybőr süveggel, oldalán tarisznyával, szájában kialudt pipával, kezében hatalmas fütykössel. — Hova mégy, Jancsi ? — kiállott rá az öreg. Aztán magyarázólag Gyömbérhez fordult : — A fiam. — Győrbe, vasszögőrt — voii a fiú válasza. Tüllre aplicált félfüggöny (vitráge) párja 3 K. Hosszabbítható rezrudak drbja 40 és 50 fill. Függöny congre azsuros 110 széles mtr 1 K 30 f. ;er Armin káiinunka iilitíliii Szatmár, Kazinczy-utca.
