Szatmár-Németi, 1910 (14. évfolyam, 1-98. szám)
1910-09-25 / 71. szám
2 ik oldal SZATMÁR-NÉMETI. Szatmár, 1910. szeptember 25. kölcsönből felszerelt u. n. osztrák-magyar hadsereg egyik kiegészítő része lenne a nagy mérkőzés idején az ellenfélnek. Az már takargatás csupán, hogy a neve- vezett lap szerint azért nem kaptuk meg a kölcsönt, mert annak nagy részét »a béke ellen intézett merényletnek a likvidációjára kell fordítani«. Hogyan? Franciaország felcsapott a békert mozgalom apostolává ? 0 lesz már a béke őre, a lefegyverzés kezdeményezője? . . . A béke itt a készülődés, a versenyző erő- sitgetés várakozási ideje csupán. Titulus és keresett udvariassági formula, előkajtatott ál-ok. A kölcsönt tehát nem antipátia miatt vesztettük el, hanem azon politika miatt, melyet követni közös ügyes állapotunk kényszerit. Itt nem magyar ügyről van szó, hanem az osztrákokkal s in ultima consequentia németekkel közös ügyről. Nem lephet meg bennünket e visszautasítás még azért sem, mert volt rá precedens. A mi legendás Rákóczi-féle felkelésünk idejében XIV. Lajos addig nem utalványozott segítő pénzt a szövetséges rendeknek, mig Rákóczi, mint szabad állam szabad fejedelme nem léphetett komoly tárgyalásba. Ezért kellett a Habsburgok detronizáiása s a Rákóczi vezérlő fejedelemmé proklamálása ! Most is biztosítanak a franciák azon óhajukról, hogy mennél barátságosabbak legyenek közöttünk a kötelékek. Ezt egy előkelő francia lap Írja. Reánk fehér galambként hat ez a jóindulat. Hisz annyi rosszindulatú befeketités, annyi lealázás és olyan könnyelmű mellőzés jut nekünk az osztrákok!ól felvilágosított külföldi közvélemény részéről, hogy egy lapnak hozsannát kiáltunk, amelyik szeplőtelenül megtartotta véleményét az osztrák — felvilágosítástól. Mert ez a felvilágosítás a mi befeketitésünk ! És ki tudja : ez a kikosarazás nem éppen jóindulatból és őszinte barátságból történt-e ??... Gőzhajók a Szamoson. A tehetségre azt mondják az emberek, hogy isteni adomány. Az olyan teremtést azonban, ki tehetségét célszerűen felhasználni nem tudja, valósággal megverte az Isten ezzel az adománynyal. A városok éppúgy tapogatóznak, szimatolnak, lélekzenek és gondolkoznak, tehát élnek: mint akár- meiy más többsejtű lény. Mint élő teremtés, tehát a város éppúgy lehet a természet szűk- vagy bőmarku- ságu folytán tehetséges, vagy tehetségtelen, akár az ember. Valahányszor hangoztatni hallom, hogy a mi Szatmárunk folyómenti város, mindannyiszor némi hetyke hencegést érzek ebből a szóból, hogy »folyómenti«, olyanformát, amilyen az elfogult apák ábrázatát szokta önteltté gömbölyíteni, ha azt mondják, hogy: az én fiacskámmal nem bánt oly fukarul a gondviselés, mint a szomszéd gyermekével. Talentum az a születése óta. Hát szó se róla, nagy szerencséje az egy apának, ha okos a gyermeke. De ez az okosság nem pusztán arra való, hogy holmi zártabbkörű nyilvánosság előtt hüledezést provokáló mutatványokat, mondjuk fejszátnoló produkciókat végeztessünk vele. A tehetség — termékenység. Csak ki kell puhatolnunk a gazdasági oldalát, hogy kihasználhassuk. Csak ki kell kutatnunk a talaját, hogy tudjuk, milyen mag- vat hinthessünk a fölbasitott barázdái közé. E kifejezés, hogy folyómenti város, a szavak léhább értelmében, nem egyéb, közönséges mellveregető nyegleségnél. De ha komolyabban belenézünk nagyszerű gazdasági értékeket látunk a fenekén. Nem a népfürdőkre, uszodákra, lóusztató, szeny- viz levezető és jégtermelő előnyökre gondolok, elvégre, ha mindezt mesterséges utón kell előteremteni, még mindig bőségesen kitelik abból a rengeteg pénzösszegből, amit hidak, gátak, töltések és árvizelháritó kőfalak építésébe fektet egy város. Sőt tán nem is volna szükség valami különös gazdálkodásra, hogy