Szatmár-Németi, 1910 (14. évfolyam, 1-98. szám)
1910-11-06 / 83. szám
XIV. évfolyam. Szatmár, 1910. tioveinber 6. Vasárnap. 83. Mám. FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-as POLITIKAI LAP. A „SZATWIAR-NEMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. Sl1 i ELŐFIZETÉSI ÁR: egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor Egyes szám ára 10 filler. Ébredjünk! Szatmár, 1910. nov. 4. (D.) Az önálló banknak a készfizetések felvételére lesorvadt, megfogyalkozott eszméje fölé — tekintettel a halottak napjára — tegyünk egy siri mécset; de — a boldog feltámadás leghaioványabb reménye nélkül. Meghalt. Belekerült abba a nagy, siralmaktól sem hangos, néma temetőbe, melyben elföldelődik a mi magyar nemzetünk minden igaz törekvése, legkétségtelenebb jussa, öröksége! Temessük el! De egy kis gyászbeszéddel: legalább annyival még adósok vagyunk szegénynek. * Egy nagy politikai bölcseséggel, széles jogi tudással s ezeken felül meghatóan nagy, ideális fajszeretettel megirt könvv került a kezembe. Mercatornak »A bankkérdés« cimü könyve. Épp jókor! Micsoda szédületes távolság a könyv gondolatvilága s a valóság között I A nagy, bizakodó öntudat, mely minden sorában megcsendül, a jogban, a fejedelmi Ígéretben, nem: az igazságban vetett szilárd hite, mely- lye! a kérdés sorsát előre kiszínezte — midőn felkiált; »követeljük a magyar-osztrák bankot székhelyével és Összes érckészleteivel Budapesten ! Ha ez nem megy, állítsuk fel ultima rációként a külön bankot. Más, elfogadható alternativa nincsen . . .« — a nemzet igazságának diadalát váró reménység minő elképzelhetetlen becsapódással zúzódott agyon a készFŐiZERKESZTÓ : EELELÓS SZERKESZTŐ! THURNER ALBERT. DUSZIK LAJOS. SZERKESZTŐ: KACZÉR IGNÁC. SZERKESZTŐSÉ« ÉS KIADÓHIVATAL: -. ^ T/ Boros Adolf könyvnyomdája, Hám Jánqs^tttca 10 = Telelon-szám «Q ------— , Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. fizetések kérdésében napfényre jött jogsikkasz- lásban ? . . . Ezt a kérdést kivégezték. Egy darab történelmet — egy gyászszal, megadással és lemondással teljes történéli et — ékeltek be a magyarok legújabb történelmének elnevezett haldoklási krónikába. Ennél lealázóbb még nemzettel nem történt ! A midőn lelép a jogos követelésről, midőn a »leküzdhetetlen akadályok« követelését górcsövi csekélységre préselni kényszeritődik; még azt sem nyerheti el! A fejedelmi Ígéret, a szentesített törvény, a trónbeszédben deklarál! királyi akarat mind elégtelen e halálosan lesorvadt nemzeti könyörgés (nem követelés!) teljesítéséhez . . . De mit lamentálunk ? Ma önálló vámterületről és bankról beszélni — szanatóriumi jelöllséggel jár. A sorvadó, beteg kimúlásán nem ütközünk meg: eljutott az előre sejtett véghez. Inkább lássunk a fertőtlenítéshez, hogy politikai életünk többi, L.netőlcg még egészséges magzatait preparálhassuk. Ezeknek a hosszú vajúdás után megszületett csecsemőknek veszedelmes a sorsuk: először a rituális »keresztelési« aktus alkalmával könnyen elvérezhetnek. Ezt az aktust a magyar politika bócherei — a miniszterek — végzik rajtuk, midőn előre megtudakolják, hogy kóser-é a kérdés? Aztán, amikor a gyengén táplált, halovány és tisztátalan vérü nemzeti törekvés oda áll a bécsi Ballplatz parkettjére, úgy beleüt a sorvadás, hogy csak a particédulát kapjuk meg dicstelen kimúlásáról. Ez a fátum, ez a közös, kikerülhetetlen \ sors, a hajlithatatlan végzet. Most jön megint egy — legkevésbé sem ! kóser kérdés : a hadügyi reform. Hát szegényke ; ez is követni fogja elődeit : kiviszik őt is a j nagy temetőbe, valamint a magyar nemzeti I érdekeket szolgáló választói jog is erre a sorsra jut. Ez nem prófécia 1 Hisz kitanultuk már a politikai kérdések biográfiáját! De a pusztító bacillust is kitermelhetjük ! A mi nemzeti érdekeink egy fikarcnyi előnyben sem juthatnak mindaddig, mig — s ez a történelmi tanulság — a külpolitikai viszonyok nem kényszerítik a dinasztiát engedményekre, vagy — s ez létkérdés számunkra — nem állunk mint egy ember elszántan, a nemzeti önérzet teljes tisztaságával, jogaink föltétlenségének tudatával a megalkuvásnak, árulásnak