Szatmár-Németi, 1910 (14. évfolyam, 1-98. szám)
1910-07-06 / 48. szám
2 ik oldal SZAT MÁR-NÉMETI. SKatmár, 1910. julius 6. Az elaltatott, elkábitott óriás eszmélni kezd. Neki is van joga. Hátát odatartja, hogy hasogassák. Vállait lehajtja, hogy építsenek reá, de egyszer megrázkódik. Az a kacérkodás, melylyel a nemzeti »munka« nagy férfiai a népjogokat kezelik, az a szemfényvesztés, rhelylyel ismét a faképnél akarják hagyni az adót és vért szállító k. u. k. hofliferant magyar népet, az a tervtelenség, mely ez égető kérdésben jellemzi az építőket, olyan zűrzavarnak viharát rejtegeti Aeolusként zsákjában, hogyha az kitör, úgy összeomlik a megkezdendő épület, hogy kő kövön nem marad! Ez is egy nagy bűn, mely a munkavezetők fejére száll. Hogy fogja az igazság sújtó kezét elkerülni ? . . . Vájjon nem fog-e ez uj Bábelt csinálni, mely összeomolva maga alá temeti a mosolygó építőmesterrel együtt egész pallérhadát és a fekete halálban megfogyatkozandó munkásseregét? — Vezeklés. Ma lebontottam a vöröses hajam. Vezekeltem. A fekete kendőm magamra csavartam. Az asztalomra liliomot tettem. Azután vártam. Reáborultam egy szék fehér karjára Vezekelve. S könyem árjában megdőlt bűneim vára; De erényeim is odatemetve! És itt állok. Erény és bűn nélkül tisztán ; remegve; S vágyva várva: Jösz-e most, mikoruj vagyok, fehér, büntélén ■S erényt hozol-e nekem ? Vagy uj bűnre viszel karodba zárva? Fátyol Ilonka. HÍREK. Konstáblerek alkonya. Államosítják a vidéki rendőrséget s a kisváros egy kedvesen jóizü és derűsen félszeg alakkal lesz szegényebb : a konstáblerrel. A rendőrrel, ki minden izében vidéki, kiben a főváros Mihaszna Andrisából egy körömfeketényi sincs. Csupa bájos nagyképűség és kedélyes fontoskodás. Holmi kézbesítendő iratcsomóval a felső karja alatt annyi tudatos ünnepiességgel képes az utcákon végig-tüntetni, mintha legalább is nagy súlyú államtitkok megőrzését bízták volna a hóna-aljára. Dzsentrivel és magasabbrendü hivatalnokkal szemben csupa igenisező készség és hap- tákbavágódó alázat. A tudatlan tömeg előtt azonban elbizakodott, fitymatag fölény és méltó- bágos szóbanemereszkedés. Ezenfelül komoly és szigorú. Komoly és szigorú voltát mindig kidomborítani igyekszik s tekintélyét, ha kell, külső eszközökkel is támogatja. Ilyen külsőségek a hegyesre fent bajusz, a nádpálca (ez még a falusi kisbiró nádvesszője, mely a közhivatalnok jelleget van hivatva jelezni), s a sipbafuvás. Különösen az alsóbbrendű nép s a gyerekek előtt van nagy tekintélye. A régiek még hajdúnak hívják s ez valamivel délcegebben hangzik, mint a szimpla rendőr. S bizony a jó öreg konstábler is sokszor visszasírja a jó időket, midőn még nem voltak csendőrök s a tet- tenért illetőnek saját maga spárgázta össze két csuklóját s az összeverődött csődület hallatára kiáltott reá a semmirekellő városszégyenére: „Mars előttem!“ Bizony manap már csak rögös, sok lótás- futással járó pálya az övé. És tövises, mint az elhanyagolt borostás álla. Annak tetézéseképp, hogy nagyon silányan fizetik. Ha nem járna ki olykor egy-egy fölebbvalói kubaszivar, ami | nagy és vállveregető kitüntetés a szegény fé- nyehanyatlott konstábler szemében s ha nem érezné hébe-korba még most is annak a nehéz és fontos voltát, hogy ő „hatósági közeg“ bizony rég visszatért volna már a sámfához, az ácsplajbászhoz, vagy a hentes-tönkőhöz, már aszerint: melyiket hagyta ott annak idején mostani pályája kedvéért. A rendőrség tehát állami lesz. A közbiztonság ezentúl nyugodtabban alhat. (Mert ezelőtt biz’ csak a konstáblerek aludtak nyugodtan.) A jó rendőr bácsik azt hisszük, csak örömmel fogadják a nyugalmat, amit öreg napjaikra kapnak. S mi is megelégedhetünk azzal a sok de rüs és kedélymozditó emlékkel, ami akkor rajzik fel bennünk, ha igy kezdjük: „Amikor még konstáblerek voltak . . .