Szatmár-Németi, 1909 (13. évfolyam, 1-104. szám)
1909-04-11 / 29. szám
XIII. évfolyam. Szatmár, 1909. ápril II. Szerda. _____ ___ _____ 29. szám. FÜ GGETLENSÉGI ÉS 48-as POLITIKAI LAP. A „S Z AT M ÁR - N E M ETI-I IPARI HIT E LSZ ű VET KÉZ ET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI ÁR: egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor. Egyes szám ára IQ fillér. UAPVKZAK: Dr. KELEMEN SAMU ORSZ. KÉPVISELŐ. FELELŐS SZERKESZTŐ: | SZERKESZTŐ: Or. HAVAS MIKLÓS, j FERENCY JÁNOS. SZERKESZTŐSÉG É8 KIADÓHIVATAL: Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10. = Telefon-szám 80. -^g=s Mindennemű dijak Sratmáron, a kiadóhivatalban tlzetendík. Husvét ünnepén. S ordított a csőcselék . . . S a fékevesztett indulatok tobzódtak a halál őrjöngésében. Feszítsd meg, feszítsd meg! ...Se kiáltást visszhangozta a Genezáreth hegye ; ezt verte vissza a Libánon csúcsa. S az elvaki tolt, elbu- titott néplömeg kiáltó szózata úrrá lelt a bírák lelkületén. El Ítélték, megfeszítették az Ur fiát, az emberiség Megváltóját, a nép, az istenadta nép kívánságára, egyenes óhajára, parancsára. S megkezdődött a Kálvária! Mind a tizenhárom stációt végig kellett járnia az Istenfiának, hogy végül megdiesőülhessen a/, egész emberiség Golgolháján. Megfeszítették őt, mert meg akarta váltani a világot szenvedéseitől; megdicsőült, mert mindnyájunk vétkét az ő ártatlansága váltotta meg. De hiába volt a felbőszüli, vak néptömeg dühe. Hiába hengergetlek öles sziklákat holtteteme fölé, az örökigazság igéje kitört a súly alól s feltámadott, hogy örökké éljen, mig csak a világ világ leszen. S a harangzúgás, a hivők dicsőítő zsolozsmája nem tudja bensőnkben elnyomni azt a hiedelmet, hogy nemcsak évszázadok előtti elvakult, kullurátlan néptömegek kívánnák a Megváltó megfeszítését, hanem ha most támadna uj próféta, ha most születne uj Messiás, az irigy, a féltékeny, emberi és isteni nagyságot tagadó néptömeg ismét halálra ítélné az eszme megvalósítóját, ismét fékevesztett dühvei ordítaná: Feszitsd meg! . . . Feszilsd meg! . . . Ünnepi hangulat ömlik el mindenfelé. A i természet s emberek vállvetve igyekeznek azon, hogy ezt a gyönyörű, szivhezszőló, megkapó emléknapot minél varázslatosabb pompával, minél illatosabban, szindusabban hozzák emlékezetünkbe. Mindenki ünnepel. Külsőben, szivében egyaránt. S csakugyan E napon mindenki magába száll. Elnémul a gyűlölet, a harag, a fájdalom és csendes rezignáció üli meg a lelkeket. Am másnap, ha elmúlt a tömjénezés, az imádság, a zsolozsmák harmóniába olvadó ünnepnapja, ismét fennen lobog a gyűlölködés, az egymás elleni fenekedés, a létért való harc szörnyű tülekedésében kifejteit harag tüzes zsarátnoka. Csak pár pillanatra lohasztja azt az ünnepies hangulat, hogy annál hatalmasabb lángra lobbantsa annak elül tével. Sehol sem látjuk az egyetértés, a megértés isteni szikráját ragyogni. Sötét feketeség, gyászos tudatlanság, igazságtalan balitélet igazgatja az embereket cselekedeteikben. Ha más módon tiszteli az örök istenséget, ha más külsőségekben nyilvánítja igaz hitét, ha más nyelven dicséri Istenét, az már ok embertársaink előtt, hogy a messiási tanokat megtagadják. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! Ez volt alapvető tanítása Istenfiának s épen ez az, mit a legkevesebb követ embertársaink között. S akkor hiába a tömjén, a myrrha, a zsolozsmák, hálaadó kórusok százezre, hiába az ünnepies magábaszállás, ha a szivekben nem nyert megértés a Megváltó tanítása, nincs értelme emlékének, megünneplésének sem. Feltámadott sírjából az Igazság 1 Nem lehet elnyomni azt semmi földi erővel. A marcona harcosok, bár szivén szúrták, hogy halálát okozzák, kikelt sírjából, hogy intőpéldául szolgáljon mindenkor a hatalmasoknak gyengeségükről, az isteni hatalommal szemben. Uj Messiás kell az emberiségnek, ki ismét megváltsa azoktól a szörnyű bűnöktől, melyeket az Istenfiának keresztrefeszitése óta elkövetett, mert sivárabb, kietlenebb az emberiség a fájdalom, a nyemorgók, a szegénység iránt, mint volt ennekelőtte tizennyolcszáz s egynéhány év előtt. Feltámadunk ! Ezt hirdeti minden, mi él, mi lehel e földön, de ezt harsogják az elhanT A R C A. Húsvéti harangok. Irta: Szilágyi Ferenc. Lassankint heesteledetl. Jobbról, balról már arasznyira vetette fel fejét a zsenge hajtás a fekete főidből, még nem szállotta be a fákat az országút meszes, kavargó pora. Valahol messze odabenn a vetésben halkan pi- tyegetett a fürj hivó szava, de bizony csak néhány keringve károgó varjú csattogta rá vissza egyhangú, unalmas válaszát. Csönd volt. Az a komoly, nyugalmas, ünnep előtti csönd. Valahol messze, a kanyargó országút távolában fehérre meszelt házak villogtak elő a félhomályból. Lassú, csoszogó léptekkel szántotta végig az utat egy fáradt, porlepte vándor. Hazafelé tartott. Messze idegenben, tengerentúl eltöltött két hosszú esztendő után. Mint erős fiatalember indult neki a hosszú vándorúinak. Ereiben forrott a vér, acélos karjaiban feszült a fiatalos erő. Küzdeni vágyott. Érezte, hogy idehaza hiába túrja napestig a főidet, nem terem az már annyit, hogy az asszonynak, meg a három apró cselédnek kenyeret adjon. Azután meg egyre jöttek a levelek onnan, mesz- sze, az óceánon túlról. Tarka, pompázó színekkel festették az életei, mely színig tejföl odaát, mig otthon csupa nyomorúság. Sokáig habozott, töprengett, mig végre ráadta a fejét. Egy szép reggelen csak bement a városba, vett magának kék pantallót, munkás zubbonyt, mert azt írták neki, hogy odaát kinevetik az embert, ba amúgy háziasán, ropogós csizmában, pitykés lajbiban köszönt be az uj hazába. Az este, mikor útra kelt, nagyot került a falu körül. Titokban, mintha szöknék. Nem akarta, hogy az uj mundér csudájára gyüljöu a falu apraja-nagyja. Alighogy elérte a vonatot, a gép dübörögve megindult és szava elfojtotta a feleség, a gyermekek zokogó szavát. Odaát ment is eleinte minden, mint a karika- csapás. Jó munkás, rendes ember volt, megszerették csakhamar mindenütt. Csak az fájt neki, hogy hiába küldözgette hazafelé a sürü, teleirt ákombákomos nagy leveleit, a posta csak néhanapján, nagy ritkán hozott választ reájuk. Lassankint szinte elmaradoztak egészen is a hazai hírek, ha jött is egy pár sor, csak annyiból állott, jól megy sorunk, még csak maradj odaát, keresd a pénzt, nehogy világ csúfjára, kolduä módjára gyere haza. Nem tudta mire vélni e változást, de csakhamar megtudta azt is. Egyszerre csak jött a titkos jóakaró levele, mely vakító fény nyel villant bele az eddigi sötétségbe. Örzsihez most már mindennap eljárogat az Oláh Pista, úgy mondják, hegy nagyon is értik egymást. Elolvasta ezt a pár sort talán százszor is, azután egyszerre, mintha valami éles, metsző fájdalom ha- sogtatoá a szivét, eszméletét vesztve összeroskadt. Mellette pedig búgva, kattogva, berregve forgott a kerék, süvöltött a hatalmas transzmissziós szij. Mikor társai odarohantak, hogy felkapják, már késő volt. A gép elragadta és neki sodorta a műhely falának. Az emberi erő parányi, de nagy az Isten hatalma. Hosszú-hosszú vergődés után magához tért s ha mindjárt nyomorékul is, de élt. Mit kereshetett volna többet már itten a munka, a küzdelem honában ő a megtört, az összeroskadt beteg ? Nem volt már vágya, szenvedélye több, csak egy: a bosszú. Ami megtakarított pénze még volt, azon jegyet váltott magának és most itt van a jól ösmerí, hazai országúton. Előtte a mosolygó, fiatal vetés, amarra messzebb meg szülőfaluja villan elő a sötótlő alkonyból. Mennél közelebb ért céljához, annál magasabbra lobogott le'kóben a szenvedély. Jobbját zsebébe sü- lyesztve, görcsösen szorongatta Brovning-revolverét, az egyetlen emlékét, melyet magával hozott tengerentúli útjáról. Mikor a faluba ért, most is csak úgy elkerülte a rendes utakat, mint mikor elindult. Hejh pedig azóta, de sok is változót azóta. Hazaérkezett. Fáradtan roskadt a keskeny lócára. Erőt akart gyűjteni a nagy leszámoláshoz. Bodri, a komondor, Korai Árminná ^ész ru^a üzleté^en 1 0 Szatmár, Deák-tér, Fehérház mellett j®] a tavaszi idényre női felöltő újdonságok, férfi ruhák, felöltők, gyermek ruha különlegességek legolcsóbban és legjobban csakis ott szerezhetők be.
