Szatmár-Németi, 1908 (12. évfolyam, 1-104. szám)
1908-08-09 / 64. szám
Szatmár, 1908. augusztus 9. Vasárnap. 64. szám. A „SZATMÁR-NEMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor. Egyes szám ára 10 fillér. IiAPVKZKR: Dr. KELEMEN SAMU ORSZ. képviselő. FELELŐS SZERKESZTŐ: I ' SZERKESZTŐ: Dr. HAVAS MIKLÓS. I FERENCY JÁNOS. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10.-------- Telefonoz ám 80.== Mi ndennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. A törvénytelen gyermekekről. A még alig egy hónappal ezelőtt kísérlet- képen felállított gyermekbiróság a rövid idő alatt már is egy szomorúan érdekes adattal gyarapította a mindent tudó, mindent felölelő statisztikát. Ezen adat szerint a gyermekek által elkövetett büntettek közül elijesztően nagy szám esik a törvénytelen gyermekekre, mert percentualis számarányoknál csaknem tizszerte nagyobb percenttel szerepelnek a gyermek gonosztevők sorában. Olyan adat ez, amelynél meg kell, hogy álljunk egy percre és gondolkodni, nem azon, hogy miért szerepelnek oly nagy számmal a gyermekbünösök sorában, mert csak egy rövid futólagos pillantást kell a törvénytelen gyermek mai társadalmi helyzetére vetnünk, hogy megérthessük azokat, hanem azon, hogy hogyan lehetne ezen a helyzeten változtatni, hogyan lehetne visszaadni a rósz útra tért gyermeket a becsületes életmódnak ? Hogy gyökeres orvoslati módot ajánlhassunk, tisztába kell jönnünk a törvénytelen gyermekek helyzetével. Többnyire a bűnnek szülöttei ők, a csábítás gyermekei és legritkább esetben a szereleméi. Az ilyen gyermekek aztán a mai ferde erkölcsi felfogás áldozatai, megvetésnek vannak kitéve és örökösen érezniük kell azt, hogy nem ösmerik vagy legalább nem öröklik apjok nevét. íme keresztül h jlva a bibliai ige, hogy megbüntetem a szülők vétkeit a gyermekeken. Már most tudva azt, hogy T A R € A. Lumpi. — Irta: S. Lőw Róza. — Nem érdemelte e nevét, mert hűen őrizte mindig a portál. Csak flancból kapta, mert az ezredesék kutyáját is Lumpinak nevezték, melybe szörnyümód beleszeretett a gyerek gyakorlatozás idején. Az ezredes gyermektelen, finom ur lévén, nyomban ideajándékozta volna az élvezett gyermekcsókok és vendégszeretet fejében kedvenc ölebét, melyet ritka intelligenciájáért az egész tisztikar szeretett. A »suchen* felszólításra minden eldugott tárgyat megkeresett, azt öröm-ugatva gazdája lábai elé téve. És a szájában elhozott hófehér keztyüt, vagy rózsaszálat a legkényesebb urinő kezébe vehette. Hűséges szeme emberi értelmességgel pihent rajtunk. Hát e csuda jószágot elvettük volna egy anyai szeretettel, de nem anyai örömökkel megáldott asszonytól? A világért sem 1 Haza küldtük virágos bokrétával, ezer üdvözlettel. És azzal a mélyen sajnálkozó érzéssel, hogy: áldott teremtése a jó Istennek, hát ebet, ebet kell szivére ölelni, ölében cirógatnia a szegénynek ?! Mert szeretni, dédelgetni, szive gazdagságával csak kell valakit elárasztani férjén kívül is. Ki kell adni anyai érzésének melegét, lelkének kincseit! így esett a szeretet része kutyára. Mi persze nem rajongtunk vele, lévén portánkon elég kutya, rósz gyerek. A benső viszony emlékére, mely a nagy katona és kicsi legény közt fejlődött, a legszebb