Szatmár-Németi, 1908 (12. évfolyam, 1-104. szám)

1908-06-07 / 46. szám

Szatmár, 1908. junius 7.

3-ik oldal.

SZATMÁR-NÉMETI.

Visontai Soma (közbeszól.)

Kelemen Samu; Hát Visontai Soma t. képviselő- társam azon kérdésére, hogy itt mi a baj . . .

Visontai Soma: Nem azt mondtam I

Kelemen Samu : . . . a baj ilyenkor az, hogy végre is a biró mindig bizonyos feltételezésből indul ki, a mely vagy beválik, vagy nem válik be. Az egyes esetek között azután lesz sok olyan, hogy végre kell hajtani az előzetesen kiszabott büntetést és akkor az fog mutatkozni, hogy a mesterkélten egy hónapra leszállítóit büntetés tulenyhe.

Egy másik hibája a törvényjavaslatnak az, hogy nem viszi keresztül a korrekcionizálás elvét, más szóval : a bűntetteket egyszerűen kizárja a feltételes elitélés kedvezménye alól.

T. képviselőház! A magyar büntetőtörvénykönyv rendszere azon alapul, hogy akkor, a mikor a biró valamely esetet a 92. §. alkalmazásával vétséggé fokozott le, az minden vonatkozásában, még az elévülés kérdésében is, vétségnek tekintendő. Ha mármost a biró arra a meggyőződésre jutott, hogy egy cselekményt a büntetőtörvénykönyv bűntettnek minősít, de alkalmazni kell a rendkívüli enyhítés jogát, mert az a valóságban nem jelentkezik súlyosabbnak, mintegy vétség: akkor nincs értelme annak, hogy itt a törvény megkösse a biró kezét és azt mondja, kogy most már nem alkalmazható a feltételes elitélés. Ez a felfogás annál helytelenebb, mert jórészt külsőségek azok, a melyek büntetőtöivénykönyvünk szerint eldöntik, bün- tett-e valamely cselekmény vagy vétség. Például, hogy csak a testi sértés esetét emlitsem fel, ha valaki könnyű testi sértést ejt valakin, de a sértett elhanyagolja a gyógykezelést, inficiálja magát: a cselekmény súlyos testi sértés bűntettévé válik és akkor mar nyomban nem alkalmazható a törvény. Vagy ott van a magánlaksértés büntette, a hol valaki a tőle elváltán élő hitveséhez megy, hogy, bár jogtalanul, viszontlássa gyermekét, a mire különben csak gyérebb alkalma volna; tehát nemes emberi motívumból cselekszik. Vagy ott van a gyermekrablás esete és más hasonló deliktumok, a hol a legnemesebb lelki motívumok szerepelnek.

Az ilyen kikötésekkel csak azt érjük el, hogy mint egy szellemes , ember mondta, a birákból ciszterna embereket csinálunk, akik szépen összegyűjtik a paragrafusokat, mint az esővizet, a mig az el nem poshad, holott nekünk forrás-embereket kellene nevelnünk, a kiknek ítélkezéséből frissen bugyog ki az igazság forrása.

T. képviselőház! Leglényegesebb aggodalmam e kérdésben a személyek ama körére vonatkozik, a kikre a törvényjavaslat kiterjed. A legerősebb ellenvetés, a feltételes Ítélet intézménye ellen, amint azt az indokolás is elismeri, az, hogy osztálybiráskodásra vezet. Az előadó ur alapos beszédében helyesen utasította vissza ezt a vádat avval, hogy ezt a bíróságról ebben az országban feltételezni nem lehet. Teljesen osztom ezt az álláspontot, a mikor bíróságainkról van szó. Bíróságunk összetétele is teljesen demokratikus : a parasztember gyermeke épugy karriert csinálhat ott, mint az iparosé, a honorácioré, a középbirtokosé, a köznemesé; helyet foglalhat ott minden nemzetiség, minden felekezet és ez a szerencsés összevegyítés teszi lehetővé, hogy a mennyire csak emberileg lehet, kiküszöbölődik minden olyan vonás, a mely különleges szempontokat kívánna érvényesíteni. Ezenkívül a biró már élethivatásánál fogva megszokta, hogy óvja magát idegen befolyásoktól és fegyelmezze elméjét és lelkületét. De kérdem a t. előadó urat, a kinek igazságszeretetében megbízom, vájjon feltételezi-e ugyanezt a szolgabirákról is; a policiális és politikai hatóságok ítéleteiről is ? Ezek a hatóságok nem függetlenek sem lefelé, sem felfelé ; nem függetlenek sem a választóiktól, sem a kormánytól.

