Szatmár-Németi, 1910 (14. évfolyam, 1-98. szám)
1910-06-29 / 46. szám
Szatmár, 1910. junius 29. Szerda. 46. szám XIV. évfolyam. A „SZATMAR-NEMETI-I IPARI H T E L£Z 0 V ET K EZ ET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI ÁR: egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor. Egyes szám ára 10 fillér. FŐSZERKESZTŐ: FELELŐS SZERKESZTŐi THURNER ALBERT. DUSZIK LAJOS. CU © SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10. ~------Tzlelon-siiám 80. ... Mi ndennemű dijak Szatmáron, a kiadóhl>atalban fizetendők. A trónbeszéd. (D.) Miről beszélhetnénk másról, mint a legmagasabb helyről aláhangzott felséges beszédről, a trónbeszédről. Érdemes és tanulságos e legmagasabb beszéd figyelmes olvasgatása. Minő más képe tárul elénk politikai életünk jelenlegi változatának^ midőn a legmagasabb nézőpontról vetünk reá egy pillantást! Audiatur et altera pars ! Halljuk a másik félt is is ! Mi csak küzdünk, csatározunk, reménykedünk és nagy, szép reményeinket beleöntjük egy-egy politikai szónoklatba, vagy egy újságcikkbe. S megelégszünk vele, ha elmondhattuk. Hátha a megnyilatkozott vágyakozás más lelkeket is hatalmába ejt és más szavakban nyilatkozik meg. De e beszéd ami nagy sebünkre, ami kiáltó vágyainkra nem hozott balzsamot! Azaz: mégis ! Tapaszt reájuk, hogy ne vérezzenek legalább ! Abból a magasból, honnan e beszéd hangjai — »ércesen«, hozzánk hallatszanak, menynyire eltörpül, elmosódik, a mi küzdelm s életünknek meghaló honfiúi reménye, aggodalma, tiszteletet érdemlő magasztos eszméje ? . . . A hová az etikket rostáján keresztül jutnak nemcsak az emberek, hanem a szavak, sőt — hajh — a szivek is, ahová a »felelős miniszterek« fonográfjában nem ér fel a mi epedő, imádságos nemzeti reményünk, mert annak siró, panaszos dissonans hangja sértő lehet a hódolathoz, ellent soha sem mondó bakáji hangokhoz szokott füleknek, oh minő szörnyű tátongó ür választja el az igazi nemzeti akaratot 1 Ez űrön át nem repülhet: szárnyaszeget- ten zuhan alá, vagy összetöri magát a Burg bástyáin. Ott belül pedig, , »ott túl a rácson beh más világ van« ! Mig itt panaszos sirámok szólnak a szellőben, mig elégedetlenül zug fel a sanyargatott, Istentől vert, adóktól zsarolt nép, ott egyhangúan pengenek fényes, márvá- nyos termeken keresztül a burgzsandárok sarkantyúi. Ebből a más világból való jövevény a trónleszéd. Temetői hangok vannak benne, olyan sirgöröngy-dübörgés, mely koporsók fedeléről szokott felhang/ani. Agyonhallgatott kérdések feküsznek a sorok között, haloványan, fehéren, mint letiport hrdseregek csonka hullái, melyekre ráborul a fel ér hólepel . . . De mintha meg-megcsendülne benne egy- egy nemzeti hang is — készfizetés, általános választói jog Ti, szegény didergő madarak 1 Ez előtt sasok voltatok, itt szállongtatok büszkén a napsugaras rónák szűz levegőjében izmosán s most szárny és toll nélkül csókákként zuhantatok alá kegyetlenül megkopasztva ! . . . Hová lettek a tollak ? Aztán van valami kedves ígéret is benne: ismét hozzáléphetünk fokozottabb áldozatkészséggel a Gesammtmonarchia oltárához, áldozandó vért és pénzt . . . Ismét fetrenghet a nagy történelmi kiáltás: vitám et tanquinem 1 . . . Hát az egyik derűs fejezete a különben a busongásra késztető trónbeszédnek 1 Ismét adhatunk pénzt, amennyi csak ilyen áldozatra mindig kész nemzettől telik. Sőt a derű még tisztullabb, midőn kilátásunk nyílik, hogy itt lézengő ifjaink, akik amúgy is szerfelett »búsulnak a regiment után«, kiket »az orvos ur, arra kérem« kezdetű sorozási dal megható pointjéhoz híven, hogy babájuk szive meg ne hasadjon, itt hagytak szivet gyógyítani, most már elmehetnek a dicsőséges hadsereg »szép vitézei, aranyos leventéi« közé — hirvirágot szedni gyöngyös koszorúba« . . . Még egy különösen édes reményeket ébresztő szakasza van e különben már is elég örömöt hozott beszédnek. Eddig tapasztaltuk azt az elhagyottságott, melyben olyan mostohán éltek szegény vármegyéink az édes gyermekeit tejben-vajban fürösztő állammama mellett; menynyire lesték egy mosolyát, egy kegyes