“ Az utódjainkat azonban sajnáljuk. Istenke, milyen korrektek, józanak és szürkék lesznek majd az ő gyerekéveik!... Karc. — Esküvő Cloaje János cs. é3 kir. 5. gyalogezredbeli hadnagy ma esküszik örök hűséget Mátray Lajos gimnáziumi tanár leányának : Violának. Tanács-hirek. Halá-<z Ferenc miniszteri tanácsos, városunk díszpolgára, folyó hó 3-áu meghalt. Temetésére, mely f. hó 5 én volt Budapesten, a tanács koszorút rendelt s ai özvegynek részvéttáviratot küldött. Halász Ferenc érdeme, hogy a város népiskoláinak állami kezelésbe való jutását keresztülvitte. A szatmári I. vadásztársaság alapszabályait a foldinivelósügyi miniszter jóváhagyta. Az iparos tanonc-iskola önálló elhelyezéséhez a város államsegélyt kért. A tanács fölhívta a polgár- mestert, hogy ez ügyben személyesen járjon közben a minisztériumban, egyúttal megbízta őt alkalmas telek kiszemelésére. A református egyháznak megadta a tanács az építkezési engedélyt az uj Posta-utcában építendő kántori lakás céljaira, egyszeramint megállapítván az | uj utca szabályozási vonalát. Végül a Zöldfa telkén levő udvari épületek lebontását határozta el a tanács, javasolván, hogy ez épületek anyagából a Deák-téren a Zöldfa helyén építendő bérház fölépítése idejéig, ideiglenes bolthelyiségek építtessenek. — Bihari Ákos vasárnap este tartotta estélyét a városi színházban gyönyörű műsorral. A »Faust« nagy jelenetével kezdte előadását, valósággal lebilincselvén szuggesztiv művészetével a közönséget. Alig hisszük, hogy Faustot, ezt a nagy töprengőt, művészibben is alakíthatná valaki, mint Bihari. Nagyszerű orgánuma van hozzá és akkora illuzó keltő képessége, hogy instrumentumok, jelmezek s minden egyéb színpadi kellékek hiányában is hiszünk neki s látunk mindent, amit ő láttatni akar. A kuruc-költészet két remekét szavalta el a program második száma gyanánt : Ócskái Lászlóról való éneket és Rákóczy búcsúját. Csak most tudtuk igazán élvezni a kurucköltemények minden rejtett szépségét, mert Bihari valósággal újból fölfedezte azokat nekünk. Endrődy Sándor kurucnótáit ; annyi elmés és finom könnyedséggel adta elő, hogy utána csak bámulnunk kellett Bihari nagy sokoldalúságán, amidőn Antonius nagybeszédét elmondta, ezt a a fölöttébb körmönfont beszédet, aminőt csak Shakespeare tudhatott megkonstruálni, s amelynek előadására valójában csakis kongenialis művész képes. Ezután Arany János es Petőfi Sándor költeményei közül szavalt el néhányat a művész, oly őszinte művészettel, hogy egy-egy verssel jobban jellemezte az illető költőt, mint tiz száraz értekezés. Majd a Cyra- no-beli orr-definiciót adta elő Bihari bámulatra méltó hangalakitással. A műsor utolsó pon’ji Kiss József hires drámai költeménye: Jehova volt, melyet idegekbe markoló drámaisággal szavalt el Bihari. Az estélyt azonban a mi színházi közönségünknek csak gyan és miért Ő szép ; meleg, szenvedélyes, vad, férfias szépség. Haja, mely homlokát fedi, oly erős, mint az oroszlán sörénye. Fekete szemei csillognak : a színházban találkoztam vele . . . Látcsövének üvegjén keresztül éreztem tekintetét, mely arcomra, kezemre, ! nyakamra sütötte szenvedélyének hevét. Mágnesként hatott pillantása, mely ólomsulyként nehezedett fejemre és szivem hevesen dobogott. Zsebkendőmet ha- rapdostam. Látta mozdulatomat és győzelmi sápadtság futotta el arcát. A lépcsőnél megvárt é3 amikor elléptem mellette, oly merész volt, hogy megszorította keztyütien kezemet. Egész éjjel ablakom alatt állott, én pedig az erkélyen. Havazott : nem éreztük a hideget. Azóta életem viharos lett a vágyaktól, a szenvedésektől és a fájdalmas gyönyöröktől : ha nem látom, lassan száll az idő abban az élénk vágyban, mellyel öt viszontlátni akarom; ha egymás mellett vagyunk, mozdulatlanul ülünk, dobogó szívvel, égő kezekkel, összeszoritott torokkal . . »Levelei rövidek, oly gondolatokkal telve, mint a kés döfése, — a gondolatok