A perjogi garanciák egész tömege, a melyeket a szakbíróval szemben szükségesnek találtunk, itt teljességgel hiányzik. Az a szolgabiró még csak nem is tanult büntetőjogot és perrendtartást, abból vizsgálatot sem kell tennie. Én teljesen elégnek tartom azt a területet, a melyet a politika eddigelé inficiált és arról a területről legalább, a hol a biró legszebb jogainak egyikét van hivatva gyakorolni, azt feltétlenül kiküszöbölni óhajtom.

Azt mondja beszédében az előadó ur, hogy a büntetés felfüggesztésénél különösen az egyéniséget kell figyelembe venni. Aranyigazság. De az a szolgabiró, a ki kihágási ügyben Ítéletet hoz, figyelembe veheti-e az egyéniséget ? Hiszen rendszerint nem is látja azt, a ki felett ítélkezik! A kihágási Ítéletek 99 százalékát az igen t. Írnok urak hozzák, a jegyzőkönyvet ők veszik fel, a kész jegyzőkönyvet viszik be esetleg aláírás végett, sőt az esetek túlnyomó részében írásban küldik ki az ítéletet. Hogyan beszélhetünk itt az egyéniség figyelembevételéről? Azt is mondja a javaslat indokolása, hogy erkölcsi elemeket kell bevinni az ítélkezésbe. Ebben is osztozom. Azonban ezeken a területeken nem erkölcsi elveket fogunk belevinni az Ítélkezésbe, ellenkezőleg, elégedetlenséget, szakadatlan gyanúsítást fogunk előidézni és kénytelenek leszünk beismerni, hogy az elégedetlenséget és a vele kapcsolatos gyanúsítást még csak jogosulatlannak sem lehet mondani.

Mattit! Gyula : A legnagyobb korrupció lesz belőle !

Kelemen Samu: Nem fogadhatom el ezzel szemben azt az ellenvetést, a mely felhangzott, hogy mivel az ítélkezés jogát kihágási ügyekben amugyis átadtuk a közigazgatási hatóságoknak, bízvást átadhatjuk a büntetés elengedésének jogát is. Nem úgy van a dolog! Ha egyszer elkövettük azt a helytelenséget, a melynek korrigálását az egész jogász közvélemény évek óta követeli, nevezetesen, hogy a kihágási bíráskodást a közigazgatási hatóságokra bíztuk,

abból nem az következik, hogy tovább folytassuk ezt a helytelenséget. És elvégre is ott, a hol Ítélkezést bízunk a közigazgatási hatóságra, vannak bizonyos jogszabályok, bizonyos szervezeti szabályzatok, megvan bizonyos joggyakorlat, a melyek a közigazgatási közeget kötik, megvan a rendkívüli revizionális jog, a melynél fogva a belügyminiszter a törvényt sértő intézkedéseket hatálytalaníthatja, de a mit itt akarunk adni a hözigazgatási közegnek, az nem jog, hanem a legbrutálisabb értelemben vett hatalom,'a melyet én az ő kezébe adni hajlandó nem vagyok. (Helyeslés.)