egy jókora összeg meg is takaritódjék. Erről a megtakarított összegről egyébként nem beszélek, mert | a leglelkiismeretesebb számítás is a nemdohányzó ember megspórolt vagyonát eredményezné. Erről pedig mindenki tudja: amolyan papiros-tétel csupán, amilyet őnkorholó nikotin-élvezők szoktak kitünően pontos számoszlopok segélyével fölépitgetni, de amely az igazi kápé zsebbencsörgethető valóságában sohasem létezett. Hogy mekkora kihasználható érték hömpölyög el naponta ebben a mi Szamosunk medrében, csak olyankor ébredünk tudatára, ha teljesen jelentéktelen sekély-vizű folyók mellett visz el a vonatunk s látjuk, hogy e nyápic vizecskék hátát nehéz tutajokkal nyer- geli meg az ős lelemény. És ha halljuk, hogy valahol pár percre felnyitotta félénken hunyorgó szemét ennek az országnak egyik régi utópiája: a hajózható csatornabalózat kérdése, rájövünk, hogy a mi városunk egy hatalmas holttőkével rendelkezik, egy csatornával, amelynek ágyát már megásni nem kell. Szentigaz, hogy az illetékesek minderre már mintegy 10—15 évvel rájöttek anélkül, hogy ezt a cikkecskét olvasták volna; hozzá is fogtak nagy hévvel és nekilendüléssel annak a tervnek a keresztülviteléhez, mely a mi Szamos folyónk gőzhajózhatóvá tételét célozta. Nosza folyta munka, medret kotortak, gátakat vontak, miglen, mintegy tiz éve ennek, egy szép napon csakugyan megjelent nálunk mindannyiunk lelkes örömére az első vizigőzős s a híd elölt par napra horgonyt vetett. De fájdalom, ennél több nem < történt. Idők folyamán aztán a kikotort meder újból megtelt iszappal, az elhanyagolt gátakat itt-ott elmosta a viz árja s a kis »Szatmárnémeti« nevű karcsú gőzhajónak színét sem láttuk azóta. Én sem tudom, te se tudod, ő se tudja, mi volt az oka ennek a hirtelen elcsendesedésnek. Mondják ugyan, hogy a Szamos nem felelt meg a hozzá fűzött reményeknek — nem elég bő a vize. De hiszen erre valók a gátak, meg a mederkotrás, hogy alkalmassá tegyék a vizet hajók hordozására. S ha nem volt elég a pénz annak idején : toldták volna meg egy újabb kölcsönnel s ne hagyták volna, hogy annyi elköltött pénz s elpazarolt energia kárba vesszen. S az az emlegetett vízhiány különben is igen rossz érv arra, hogy az illetékeseknek ebben az ügyben tanúsított indolenciáját palástolja. A Szamos, természetesen Szatmártól Vásárosnaményig, csakis a legrekkenőbb nyárban szárad ki annyira, hogy esetleges hajóközlekedés rajta akadályozva legyen. Az a Dégy-öt hét holtszezon-többlet amúgy sem számit a a folyóhajózásnál, amely vállalatát egyébiránt is egy jőhosszu téli holtszezon figyelembevételével létesíti. A főszezon úgyis tavaszi és őszi; s különösen az őszi, amikor a vasutak úgysem képesek a raktáraikban fölhalmozódott árut kellő időben elszállítani. S mekkora gazdasági föllendülése volna egyébként ennek a városnak az, ha vizi közlekedési eszközökkel is rendelkezne. S hogy Szatmár hatalmas lépéssel volna közelebb az elsőrendű városokhoz,ha gőzhajójá- iratai volnának, ezt alig fogja kétségbe vonni valak'. De hajh! S egyebet nem tehetünk, minthogy végtére szélnek eresszünk egy »hajh !«-f, egy kuruc sóhajtást, amilyennel mi magyarok rendszerint a legmegoldhatöbb dolgokat is egyszer és mindenkorra képesek vagyunk elintézni. Gőzhajónk nincs, tán nem is lesz s épp ezért, hogy némi kárpótló vigaszunk is legyen, mi nem igen leszünk abban a kellemetlen helyzetben, hogy koleradrukk idején rettegni legyünk kénytelenek a fertőzést okozó gőzhajók mian. Ez ugyan vigasznak kissé sanyarú, de hogy valóban vigasz ebben a veszedelmes kolerás időben: annyi szent. Karc. Rámnézett. A pillantása vádlón, fájdalmasan mélyedt a szemembe s láttam, hogy megrándult a szája. Elfordult tőlem s a domboldalra lépett. Aztán visszajött, megvárta, mig