démoni szellemétől megtisztultan az uralkodó elé s nem biztosiljuk, hogy a nemzet á'lásioglalása -- Ausztria minden vétója dacára is — megingathatatlan 1 Hogy fog ez elkövetkezni?... Ha annyi alattomos ármány után, annyi megcsufolt jóhiszeműség, annyi politikai libegés — tapogatózás és kísérletezés ulán egyesülni fog a nem zet s egyetemlegesen lép akcióba valahányszor messzeterjedő politikai programmjának részleges megvalósítására alkalma nyilik. Mert ha a koalició-aera — mint mondják — »kiábrándította« a nemzetet törekvéseinek eléréséből, ha a munkapártban újjászületett labancpolitika is ott folytatja, ahol a koalició TABCA. Élet-essay. Irta: Hatás* Sándor. (Srin: park. Idő: október végén öt óra fele. Személyek : a leány (18 éves) a férfi (2t éves.) A férfi: És a fogadás? A leány: Semmi közöm hozzá. A férfi. Hisz’ elvesztette. Adósom. A leány: Hajtsa be rajtam. A férfi: (zavartan) De Irma . . . Én . . . A leány: No hallja? Talán azt akarja, hogy ezüst tálcán vigyem maga elé, azt amire vágyik. A férfi: Nem . . . nem . . . de . . . A leány: Semmi „de“. Én adósa vagyok. Fogadtunk. Maga megnyerte a fogadást, hát tessék, hajtsa be rajtana, én tűröm. A férfi: Ne izéljen kérem . . . Nézze ez nem szép magától ; . . gúnyolódik . . . olyan hangon árulja magát, mint . . . A leány: . . . mint ? . . . A férfi: Nem szép hangon Ajánlja a csókjá». Hiányzik belőle a milieu, az óvatatlan ellopás, a kettőnk egyszerre lángolása . . . A leány. . . . mint? ... A hasonlatot kérem. Ezzel maga adódom. A hasonlatot kérem . . . A férfi: Ugyan hagyja már. Erre nincsen hasonlat. Mi férfiak megkövetelhetjük, hogy maguk a leány! k, tudja, a leányok, az eszmény képeink, — szépek legyenek. Mi magukba képzeljük mindazt, amit nem lelünk a világban. Ami az asszonyokban bántóan hiányzik vagy ami bennük szerfölött megvan, azt mindmagukba képzeljük illetve azt hisszük, hogy ettől mentek maguk. Azt hisszük, hogy a leányok képe makulálatlan kép. És az a vágyunk, hogy fel is leljük ezt a makulálatlan valóságot. Hogy minden szép, harmonizált, egyenletes legyen bennük, hogy a vérük lágyan lüktető, a testük párázása andalító, a lelkűk sima, bársonyos legyen, ez a vágyunk, ezt keressük és . . . A leány. Megengedi, hogy én fejezzem be ? . . . és úgy találjuk, hogy a vérük vadul kalapál, a testük párázása magával ragadó, a lelkűk vad, akaratos, durva és nem bársonyos. És, mikor erre a tapasztalatra jutnak, savanyu arcot vágnak, mint maga. És szidják a világo’, hogy ezeket a bakfisokat nem csak mea culpázni tanította; hanem megtanította őket arra is, hogy miként vágják vissza a sok férfi követelőd- zést, hogy mint feleljenek arra a sok csúszás-mászásra, mint bánjanak el azokkal, akik a fogadás beváltását kérik, — igy amint most én tettem. Oda nyújtottam az arcomat a maga bolond szája elé és erre maga hebegett-habogoU, frázisozott, verte a mellét, hogy igy meg úgy, hogy nem igy, meg nem úgy és a végén — nem csókolt meg. Barátom, ha egy leány odanyujtja a pofikáját, akkor ne handa-bandáz- zon, ne moralizáljon; mert a leány arca nem arra való, hogy maga filozófiai sétákat tegyen rajta ; hanem arra való, hogy — megcsókolják. A férfi: Irma, magát rettenetes végig hallgatni. Maga úgy beszél mint egy . . . A leány : . . . mint egy? . . . A férfi: Mint egy asszony, akinek minden mellékes, aki nem törődik sem a szép nüanszokkal, sem az enyelgés pikantériájával, aki csak azért csókol, hogy csókoljon. Pedig a csók . . . ? Formaság, semmi egyéb. Forma és nem tartalom. Az ami a csók mögött rejtőzik, az igen, az érték. Igenlése az életnek bizonylása a lelki valónk szépségének és az a — sze- retós. Nem pedig a csók!? — az semmi. Nézze az a suhanó pár ott a fák alján, az is csókol. Hát szeretnek azok? Vájjon átérzik azok, hogy mi hajtotta őket arra, hogy megcsókolják egymást . . .? — Látja ez a különbség kettőnk között. Én férfi vagyok becsületes, Tüllre aplicált félfüggöny (vitráge) párja 3 K. « Dl nger Ára njn kézimunka üzletében Hosszabbítható rezrudak drbja 40 és 50 fill. Függöny congre azsuros 110 széles mtr 1 K 30 f. 11111 Szatmár, Kazinczy-utca.