Nem enyhíti a törvénynek ezt a helytelenségét az a rendelkezés sem, hogy ezeket az ítéleteket hivatalból kell majd felterjeszteni a felsőbb közigazgatási hatósághoz. En előre megjövendölhetem minden prófétai tehetség nélkül, hogy ezekben az ügyekben, a melyek tömegesen fognak a szolgabiráktól felterjesztetni. nem az alispán fog ítélkezni, hanem az ötödik vármegyei aljegyző. Virulni fog az a sablon, a mely úgy szól, hogy „indokainál fogva helyben hagyatik.“ Nem segít ezen az a javaslat sem, a melyet gondolom, Nagy György tett, hogy a kir. ügyésztől szerezzünk be véleményt. Ennél talán helyesebb volna, ha a kisebb polgári bíráskodás módjára a közigazgatási hatóságtól az ügy másodfokú elintézése a bíróság elé kerülne ; de ha már ennyire megyünk, akkor mért ne ad- nók mindjárt a bíróság kezébe az egesz kihágási bíráskodást, igy legalább megkapnék az összes garanciákat, a melyekre a kérdés helyes kezelésénél szükség van.

Még csak két kérdést akarok egész rövidséggel felvetni: Az egyik az, hogy bizonyos homályt látok a törvényjavaslatban, és ennek szives eloszlatását kérném a miniszter úrtól. Homályt látok abban a tekintetben, hogy vájjon az, a ki feltételesen elítéltetett, büntetőit embernek tekintendő-e vagy sem? Az én véleményem szerint—és azt hiszem, a jogászközönség vélekedése egy ebben a tekintetben — nem lehet büntetettnek tekinteni. Csak az a kérdés már most, hogy hogyan egyeztethető össze ez az elv azzal, hogy a mellékbüntetések fennállanak, mert ha annak az Ítéletnek bizonyos sújtó vonatkozásai vannak, a melyek nem egyszer sokkal lényegesebbek, mint maga a kiszabott pénzbüntetés vagy fogság — hiszen az állás és hivatal teljes elvesztését jelentik — akkor kétségtelen dolog, hogy bizonyos vonatkozásaiban végrehajtott büntető Ítéletről van szó. úgy hogy, t. ház, ha a kérdésnek ezt a részét tekintjük, a törvény szövegét feltétlenül tisztáznunk kell.

A másik egy rövid kérésnek az előterjesztése. Én ugyanis abban a vélekedésben vagyok, hogy a rágalomnak és különösen a becsületsértésnek vétsége természete és lényege szerint olyan, hogy ottan feltételes e/itélésnek, tehát a büntetés elengedésének helye nem lehet. A rágalmazásnál még csak lehet vitatkozni ezen a kérdésen, mert ott legalább tényállításokkal áll elő az illető és lehet, hogy, ámbár tényállításait teljes mértékben nem bizonyíthatta be, mégis jóhiszeműen járt el. De aki minden tényállítás nélkül gyalázkodik és gázol más ember becsületében, annál feltételes elítélésnek helye nem lehet; mert igazán helyezzük elmeorvosi felügyelet alá ezután azt az embert, a ki ilyen lehetőségek mellett a becsületén ejtett sérelmet megtorolni még a bírósághoz megy.

Ha megnézem már most ezt a javaslatot a maga egészében, úgy vagyok vele, mint az az ember, a ki évekig sóvárgott az ideálja után, és akkor a mikor meglátja, azt kell tapasztalnia, hogy azon van bizony egy-két redő, és a nem egészen olyan, mint a milyennek ő elképzelte. De hát megalkuszik a helyzettel, mert úgy vélekedik, hogy van sok erénye, és a mint mondani szokás, „jó gazdasszony.“

Én is tartom magam, t. ház, annak a házasságszerzőnek a bölcseségéhez, a ki akkor, a mikor a házasulandó fiatalember bizonyos tétovázással fordult feléje és ijedelemmel mondta: De kérem, hiszen ez a leány az egyik szemére kancsal — azt mondotta neki: Kedves barátom, ne ilyen filozófiával gondolkozzék, ne legyen maga pesszimista, legyen kérem optimista, és mondja örömmel azt: Hisz ez a leány az egyik szemére nem is kancsal. (Derültség.)

Ennek a törvényjavaslatnak megvannak a maga szépséghibái, de megvannak erényei és hasznos tulajdonságai is Én hiszem, hogy a hiányokon a részletes tárgyalás során enyhiteni is tudunk, és épen azért a törvényjavaslatot a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. (Elénk helyeslés a baloldalon. A szónokot többen üdvözlik.)

A büntető novella.

Irta: Kelemen Samu orsz képviselő.