fajkutya kölyköt a vendégkutya nevére kereszteltük. A mely irigység nélkül tűrte, hogy szerelmes gazdája kivételes uljári fehérképü gyereket, barna fürtöket csókoljon. És térdein ringasson oly vad ima törvénytelen gyermeket, minthogy nálunk még j igen kevés a lelencházak száma, ellentétben a nyugattal, ahol bár mindenütt kisebb a törvénytelen gyermekek száma, a lelencházak ma is mindenütt jóval többek, mint nálunk és folytonosan szaporítják őket; az anya kénytelen tartani töbhnyíre abból, a mit két keze munkájával keres, mert bíróság elé ritkán kerül a dolog és a mit a bíróság enyhe törvényeink alapján megítél, igen kicsiny összeg ahhoz, hogy fentarthassák magukat, anya és gyermek, pedig az elcsábított nők túlnyomó nagy többsége éppen a legszegényebb osztályból kerül ki. Már most ugyebár, nem csodálhatjuk, hogy az a mindenkitől üldözött, többnyire az anyai szeretetet is nélkülöző gyermek, kivetve minden tisztességes társaságból, felkeresi a tiszte- ségtelen és rósz társaságot, mert hisz az ember ulóvégre társas lény Darwin szerint és elromlik, elzüllik és a szülők állítólagos vétkéből legalább a mai közfelfogás annak tartja, a bűnök egész sorozata támad és alkalmat ad a statisztikának, hogy kimondhassa a szomorú és többé- kevésbé bennünket vádló fentidézett kijelentéseit. A mai társadalom ezen nagy rákfenéjének kigyógyitásával már többen foglalkoztak. Valami nagyon beható kutatást és javítási törekvést ugyan nem igen látunk még eddig, hanem csak keztyüs kézzel, csínján bánlak a dologgal, pedig a kérdés már bűnügyi szempontból is sür- j gős és alapos gyógykezelést igényel. Az eddigi összes vélemények három irányban kulminálnak. Az egyik vélemény a törvény- szigorítást kívánja; orvoságnak mindenesetre az ez is, de nem alapos, mert bármely törvény alól van kibúvás és törvény elé az esetek alig 30 százaléka kerül. A második a lelencházak szapo.itását és az összes törvénytelen szülötteknek abban való elhelyezését követeli és ezt a nézetet hajiják keresztül az összes nyugati államokban, különösen Franciaországban, hol a törvénytelen gyermekek arányszáma leginkább megközelíti a mienket, de azért még a könnyű vérü és hírhedt Páris sem éri el a budapesti óriási arányszámot (1000 közül 115). Hogy van-e ez intézménynek haszna, az vitán felül áll, de hogy erősebb hatása volna, abban már kételkedünk. Igaz, hogy a törvénytelen gyermekek állal elkövetett büntettek számát nagyon leapasztaná, de nekünk nemcsak ez a célunk, hanem magának a törvénytelen gyermekek számának az apasztása. A harmadik elmélet a modern társadalomtudósokké, azt hiszem, — a legszebb, de legnehezebben megvalósítható. Ök magát a társadalmat akarják megváltoztatni, kiölni a társadalom felfogását, mely a házasságon kívüli viszonyt bűnösnek tartja. Szép elmélet, igazán ideális gondolkodásra vall, de az adott viszonyok között gyors segélyt nem nyújt. Szerintem ez volna szintén a legjobb, mert ha ez megvalósulna, nem volna szükség sem posztort, ki egyenesen nekimegy hatalmas kurucbaju- szának. Mintha megértette volna gazdája sóhajtását, mely a gyermek játszását kisérni szokta. Sokáig kereste, leste mindenünnen arany galléros kényeztetését, ki csak mellén fénylő rendjeleibe nem engedett belemarkolni a gödrös öklöknek. De semerről nem kukucskált. Elment. El. »Csincs!