pillantását? . . , Most már ők is betérhetnek édes gyermekekként a mamuka dús kebelére. Ne legyen már ilyen áldatlan mostoha-sorsuk szegényeknek ! Hisz midőn a mamuka hütlenül beleszédült a szerelmi mámorba, ezek a mostoha gyermekek rontották meg a kedélyes, kellemesen izgalmas pásztorórákat: ezek mentették meg a becsületet! Az üldözött a megtépett nemzeti erények hozzájuk siettek védelemre. Most már más idők járnak. Az erények melletti kitartás nem jó üzlet 1 Minek sanyarogja- nak ilyen mostoha-sorsban. Mire való ez az TÁRCA. Az elővigyázat. Egy nagyon, szeles napon csavargőzösre szállt egy cilindere« fiatalember és egy puhakalapos öreg ur. Az öreg ur orrán vastag szemüveg volt. Nem ismerték egymást. Még jóformán el sem helyezkedtek a fedélzeten, amikor egy erős szélroham mind a kettőnek lekapta a fejéről a kalapját és a Dunába vágta. A fiatalember kezdetben bosszúsan, majd hosz- szasan, busán nézte mind tovább úszó, folyton na gyobb kortyokat ivó, szép köcsög-kalapját. A kopasz öreg meg mosolygott és nem jól leplezett kárörömmel igy szólt, mintegy magában, de hangosan : — Lám, lám, igy jár az elővigyázatlan fiatalság. És télikabátja zsebébe nyúlva egy fehér selyempapirba csomagolt uj kalapot vett ki. Megigazította, aztán bosszantó kéjjel meztelen fejébe nyomta. A fiatalember irigyelve nézte. — Lássa, — mosolygott az öreg a fiatalemberre, — ilyen csekélység sohasem ejthet engem zavarba. De hát a fiatalság . . . Régi és legnagyobb baja éppen az, hogy sohasem elővigyázatos Mindig gondtalan, mindig kényelmes. Sohasem gondol kellemetlen eshetőségekre is. A fiatalember csodálkozva nézte az öreget. — Hogyan, ön csak nem szokott mindig két kalappal járni ? — Bizony kettővel szoktam járni mindig, — molygott az öreg. (Pedig csak azért volt most nála kettő, mert épp a kalapostól jött.) — Nálam minden szükséges tárgyból mindig kettő szokott lenni, — hazudott jókedvűen totább. — Egy, amit állandóan használok, egy meg tartaléknak. Mert hiszen, sohasem tudhatom, mikor vész el az, arait éppen használok, amire épp a legnagyobb szükségem lehet. No, nem? így, lássa például állandóan két szemüveg van nálam. (Mert annyira rövidlátó, hogy csak két szemüveggel tud olvasni.) Azután két óra, sőt még óralánc is állandóan kettő van nálam és igy tovább. És megmutatta a két órát és két láncot. A tartalék óra- és lánc szép piros tokban volt, a tok meg egy zöld selyempapirban. (Mert aznap vá sárolta bérmafia számára.) A fiatalember bámult és nem tudott szólni. — Ugyebár csodálkozik, — mosolygott tovább az öreg. — Ja, fiatal barátom, előrelátónak kell lenni, — mondotta és felhúzta keztyüjét. Majd még jobban elkezdett mosolyogni és ezt mondta : — Lássa, például ma reggel egyik barátomnál felejtettem a kezfyümet és ezt csak a harmadik utcában vettem észre. Ön persze most azt gondolja, hogy zavarba jöttem, vagy hogy visszakutyagoltam a barátomhoz. Dehogy jöttem zavarba, dehogy kutyagoltam vissza. Egyszerűen elővettem a tartalék keztyüt és azt húztam fel. A fiatalember csodálkozva és őszinte tisztelettel nézte az öreget. De egyszerre fölcsillant a szeme és igy szólt : — Hanem azért az én helyemben ma mégsem tudott volna magán segíteni. Mert ha az ember miniszteri kihallgatásra megy, csak nem vihet magával két cilindert. Az öreg most észrevétlenül egy kissé gondolkozott. — Dehogy nem, — vágta oda azután még erősebben mosolyogva, mint az előbb. — Én ilyenkor is mindig két kalapot, akarom mondani, cilindert viszek magammal. Egy rendeset a fejemen és egy Makkot tartaléknak a zsebemben. A fiatalember valósággal hüledezett. Csak lassan- lassan kezdett magán uralkodni és, de még mindig álmélkodva, ezt mondta : — Érdekes . . . Igazán érdekes .. . Most már elhiszem, amit az előbb semmikép sem tudtam elhinni. T. i., hogy ön ily klasszikus előrelátással nem jöhet zavarba soha. Még hogyha pénztárcáját lopnák is el, FISCHER ANTAL 'SfrE&Z 1 SZATMÁR, a PANNÓNIA MELLETT HATÓSÁGILAG ENGEDÉLYEZETT VÉGELADAS. Az összes raktáron levő divatáruk mélyen leszállított árban árusittatnak el.
