Szatmár-Németi, 1910 (14. évfolyam, 1-98. szám)
1910-08-28 / 63. szám
XIV. évfolyam. Szafmár, 1910. augusztus 28. Vasárnap. 63. szám. f FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-as POLITIKAI LAP. A „SZATMÁR-NEMETM IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI ÁR: egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor. Egyes szám ára !0 fillér. FŐSZERKESZTŐ: „ FELELŐS SZERKESZTŐ: THURNER ALBERT. DUSZIK LAJOS. SZERKESZTŐSED ÉS KIADÓHIVATAL: Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10. = Telelon-szám 80.= Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. A kisiparos. A magyar társadalom legbetegebb, legel- hagyottabb rétege a kisiparosoké. A fejlődő gazdasági élet eltiprással fenyegeti őket, gépszörnyetegek zakatolása és gyárak büszke bugása lulharsogja az egyes kalapácsütéseket, amiket apró műhelyek üllőjére mér a kisiparos. A nagy méretek, amelyekben lezajlik a modern gazdasági élet, a termelés fokozottsá- gának és tömegességének szüksége irgalmatlan erővel tépik, morzsolják társadalmunknak ezt az értékes és speciálisan magyar szempontból szinte pótolhatatlan osztályát. E romboló csapások ellen pedig vagy csak alig, csupán az életösztön öntudatlan működésével, vagy egyáltalában nem védekeznek. A közélet minden mezején olt láljuk őket, a hazafiság szilaj lelkesedésének lüzét hordja mindenik ajakán és szivében, áldozatkészek és önzetlenek, álmodozók és hiszékenyek, pártok és nagyravágyó existenciák, demagógok kihasználják lelkesedésüket, az agilitásukat, a reménykedésüket, a lelkűket és a testüket és ha a pártcél, vagy magáncél kielégítéshez jutott, a tü, kalapács, vagy véső koldusa, a magyar szegény hidalgó bevonul a szürke, poros, szomorú odumühel.yébe, hogy rárakódjék a feledés, a negligálás, a lenézés pora, mig újabb párt-, vagy magáncélok ki nem csalják, elő nem keresik a lomtárból. Ez a magyar kisiparos mai élete. — Ami belül van, az kiáltó, lázitó nyomorúság, minden nap uj megváltása saját vérével a kenyérnek, végrehajtások, árverések, kamat-sajtolások, házbér-uzsora szögeivel oda- feszitve az élet keresztfájára. És eközben az élet robog, iramlik tova. Uj gépek, uj gyárak zúgása hangzik fel mindenütt és a legfüggetlenebb magyar osztály, az iparosok nemzetfenntartó gárdájának köpenyege koszlik, vedlik és ajtaján minden pillanatban a kétségbeesés és szenvedés réme kopogtat. Érzi ez az osztály a haladás, a fejlődés, védekezés szükségét, érzi, hogy ég feje fölött a tető, de nem akar védekezni és nem adják meg részére a védelem eszközeit sem. Nincs az a szélső-balpárti honatya, nincs az a városi, vagy vidéki vezér, politikai, vagy erkölcsi testület, országos, vagy helyi kormányzat, mely a »Miatyánk« helyett naponta el ne mormogná az iparpártolás igéjét, de immáron egy fel évszázad óta egy komoly, egy eredményes, egy értékes lépést ezek az iparpárlo- lók nem tettek. Csináltak egy ipartörvényt, amely senkit, senkinek az érdekét ki nem elégíti, csináltak egy munkásbiztositó pénztárt, mely a humanizmus jelszava alatt nem egyéb egy zaklató, ro- vancsolő, spicliskedő bürokratikus intézménynél, adtak szubvenciót pénzben, vagy gépben, akinek kortes érdemei, vagy protektorai, vagy jól fizetett közbenjárói voltak, szóval azoknak, akik vagy nem érdemelték, vagy akik reá sem voltak utalva. Szóval agyonpártolták a kisiparost és ma már rettegnek minden felülről jövő pártolástól, lett légyen az tulipánnal vagy hagymával is garnirozva. Be kell látniok tehát végre, hogy mint minden társadalmi osztály, úgy nekik is önmagukban keli felfedezni az élet, a fejlődés erejét, önmagukban kell kiaknázni, felhozni, fellebbenteni az élni akarás és tudás képességét. Tekintsenek szét és lássanak! A kisgazda, a kiskereskedő, a munkás szervezkedik, agitál, sztrájkol, harcol. Mindenfelé