Politikai hangulatok akkordjainak közepette, ütött felhangzó jelszavak, dob és cintányér verésének kísérete mellett, vonult be tegnap a büntető novella a törvénytárba.

A miniszteri kommandáns ur erős menetelést rendelt és a legénység megállás nélkül haladt el egy- egy módosítás forrásvize mellett. Amikor aztán végefelé járt a gyakorlat, az utolsó szakasz előtt a miniszter ur pihenőt vezényelt a csapatoknak és az általános szomjúságot a «csalás» paragrafusának módosításával igyekezett csillapítani. Mi tűrés-tagadás, megesett bizony az az eset, á mi ilyenkor megtörténik katonáék- nál: nagyot találtunk meríteni a vízből s imitt-amott egy kis iszap is keveredett bele. Nagyobb baj azonban nem történt, ezt pedig majd csak kiheverjük valahogy.

A bünk tőtörvénykönyv módosításnak Odysseája egyike azoknak a tréfás hőskölteményeknek, amelyek még megirójukra várnak. Húsz éve szövik a módosítások Penelope-vásznát — mondaná Günther miniszter ur, a ki barátja a klasszikus hasonlatoknak — és csak most tellett belőle egy kis ingecskére való.

Ám ez az ingecske nagyon fontos ruhadarab,

amikor arról van szó, hogy az ifjú bűntettesek testét takarjuk be vele. A törvényjavaslatnak ez a fejezete, amely az ifjú és gyermeksorban levő bűntettesekről szól: egy kis szocziológia, sőt egy kis poézis is. Főképpen poézis. Mert nem költői andalgás-e az, amikor azt hiszszük, hogy kellő számú javító- — és főként elhagyott gyermekeket nevelő intézet nélkül, külön gyermekfogházak, külön gyermekbiróságok hiányában a gyermek-kriminaütásnak nagy problémáját megoldjuk. Semmi kétség, az uj törvényjavaslat tele van jóakarattal és a mai politikai világban olyan sok az akarás és olyan kevés az akarat, főképen a jóakarat, hogy elismeréssel kell nyugtáznunk magát a jó szándékot is.

A szándéknál már több, de a teljes valóságnál, fájdalom, sokkalta kevesebb az, a mit a feltételes elítélésnél nyújt az elfogadott törvényjavaslat.

Az igazságügyminiszter ur előtt két szemüveg hevert; egy modern fehér csiptető, a melyen át a feltételes elitélés barátai látják az intézményt és egy csontkeretü, sötétüvegü pápaszem, amelyen ál az intézmény ellenesei nézik azt.

És ime előállott a Pókayné-féle drámai helyzet.

Ámde a miniszter ur nem szereti a tragikai összeütközéseket. Egyetlen miniszter sem szereti a tragikai összeütközéseket. Az igazságügyminiszter ur tehát csöndesen mosolyogva igy okoskodott: Az én eszemen nem fogtok ki. És ezzel — se szó, se beszéd — orrára bigygyesztette mind a két pápaszemet.

Nem csoda, ha ilyen előzmények után kissé szürkén fest a törvénynek ez a része.

Az uj törvénynek — azt hiszem bízvást igy nevezhetjük már — az a humánus ezélzata, hogy azt a ki nem gonosztevő, csak alkalmi bűnös — talán inkább szerencsétlen, semmint bűnös — akit pillanatnyi eltévelyedés, vagy emberileg menthető indulat föl- lobbanása sodor/ szinte akaratlanul a bűnbe : ne kelljen becsületében megalázni, sőt csekélyebb súlyú vétségéért a fogház erkölcsrontó levegőjének kitenni. Régi tapasztalás, hogy akin a büntetést végrehajtották, azt beoltották a társadalom erkölcse ellen, mert kivetették a társadalomból.

