Szatmár-Németi, 1906 (10. évfolyam, 1-103. szám)
1906-10-31 / 87. szám
2-ik oldal. Szatmár, 1906. október 31. SZATMÁR-NÉMETI. Az iskolák helyzete. „Milyen a tanító, olyan az isfcola is.“ Régi példabeszéd ez, a melyet nagyon igazságosnak tartanak. És úgy is tetszik, mintha ezen példabeszéd nagyon is ráillenék a tanító és az iskola közötti viszonyra. A régebbi időkben csakugyan helyén is volt, mert az olyan tanító, aki némi buzgóságot igyekezett működése közben kifejteai, híres tanítóvá lehette nugát, az időszelteméhez képest fényes sikereket érve el. De meg, ámbár az iskola-épület sehogysem felelt meg a józan felfogásnak, nem kellett az akkori tantermeket félteni a túlzsúfoltságtól, avagy ha mégis néhol elő is fordult ez, az iskola egészségtelen vol tárói tudni sem akartak A meddig megtanultak irni- olvasni, egy kis táblát, kathechismust, még talán földrajzot is (úgy a hogy), eltelt 4—5 év is. És mégis mekkora haladásnak tekintették! Az idők megváltoztak, a terhek nagyobbakká lettek, ez igények fokozottan nőttek, úgy, hogy a letűnt kor akkori mivoltáról csak az olvasgatás nyújthat némi fogalmat, A mai kor szelleme más, mint akkor volt. Más követelmények más igények, más felfogások, más megélhetési viszonyok uralkodnak. Ép úgy a népoktatás terén is. A mai tanítók kiképzett emberek, akik hivatásukat átérzik és annak élni is kivannak. Csakhogy a jelenkor, habár nagy garral hirdeti a felvilágosulíság hajnalhasadásának világos nappá való változását, mégis az előítéletek, kasztkülömbsé- gek, ferde felfogások dédelgető melegágya. A két hatalom — állam és felekezet — hivatását egyik sem tölti be kellőleg a népoktatást illető leg. Egymásra bízzák teendőik elvégzését. És igy kölcsönösen is elhanyagolják azokat. Sőt e két ur közegeinél, a tapasztalatok nyomán, bizonyos hátrányt előmozdító felfogások is észlelhetők. így p. o. az állam az állami (5 és fél ezer) tanítók jogainak, szükségleteinek, igényeinek kielégítéséről látszólagosan gondoskodik sőt a tisztviselők közé számítja is őket, de valójában csak Ígéretekkel ámítja el éveken keresztül a feltűnés elkerülése végett némi morzsát is juttatva nekik. De ugyanakkor a többi 24 ezer tanítót az egyes iskolaföntartók szerető karjai közé dobja, a kik amúgy is tehernek tekintik az iskola föntartását és a tanítók felvilágosító munkájától féltik hatalmuk elvesztését. Ilyen körülmények között nagyon is természetes, ha az iskolaföntartók — tisztelet a kivételnek, ha ugyan van — nemhogy nem iparkodnak az oktatásügyet előmozdítani, hanem minden törekvésük odairányul, hogy a tanügy haladását gáncsok vetése által megakaszthassák. Mutatja ezt a miniszteri intézkedések figyelembe nem vétele, a felszereletlen, gondozatlan iskolák és azok egészségtelen voltának igen nagy száma, a megbüntetendő mulasztók felmentése a jó tanítók napirenden való üldözése, a tanítók nyo- morgatása, fenyegetése, a tanítók elleni felbujta- tás stb. És igy egész bátran fordíthatjuk meg előbbi példabeszédünket: a milyen az iskola, olyan a tauitó is ! Midőn lelkem szemei előtt látom lebegni a rideg valót, a kíváncsiság is elfog és önkéntelenül is kérdezem: Mit akar az állam csak a maga 5 és fél ezer áll. tanítójával és érdekében áll-e a többi 24000 tanítóról teljesen megfeledkezni? Vájjon a nem állami tanítók nem ugyanolyan hazafias missiót teljesítenek a magyar haza áldott földjén, mint az áll. tanítók ? És ha mégis akadnak is közöttök néhányan, akik talán államellenes irányzatot követnének (? 1) csakugyan ők a hibásak, avagy azok, akik a kötelességek teljesítésének mikéntjét rójják reájok? Kutassunk csak egy kicsit 1 Mi tanítók érezzük, de tudjuk is, mi a köteles- i ségü k a népnevelés terén. De annyiféle presszionálás ! súlya alatt nehéz terhűnket nem bírjuk, vállunk ros- | kadozik a nyomor nyomása alatt és igy ne is csodálkozzanak rajta, ha hivatásunknak a mai korhoz képest megfeledkezni nem vagyunk képesek. Nem képzettségünk fogyatékossága okozta ezt, hanem a tanítói nyomor nagy mérve. Avagy nem szégyen az, hogy egy rendőrnek, bakternek, hivatalszolgának, akitől az irás-olvasáson kivül semminemű képzettséget nem követelnek, az érettségivel egyeolősitett tanítói oklevéllel bíró tanitó- oklevéllel biró tanítónál több fizetése iegyen!? Sőt a falu gulyásának, sertéspásztorának is a nyár leteltével van 6—800 korona, tehát ép annyi jövedelme, mint egy képzett tanítónak egész esztendőn keresztül. Nem irigyeljük mi sem a bakter, sem a rendőr, hivatalszolga, gulyás, sertéspásztor fizetését, de fájlaljuk helyzetünk tarthatatlan voltát, égbekiáltó nyomorunkat! Mintha századok borzalmas átka nehezedett