eldobom a cigarettám és elém állt. De olyan szorosan mellém, hogy alig volt egy vona'ni köztünk és összeszoritott fogai közül mondta : — És mégis a feleségem lesz maga ! — Soha ! — kiáltottam és eliramodtam mellőle és futásnak eredtem. Éreztem, hogy utánam szalad. Hallottam a libegősét a hátam mögött. Utóiért. Valami hidegség szorította át a csuklóm ; mint egy rabbilincs fogta körül a csontos, kókeres keze az én gyönge kezemet. Alig láttam. A szemem előtt fekete karikák hömpölyögtek s mintha közöttük ezer halálfej huhogott volna reám. Dideregtem a félelemtől. Ostoba és érthetetlen volt a félelmem, tudom. De mikor olyan különösöket súgott, a fülembe. Összeszedtem minden erőmet s irtózatosat ütöttem a mellére. Eleresztett és végigvágódott a földön. Egyszerre kiderült előttem minden. Tisztán láttam. ő a földön feküdt. Kicsit hörgött, a szeme le volt hunyva, hosszú, fekete haja nedvesen csapzott az arcába s sápadt ajkát vörösre festette: szempillantás alatt az előtörő vér. Amint igy feküdt előttem, hosszan, elnyúlva, összeborzadtam. Rettenetes félelem, mel térdeltem le melléje s zsebkendőmmel törülgetni kezdtem szájáról a vért. Aztán beszéltem hozzá; gyerekes, gügyögő, anyáskodó szavakkal. — Kelj föl már, no, te kis csacsim ... Te min- denségem. Tréfáltam csak. De igazán tréfáltam Úgy foglak szeretni, ha jó leszel ... Ne okoskodj, no . . . Picit, alig láthatóan fölnyitotta a szeméi s valami sápadt mosoly didergett végig az arcán. ügy megörültem ennek is. A feje alá fektettem a karom s fölemeltem kissé. — De babám ! — kiáltottam kacagva — hisz nincs magának semmi baja! Hogy megijesztett. — S közben törülgettem az ajkát, immár teljesen átázott zsebkendőmmel. — Haza. — Súgta. — Haza, de hogyan — töprengtem s lassan köny- nyes lett a szemem. Az ölemben tartott fej is elárasztott s csüggedten hajtottam le a fejem: — mi nem megyünk ma haza. — Muszáj. — Miért muszáj ? Nem-e lenne jó reggelig itt is? — kérdeztem magamat áltatva. — Dehogy jó. Reggelig — mondta és nagy erőfeszítéssel a nyakam köré emelte a karját — reggelig én meghalok, kislányom . . . — Az nem lehet 1 — kiáltottam irtózattal. — Mi lenne velem ; a képpel?! — A képpel. Hja’, hisz épp ez volt a baj, hogy maga csak a képpel törődött, de velem nem. — Ne vádoljon, én szerettem magát. A képnél is jobban szeretem most is. — Gyerekség. Katonadolog. — mosolygott kékre vált arccal. — Ne sírjon, kislányom. Csak nem fél egy kis bünhődéstől ? — gúnyolódott tovább. — Ne kínozzon az Istenért ! — Magával mi lesz ? Hát mi lenne rosszabb, a jónál ... A képpel? Hát, vagy bevégzi és — elrontja, aztán kiállítja; vagy letakarja a félben maradt „mun- káját;‘, — a munkámat — fekete fátyollal és elteszi emlékül. Ahogy akarja. Elhallgatott és nehezen föltápászkodott a földről Mintha jobban lett volna. — Legyen szives — mondta kényszeredetten, de udvarias mosolygással — nyújtsa a karját, haza fogok menni. Fogok. Muszáj. Lassan, szótlanul indultunk lefelé. Már egészen este lett, mire leértünk, olyan tipegve jártunk A városban már mindenfelé kigyultak a villamos körték s ezernyi sétáló frajzott köröttünk. Mégsem birt gyorsabban lépni s az arca időről-időre fehérebb lett. Rettenetes kínokat szenvedhetett, mert néha olyanokat markolt a karomba, hogy fölszisszentem. Mire a lakása elé értünk, már nem is a saját lábán járt, csak én vonszoltam magam előtt. Sietve előhívtam a portást húsleves- kocka, darabja főleg húslevessel készített: dara-, rizs-, metélt-, tapioka-leves stb. előállítására szolgál, ........................................................... továbbá mártásokhoz és főzelékekhez; ez Csak a MAGGI névvel és a keresztcsillag védjeggyel valódi a I tányér (1* /«liter) leveshez 1 égj óbb!