benne mintha húsból és vérből volnának, — reszkető gondolatok, amelyekből a legdühösebb szenvedély lángja lobban elő . . . Szeretem őt, mint a hogy ő is szeret engem . . . Mindkettőnket megkinoz a szerelem; mindketten el- kárhozunk a féltékenységben; mindketten, a fájdalomtól és gyönyörtől ittasan, rohanunk lefelé a lejtőn, amelyen senki sem képes minket visszatartani. Ugyan- egy beteges és bizarr Ízlés vonz minket szomorú és tragikus dolgok felé, a haldokló nap alkonyához, a déli naptól csókolt forró tájakhoz, az erős illatokhoz, a homokban csilllogó aranyszemecskékhez, melyek a 1 napsugarakhoz röpülnek; a tó fenekéhez, a szomorú | lepkékhez, melyek megégnek a lángokban . . . Sze- | retjük egymást; ő az én költőm és én vagyok az ; ő múzsája. »Ha mellettem van, égető könnyek8t sir; ba mellette vagyok, megtalálom bágyadt mosolyomat. Nem akarunk másért élni és meghalni, csak a szerelemért . . . Ismerjük az aggodalmakat, a sebeket, ; az emésztő gondokat, az összeérő kezek megreszketé- sét, az elsápadást és kétségbeesés kínjait. Ő megrontja az életemet; én megrontom az övét . . .« Hirtelen elhallgatott ; kezeibe temetve az arcát. Aztán a harmadik szólott, nyugodtan, egyhangúan, harmonikusan : — ő szeret; én szeretem. Legalább igy mondja ezt nekem igen gyakran. De nem vagyunk egészen bizonyosak benne, ő sohasem hitt a szerelemben; és én azóta nem hiszek, amióta miatta elvesztettem a hitemet. Egy szürke napon láttam meg őt, az akadémia egyik termében, ahol egy élénk és szenvedélyes szónok igyekezett a közönséggel elhitetni ál-lelkesedését; ő igy szólt hozzám: »Mily nevetséges mindez« — »Rettenetesen . . .« válaszoltam én. Felém fordult, elégedetten amiatt, hogy találkozott egy épp oly száraz lénynyel, mint amilyen ő volt. Nem írunk egymásnak, mert nem hiszünk a szerelmi levelekben. Soha nem adott egy fürtöt a hajából, egy gyűrűt, virágot, vagy bárminő ajándékot; felvilágosított, hogy mindezek mitsem érnek és rendesen a limlomok közé, a konyhába kerülnek. Ha azt mondtam, hogy szeretem, hitetlenül mosolygott és igy szólt: »Ne igyekezzél erről engem meggyőzni, úgysem hiszem el.« — Ha esküdni akartam arra, hogy mennyire imádom, nevetni kezdett és rendesen hozzátette: »Ne esküdjél, mert mit sem tudsz . . . hátha nem szeretsz . . .« Soha el nem sápadt, soha el nem vörösödön, nem igyekezett felkeresni, nem ült az oldalamhoz, nem szorította meg a kezemet, nem nyújtotta a karját: egyetlen megnyilatkozása a mosolya volt: hideg és nyugodt mosolya. Soha nem adta jelét valamely lelkesedésnek : semmi nem indította meg lelkét, semmitől nem melegedett fel. Nem értett a művészethez, nem értett a politikához, nem értett a tudományhoz, nem értett az istenhez: nyugodt és hideg lerombolója volt mindama dolgoknak, melyekben mások hittek; igazi apostola s zkepticizmusnak. Mily fényesen bizonyítja a dolgok valótlanságát, a természet hazugságát, az erény hazugságát, a szenvedély hazugságát. Erős, szép, hatalmas : szürke macskaszemeiben lelkének ércessége tükröződik. Olyanok azok, mint az acél . . . Amióta szeretem, egész lelkem meghódolt és átalakult, ügy gondolkozom, mint ő, és azt teszem amit ő akar. Ha pedig a fellázadás pillanataiban megkérdem öt: »De hát miért is szeretsz? . . .« Zavarba jön és akadozva válaszol: »Ki tudja? . . . Mit sem tudunk ide lenn a földön , . . Nem tudom . . .« És csendesen, gondolkozva maradunk egymás mellett, kiszáradt lelkünk végtelen kétségei közepette . . . Újból csend támadt. Egyikük sem zavarta meg. A forró és barna éjszakában elhangzott szerelmüknek a visszhangja, szerelmüknek, mely olyannyira különböző volt. És mégis ugyanegy férfiút szerettek mind a hárman. KLEIN és TÁRSA Hám János=uteai gyapjusa!Övet= áru li ű aj a S^ATMAW. ~ Női cöstümökre igen alkalmas szövetek nagy választékban. Vajay-utca 30. számú sarok telek eladó.
