Szatmár-Németi, 1910 (14. évfolyam, 1-98. szám)
1910-06-26 / 45. szám
2 ik oldal Saatmär, 1810. junius 26. Most nyílik meg viadalra a sorompó. Eldől : az igazság erősebb-e a hatalomnál ? Hisszük, várjuk, hogy a küzdelemben, nem a tömeg túlsúlya, hanem az erkölcsi erő fog dönteni. A nemzet, melynek szemét bekötötték, akaratát lenyűgözték, lassan eszmélni kezd. Az összevásásolt s most még ujongő, diadalmámorban tomboló »többség« a saját bűnének súlya alatt, melynek bélyegével jött a világra, előbb-utóbb össze fog roskadni s a komoly nagy küzdelemre felvonuló »kisebbség«, melyet törhetlen páncéllal épp a választásoknál tapasztalt s eléggé le nem törhetett rajongó lelkesedés, valamint céljai magasztossága vértez fel: előbb-utóbb fényes diadalra jut. A sakk-játszma még nincs eldöntve ! A nemzet nem mondott le. A függetlenségi és 48-as párt nem veszítette el a talajt. Ami történt, az csupán az ármány ideiglenes feltámadása ! Az az országgyűlési ciklus, mely most nyílik meg, a legérdekesebbek egyike lesz s ezen érdekességét a méhében rejlő nagy evolúciók csatározása fogja megadni. Hogy melyik győz ? — a jövő meg fogja mutatni! A parlament kivonata a nemzeti közvéleménynek : ez pedig a demokratikus átalakulás és gazdasági függetlenség körül helyezkedik el. Az a parlament pedig, mely ezzel nem egybehangzó, születésénél magában hordja bomlása csiráit, mert a felébredő népakarat előtt össze fog roskadni a nem tőle született (vele nem egybehangzó), összevásárolt »többség« ! A segédjegyzők nevében. A francia romantikusok tollára való théma kínálkozik vármegyénk közigazgatási életének legalsóbb rétegében : a segédjegyzők szürke, örömtelen otthonában. Ha ezekkel a vékonypénzü, csillagtalan közlegényekkel most valaki egymásután elolvastatná Rousseaut, Voltakét és Sand Györgyöt, vagy ismertetné velők az élet prózáját, oly megdöbbentően pa- thologikus színekkel festő Balzac művészetét, akkor készen volnának a huszadik század Valjean Jánosai: a nyomorultak. Klasszikus olvasmányok nélkül is bátran beleilleszkedhetünk a társadalomnak abba az osztályába, amelyről Hugó Viktor, a francia nyelv finom didink dójával azt mondja, hogy misérables. A segédjegyzők szerény, nagyon szűkös anyagi viszonyok közt tengődnek. Anyagi helyzetüknek lesújtóan nehéz tudatában csendesen meghúzódva figyelik az érdemes jegyzői karnak közös sorsuk javítására irányuló szüntelen tevékenységét. Munkakörük határozatlan, tartalom nélkül való, s ehhez mérten fizetősük is csekély, rendezetlen. Szaklapok hasábjain sűrűn szellőztetik ezeket a kérdéseket, melyek mind a munka és a javadalmazás arányosítása körül koncentrálódnak. Türelemmel várjuk az eredményt. Hisz csupa olyan nagy tudásu, kép zett szakférfiú tartja napirenden a kérdéseket, akiket a legtudósabb professzor, a tapasztalás tanitott az élet iskolájában. Nekünk csak az a kötelességünk, hogy hálával fogadjuk vezéreink kezéből a kitartó küzdelem jutalmát : a szolgála'i pragmatikát. E helyen nem annyira a szakkörök, mint inkább a vármegye társadalmának nagybecsű figyelmét óhajtom felhívni arra a méltánytalanságra, amely most súlyosan nehezedik úgy reám, mint minden szegényebb sorsú kollegámra. A tiszta és száraz tény annyi, hogy a f. év junius havára eső fizetésünket nem kaptuk meg a mai napig srm. — Azok a jegyzők akik személyesen akarták felvenni esedékessé vált illetményeiket, mind üres kézzel jöttek ki az adóhivatalból. Mi, a kis »tekintetes urak«, kik a fuvarköltség megtakaritása céljából postán küldjük be a nyugtát, csak főnökeinktől értesültünk arról, hogy az adóhivatalban nincsen pénz. Állítólag az adóhivatalok utasítva lettek, hogy a jegyzők és segédjegyzők fizetését további intézkedésig szüntessék be. Mielőtt arról