és minden fórumon megjelenik. Érdekeinek képviseletéről minden téren gondoskodik, ott van a törvény- hozásban, a törvényhatóságokban, a városi, vagy falusi képviselőtestületben. A saját céljaiért tülekszik, a saját existenciájáért, pozíciójáért, sorsának javításáért hadat visel. Csak az iparosok álmodoznak és várnak egy jobb jövőre, miközben robogó léptekkel a pusztulás, a temető' kriptaszagu szelleme közeledik feléjük. A nagy gazdasági lörtetésben — igaz — a kisipar szerepe mindegyre szükebb térre szorul és végre teljesen felemésztődik, de nálunk talán még évszázadokig gazdasági életűnknek egyik fontos és nélkülözhetetlen tényezője lesz. És mikor minden téren megindul az osztályharc, a kisiparnak, hogy exisztál- hasson, hogy lépést tarthasson : oda kell állnia a harc élére szövetkezelten, öntudatosan és diadalmas sorokban. TÁRCA. Jolán. Irta: Halász Sándor. Csak úgy rengett a ház, úgy becsapta János az ajtót. Jolán megdermedt testtel nézelt utána. Kissé megszédült. Végigsimifotta tenyerével lüktető homlokát. Imbolygó léptekkel a karosszékig vanszorgott s belesülyedt a puha szövetek közé. Sokáig mozdulatlanul, a földet bámulva, mélázott. Nem értett semmit abból, mi körötte történt. A lábával a smyrnát vájta, hol lágyan dúskálva a sző- nyeg-fürtök között, hol belerúgva, hogy szinte felszisszent. Bágyadtan hullott a karja az ölébe s a lelkében szörnyű tusa dúlt. Nem akarta elhinni, hogy ébren van. Álomnak hitte az előbbi jelenetet s egyre várta hogy boldogan felébredhessen a tegnap derűs valóságába. Hogy is történt ? János hazajött, kérdőre vonta hogy igaz-e az, amit hallott, hogy igaz-e az a hihetetlenül hangzó hir, hogy ő megcsalja? Ő tagadta. János nem hitt neki ; faggatta, ráütött, leszidta, elrohant. Ráütött? Igen ébren van. Ráütött. Érzi még a nehéz ütést, érzi, a karja ég a fájdalomtól, igen, ököllel ütött. Ráütött. A szemére lassan szivárgott a szürke könnyfátyol. Elsötétült körötte minden, görcsös, zokogó sírástól vonaglott a teste, fel-felcsukló hang tört ki ajakán s úgy érezte, hogy rögtön lesújtja gyönge testét a szégyen ütése. János ráütött . . . ráütött ... Idegingerlő kétségbeesés fogta el. Nedves zsebkendőjét vad erővel cibálta, törni, zúzni szeretett volna ; de erőtlen, az izgalomtól elgyöngült teste, nem bírta a féktelen düh érzetét kielégíteni. Teste erőtlenül vonaglott a mély ülésü székben s elborult akarattal, meg-megránduló szájjal, vörösre dagadt szemmel nézett maga elé. Honnan jött ez a sötét szinü. Váratlan? Milyen nyugodt is volt eddig. Egymásnak éltek, igaz szeretettel, féktelen rajongással szerették egymást és most ez a gyanú, a János nem hivése széjjel rombolt mindent. Már egy éve éppen, hogy karjai közé esett Jánosnak és elbukott; de nem bánta meg soha. Szerették egymást, élve égtek szerelmi máglyák tüzén, csó- kos ajkuk csókja kifogyhatatlan változatosságot kínált. És most vége. A portékát kidobták. Kidobták, igen, utolsó bu- ; csücsök nélkül, mint immár hasznavehetetlent, kidobták. Tán megunta János ? Szakítani akart talán ? Jolánt e gondolatra önkéntelenül összehuzódott. Karját összébb húzta a mellén, a lábait felhúzta a a székre s reszkető macskaként burkolódzott be a a karosszék melegébe. Hihetetlenül hangzott előtte ez az ijesztő gyanú. Megunta? Nem, nem, lehetetlen ! Szemöldökét magasan homlokára huzva lágy kékszemeit az asztalra nézéssel fárasztotta. Valami benső láz pirosra csókolta két orcáját, lassan lassan vörösre gyuladt az ajka, a szájnyílásán bóditó lehelet áradt, szinte megreszegitette. Büszkén, dacosan felkapta nagy, szőke fejét. Vad gyülölett ragadta meg reszkető testét s démoni kifejezést öltölt az arca. Különös, minden átmenet nélküli volt az a mozdulat, ahogy összekuporodottságáből hirtelen kiugrott,