A büntető megtorlásnak feltételes elengedése tehát annak a célnak a szolgálatában áll, hogy az elitéltet újabb bűncselekmény elkövetésétől visszatartsuk. A törvény ezt a kedvezést csak azokra szorítja, akik kihágást, vagy a törvényben vétségnek nevezett cselekményt követtek el és akiknél a kiszabott büntetés 1 hónapnál nem nagyobb. A képv.-ház jogásztagjai ezzel szemben azt követelték, hogy ez a kedvezés terjesztessék ki azokra a bűncselekményekre is, a melyeket a biró a konkrét esetben való enyheségük miatt vétséggé fokpzott le (korrekcionalizáció) és egy hónapnál csekélyebb fogházbüntetéssel illetett. Hiszen ha a biró az adott esetet olyannak találta, amely nem súlyosabb mint a vétség, és éppen ezért Ítéletében és a kiszabott büntetésben ennek kifejezést is adott, akkor semmi elképzelhető értelme annak, hogy az ily eseteket a büntetés feltételes elengedésének törvényes kefi- vezése alól kivegyük. És ha megteszszük — amint fájdalom megtettük — akkor az a visszás helyzet áll elő, hogy aki például egy durván föllépő rendőrt vagy vasúti kalauzt félretol, azt a bíróság — tegyük fel — két napi fogházbüntetésre ítéli s ezt nem lehet elengedni, mert a batóságelleni erőszak a törvényben — in thesi — bűntett. Ellenben azt, akit vagyonrongálás lopás, hivatali hatalommal való visszaélés vétsége miatt harminc napi fogházra Ítélnek, annak a bünte tése elengedhető.

Ez a felfogás a törvénynyel és a józan észszel egyképpen ellenkezik. Az utóbbit bizonyítanunk sem kell, az előbbire elég annyit mondanunk, hogy a büntető törvény elrendeli, hogy amit a büntető ítélet vétségnek mondott ki, azt minden vonatkozásában vétségnek kell tekinteni, függetlenül attól, hogy az enyhítés alkalmazása nélkül az bűntett lett volna.

. . . Diadalmi csatazaj között, mint a büntető kampány hadi zsskmányát vontatta be a képviselőzáz az uj „csalás“ paragrafust a törvényjavaslatba.

Ez a zsákmányolás nem ment minden csetepaté nélkül. A miniszter ur előbb kissé orrolt azokra, akik a büntető tkönyv ezt a szakaszát módosítani akarták, azután azokra orrolf, akik az ő módosítását akarták volna módosítani. Ne méltóztsSsék megütközni azon, hogy ez a kifejezés: «orrol», annyiszor ismétlődik itt. A dologból majdnem „orr“-kérdés lett. Ámbár az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a csalásnak inditványi bűncselekményből hivatali cse- lekménynyé tétele, tehát a szigorítás lényege mellett, éppen azok küzdöttek az általános vita folyamán, akinek az orra elleu esik legtöbbször kifogás. A vita hevében azután lehetetlennél-lehetetlenebb kívánságok sőt érvek helyett itt-ott indulatszók hangzottak el. A képviselőház jó része a csalás fogalmából már nemcsak a ravasz fondorlatot, de a fondorlatot is ki akarta küszöbölni. Ha, teszem fel, el akarom adni a birtokomat és a lassan alkudozó vevőnek azt találom mondani, hogy úgy Ígérje meg a vételárat, hogy 200.000 koronáért már van vevőm, ebből a mindennapos füll intésből már csalás lehetett volna, ha a vevő azt találja, hogy öt ezzel megtévesztették és utólag arra jött rá, hogy a birtokvételnél károsodott.

Ezt a módositát azonban, bár fölötte népszerű volt, elháritotta rólunk a magyarok Istene. Ellenben megtörtént az, hogy a büntetőtörvénynek ebből a szakaszából — a 379. szakaszból — kihagytuk a fondorlat mellől a «ravasz» szót, ellenben benne hagytuk a 384. szakaszban, a csalásnak egy sokkal enyhébb nemében. És megtörtént az az újítás, hogy nemcsak a csalás büntetténe8 a kísérletét büntetjük, ami eddig is megvolt, hanem a vétségek a kísérletét is. Már most a büntetőtörvénykönyv 384. szakasza szerint csalásnak vétsége az, ha valaki magának csalási ezélzat nélkül ravasz fondorlattal hitelhosszabbitást eszközöl Ha tehát az az adós, akinek a bútoraira aznap árverés