elmélkednék, hogy jogosan esett-e rajtunk ez a sérelem, a közönség tájékozása végett elmondok egyet-mást. Még nincs 2 esztendeje sem, hogy a jegyzők úgy vették fel a fizetésüket, mint a számadó-juhászok : Demeterkor, Szent György napján, már amint a községi pénztártól tellett. A szervezési szabályrendelet szerint minden hónap elején fizetendő ugyan a jegyS Z ATMÁR-NfiMETl. zők illetménye, de a gyakorlatban oda fejlődött a dolog, hogy csak ara’ás után jutott a jegyzőnek egy- egy kiadósabb summa, ha a községi pótadó fizetése lehetővé vált. A falusi kasszában aratásig ritkán fordul meg egy rgy nagyobbszabásu bankó. Ha valamelyik gavallér nagybirtokos úgy március derekán hoz is nehány száz koronát, annak akkorára száz helye van már. Augusztusig a jegyző — ha magánvagyona nem volt — nemcsak hozómra bazirozta a háztartását, hanem ráadásul még számos apró községi kiadást fizetett ki a saját zsebéből, hogy holmi koronás tételek behajtása miatt ne zaklassák, ne bírságolják. — Ez az állapot tarthatatlannak bizonyult. A jegyzői kar országszerte megmozdult, hogy járandóságának szabályos időközökben való folyósítását a községi pénztártól és a bírótól függetlenítse. A törvényhatóságok és az állam is elismerésre méltó jóakarattal segítették ezt a mozgalmat. Az eredmény az lett, hogy a kecske is jóllakot, a káposzta is megmaradt. A községek ez idő szerint a jegyzők fizetését negyedévenkint kötelesek az adóhivatalba beszállítani, ahonnan minden hónap elsején elöleges, egyenlő részletekben felkezelheti az arra jogosult a maga járandóságát. Yagyis fizetési alapunk van. Ezt az alapot részben az államsegély, részben | pedig az egyes községek költségvetését terhelő hánya- | dók alkotják. Az államsegélyt a belügyminiszter ur I adja, s az ezzel együtt járó égés* fizetést az alispán | ur egyszer- és mindenkorra folyósítja. Hát ez olyan ' nagyszerűen van megcsinálva, hogy jobban nem is lehet. Különösen a segédjegyzőkre nézve bizonyult hasznosnak ez a mostani rendszer. Minden hónapban megkapjuk a magunk kis pénzét és szolid, de biztos alapra fektetjük a háztartást. Nem vagyunk mi szerénytelen, kiabáló népek, de két hónapig, esetleg még tovább is, akkor se’ tudunk megélni egy hóra való gázsiból, ha nagyon drukkoljuk. Hátha még a feleség, vagy a család is megkíván néha egy darab kenyeret. Annyit tudunk, hogy az alispán ur nem szüntette be a járandóságunkat. Nem szívesen tesz ő ilyet. Csak fegyelmi vétségek esetén szokott élni ezzel a jogával. Akkor is körülményesen megindokolja és Írásban értesíti az érdekelt szerencsétlent, hogy baj van Köpecen. Hí tehát kizárólag az ő jogkörébe vág ez a bugyellárisba nyúló intézkedés és mégsem ő szüntette be fizetésünket, megkérdezzük a helyi lapok legelsőés legörbitelt tiz körmével belemarkol az ura arcába. Az persze elhárítja a vadmacskáéhoz hasonló karmokat s egy rántással letépi az asszonyról a reklit. Aztán üti. És mikor a válla, háta már csupa kék sárga folt, kedvtelve végig nézi az asszony testét. De mert az asszony keble sí nem fehér, senem sima, hanem ráncos, sovány, a csupa izomember undorodva fordul el tőle. — Utálatos vagy — mondja megvetően és nagyot köp. Irtózatosat kiált az asszony; ez a megvető lekicsinylés az ütésnél is jobban fáj neki. — Ne nézd hát — nyögi magánkívül és kötényével eltakarja kékfoltos keblét. Az ember szemtelenül fölkacag megint. A megsértett asszonyi hiúság busongó jaj ja gyönyörűség neki — Most már elég, ne üssél többé 1 — fényé geti az asszony rettenetes pillantással. S csakugyan van valami a könynélküli szemében, a dacos arcában, magasra kiegyenesített vézna alakjában; valami félelmetes, ami megijeszti az urát. Még mosolyog ugyan lázitó kegyetlenséggel az ember, de suttyomban menni