« Ott sóhajt tovább más imposztorok látásánál. Mi meg mienknek kárpótlásul ölébe tettük vigasztalóját. Vége hossza nem volt az ujjongásnak, becézgetésnek : Guíros Lumpitáni ! Enyém Lumpitáni! Illúziók ragyogtak szemeiben, öröm csattogott szavában, ügy nőitek fel együtt sze- retetben, hűségben. A játszó pajtást cimborájáért eltűrtem, de egyébként nincs bmnem makulányicska úri tempó, hogy állatért fölmelegedjem. Embert, csak embert! Jó lelkűt, fényes jellemüt, nagy eszüt! És megemelem előtte legdrágább, legcifrább kalapom. Meghajtom előtte vénülőn merevedő derekam. Paraszt sem vagyok eléggé, hogy együtt őrizzem vele a portál, megosztva falatom és kutyamód töltötte életem. Inkább itt hagyom, madár lelkem föllendülésével elszállva, szárnyaim bontogatva a szép, népes világ felé, kicsi emberek, nagy kutyák közé, hol sivár lelkű gazdagok és duslelkü szegények élvezik az Isten teremtett, szép világot. A gyerek sem szerethette örökké cimboráját, mert az vértanúként kimúlt. Emberi kezek pusztították el kisbecsü életét. Istenem, emberek, mennyi lelket tudnak kiölni meleg emberi testből! ... És milyen érdekekből! . . . Isten meg-meghagyja még a légben is zümmögő mivoltát. Ahogy a vérem elkerült a buta, de himes tnezejü faluból a fényes, sivár, nagy városba, kedvencét gazdátlanul kellett hagynia. És gazdátlan nem hal el, nem pusztul el porta is, vagyon is? Lumpival is úgy esett. Könyesen lépett ki a diák az élet küzdőterére. Zokogva hagyta el gyermekjátékinak színhelyét, anyja ölét, apja lovait. Kapkodva búcsúzott, csak kutyájára borult megható barátságban: Vakációra visszajövök, együtt nyaralunk ! A vakáció el is jött, de nem ám a kutyák feltámad sa. Nagy volt a bánat. Tengernyi üröm a vakáció örömcsöppjeiben. Nem használt a vigasztalás, — hogy: a falu orvosa, a bacsó, a helység borbélya, a kovács valami rósz, ragadós bőrbajban szenvedőnek nyilvánították. A leányok féltették rózsaszínű bőrüket, a legények kutyáikat és kimondták szegény ártatlanra a halálos végítéletet. Akadt egy vén, kérges szivü ember, ki belevágta nevetve a fejszét, mint szokta a fatuskóba. És tovább kacagott árván maradt gazdájának rángatózó sírásán, szivbéli bánatáu. Nem értette, mi az^ ha az állat összenő gyermekszívvel. Mi fájdalom az, ha küzdő emberke hosszú, komoly esztendő után hazatér játszani, ölelkezni é3 valaki hiányzik azok közül, kikkel szeretkezett. Potyogó könyekkel illet szemrehányón: Hát gy vigyáztál Lumpimra anyuka? Nem lehet gyerekkönyet életbölcseséggel felszántani, hogy: Örülj lelkem, a többinek, amit találtál. A kenyér épp oly lágy, mint tavaly volt. Anyád a régi játszótársad, apád a régi kényeztetőd. Vannak szomorú képek az életben, mikor a gyermek hazatér és csupán kutyát talál. Gazdátlan kutyát, bubánalos otthont. Ki, mi vigasztalja azt? Fiacskám, kutya akad korpára . . . Csak játszópajtás elvesztéséért nagy kár mindig. De idővel mindegyikünk elveszti maga mögött. Újak kerülnek helyére; irigyek, kajánok. Mégis, mégis indokolt a hűségért való köny- hullatásod. Vannak fájdalmak, melyekre nincs vigasz, Vannak kérdések, melyekre nincs felelet! . , ,