készül. Látszik a járásán, amint kifelé indul, hogy elégült, megverhette a feleségét, az ütésnél is fájóbban megalázta, de nem kellett eltűrnie az aszott ajkak szenvedélyes csókjait . . . Ahogy magára marad az asszony, emésztő sírásba fog. Negyvenesztendős s nem tud haraggal gondolni a fiatal urára, aki olyan cudarul visszaél az ő szerelmével. Azért sir s fájdalmasan nyög, a fejében pedig uj tervek vannak, nagy elhatározások s apró boszuállások . . . Elgondolkozik és könyáztalta arcán remegve, lassudan, simogatóan jártatja az ujját. A szomszédasszonya jön be egy percre hozzá. Pár hónapos menyecske csak, de már a karján nyugszik kis csecsemője, gondosan betakargatva a sugárzó nap elől. Erről az asszonyról lekacag a fiatalság, olyan szép. Nagy, lelkes szeme van ; húsos, élveteg ajka s csodásán gömbölyded formái. A reklijét nyaknál behajtva hordja a nagy meleg miatt, vagy hogy más is lássa gyönyörű keblét. S az idősebb asszony szinte érezni tudja, mily üdv lehet erre a vállra, erre a kebelre csókot lehelni . . S minlha megenyhülne kissé a haragja is. . . — Néném sir — csodálkozik az asszonyka — és térdepel, mintha imádkozna. Ugyan mi van ma, ünnep ? — Csak volt — sóhajt lemondóan a másik. A menyecskére is átragad a sóhaj s hirtelen csukló sirásba kap. De arra azért vigyázz, nehogy búgó, panaszos sírása felköltse parányi, csöndesen szuszékoló kiesinyjét. — Hát neked is bánatod van. Neked, aki szép vagy, fiatal vagy és gyereked is van. Hisz te csupa szerencsés vagy. — Oh, néném, én nagyon boldogtalan vagyok. És szeretnék meghalni . . . — Te bolond! Hát te is ? . . . Hát már téged is bántanak ? Lásd én meg tudnám ölni azt, aki téged bánt. Oly szép vagy és jó . . . — Képzelje, Pista . . . — Nos ? — Láttam a kukoricásba . . . egy fél órája. — Na és? Talán megvert? — Nem vert. — Meg se vert ? — Az öregebb asszony kicsiny- lön görbíti le az ajkát. — Hisz a verés, semmi, azt nem bánnám én. Az talán még jobb is volna. De nem azt teszi. Nem szól, nem veszekszik, nem üt, de ma megláttam, mikor a Borissal csókolódzott a kukoricásban . — És te mii tettél ? — Én semmit, Csak meghallgattam, miket mond a cédának, aztán idejöttem. — Mit mondott? — Hogy én semmije se vagyok. Csak a Borist szereti s azt is fogja mindig. Még úgy mondta : amig ezt a kapát bírja a keze .. . Nem bánnám, szeresse Ha nem lenne ez a gyerekem, elölném magam, de így félek, még a Boris kezére kerülne ez az én szépséges magzatom . . Mit tegyek néném, szóljon. — Ne sírj. Menj haza édesanyádhoz, úgyis eleget busul szegény, hogy öreg napjára egyedül él. A kis gyereked gügyögése boldoggá fogja tenni. Neked meg ne.n keli félned többé, hogy vénleány maradsz : asszony vagy . . . Mért szenvednél az uradtól, mikor nem érdemli tőled azt se, hogy rá köpj a cudarjára. Hogy nem tud megbecsülni egy ilyen asszonyt. Ne menj vissza hozzá. Akkor látja majd, mit csinál nélküled. Azt a Borist magához veheti, ő látja majd hogyan bo’dogul vele. Te pedig csak kacagni fogsz, mig ő ezerszer megbánja majd mit tett veled. A fiatal asszony készülődött. Fölvette a bepó- lyált apróságot és erősen magához szorította. Az idősebb asszony, mig ráadta a kendőjét, biztatóan súgta neki: — Megélsz te nélküle is. Vissza ne menj hozzá. — Nem ilyen tanácsra számítottam okos néném ... Én vissza megyek hozzá most mindjárt . . , és imádkozni fogok, hogy Pistának a szeme közé tudjak nézui ezután . . . — Éu is imádkozni fogok, — mondja az öregebb — hogy visszasírjuk azt a te bütelen uradat, ha már csakugyan olyan nagyon szereted . . . Gy I orsan kész a főzéssel X HARRI fí,° kockát használ, ^ líf 8 Ibii 1 fkész huslevns) darabja mert csupán forróvizzel leöntve, minden kocka rögtön 1 tányér ('/« liter) kiváló húslevest ad.