volna reánk, úgy el vagyunk nyomva I Pedig a tanítók alapvető munkájától várják hazánk megmentését, népünk boldogulását s az általános megelégedettség előmozdítását. Ilyen intézkedések folytán, mint a népoktatás terén latnak napvilágot, remélhetjük-e hazánk másodszori meghódítását is a kultúra számára f Bozga Miklós, tanító. INNEN-0NNAN. Egy elkésett anekdota a Vecsey-hangversenyről. Egy feltűnően divat szerint öltözött hölgytől, a kiről csak úgy lesugárzik az előkelőség, kérdezi valaki : — Meghallgatták-e nagyságos asszonyék Ve- cseyí ? — Nem. Nem mertünk elmenni. Buffalo is belekerült négy forintunkba és csalódtunk benne, hát Vecseyhez már el se mentünk. *Az oroszországi nagy dolgok iránt a belső harc keletkezese iránt óta általános az érdeklődés az egész világon Beleértve Ugocsát is. Az újságolvasó pub likum nagy része az elnyomott nép pártján van, de akadnak sokan, jószivüek, akik őszintén sajnálják a szegény szorongatott cárt. Egy ilyen cár-párti ugocsai ember agyában fogamzott meg az alábbi eszme, amely méltó a publikálásra. Megjegyzendő, hogy a jólelkü ur vagyonát becsülik körülbelül 40—50 ezer forintra, de ez oly gondosan van befektetve még ingatlanokba is, hogy semmiféle hitelező hozzá nem juthat. Az asszony meg a gyermekek nevén. Ez az óvatos ember vállalkozott arra, hogy a cárt is kimenti kellemetlen helyzetéből. Irt egy levelet körülbelül ilyen tartalommal, talán kissé ugocsaibb stílusban. • i „Nagyságos Uram ! Élénk részvéttel olvasom a lapokban, hogy Tek. Cimet mennyire fenyegeti a veszély, hogy országát elveszik. Ebből a szomorú alkalomból engedje meg, hogy egy nálunk, Ugocsában már több ízben bevált kitűnő módszert ajánljak b. \ országa megmentésére. Nincs ennél egyszerűbb, nagy- j oioszlán, kiről az a hit járta, hogy mikor vert ezüst, aranyos baltájával serege elé áll, kerüli a halál, lepattog róla a golyó, s nem járja a vas. Ó, fölsir utánuk a dal : Mikor virrad megint, hej! olyan szép idő. Hires Bottyán hírét, A Bezerédyét Egekig emelő, egekik emelő. Balog Ádám nevét, Vitéz kurocokét Feltündököltető, feltündököltető 1 Akkor azonban még diadalaik zászlója magasan lobog. Robogó paripák rohanása alatt dübörög a föld, ellenség vérétől vörös vizet visznek a magyar és osztrák folyók,— tört kardok, tört remények jelzik a német visszavonulásának útját, mig a magyar táborban diadalmas hadi tényekről, vakmerész csínyekről, kuruc dicsőségről szól az ének a tárogató hangja mellett.' A tárogató hangja ! ? Mi volt az a magyarnak f Az a teljes bensőséges, öblös, mégis éles hang, az a szivet elfogulté tévő, lelket riasztó sirás, mely ujjongó meldiáiból is kitör. Följajdul bele a puszta, megrendül tőle a hegység viszhangja, vele zug az erdő, utána sóhajt a nádas. Hallom, hallom szavát, érzem erejét, szivem gyorsabban ver, arcom beborítja a vér. —-----A s zabadság ulán való vágy lepte el zengésére a sziveket, s diadalmasan ragadta magával az or szágot. Hiszen olyan a természete, mint a magyar dalé. Hallgassák csak! Erőteljes, majdnem nyers, oly fájdalmas és mégis édes. Mintha halottas imából és dajkadalból, templomi zenéből és virágénekből ömlött volna egybe.— Minda- kettő emlékeztet a szabad pusztára ott a Volga mentén, a védett ingoványra a Meotis partján, csodás hősökről szóló énekre a királyok asztalánál, a regékre a pásztortüzek mellett, mesés táltosokra, ősz álom fejtőkre, öreg harcosokra, ifjak szereimére . . . — Tárogató szólott egyszer . . . régen . . , messze , . . igy éreztem én át, s igy hozza most szivem az eszembe.— Hogy mint született a hozzá való dal ? Teremtette a pillanat, s az emlékezés: százados diadalokból, százados kínokból, fényes virradatról örökös álmokból, a nap sugarából, az éj zsongásából, vihar zúgásából, tavaszi verőfény édes illatából, . . . egy egész nemzetnek öröme s bujából, fájó mámorából.— Halkan olvadozik, viharrá változik. Ellágyit, föllázit. Megigéz, tettekre bátorít.— — — Hova kalandozott lelkem ? Nem, nem hagytam el tárgyam 1 A tárogató szavában, bűvös dallamában érzem a kuruc kort. Ebben a hangulatban látja érzésem Rákócit s társait. Mind, mind egy megnevezhetlen mélységes elfogódottság dicsfényében látom az igazi magyarság képviselőiként. Nagyok az erényekben, ilyenek a hibákba is. Önzetlenek, büszkék, fényleni szeretők, és . . . nem tudnak hódolva kitartani az engedelmességben.— Mégis egy pár évre megvalósul a magyar fejedelem magyar fegyvereken nyugvó udvartartása. Jönnek a diadal napjai. Bercsényi és Károlyi sorra verik Lipót. táborno- j kait. Stiriát, pusztítják, a nagyszomati kudarcot vére- j bonc fut mindeuütt. A volt császári katonák átjönnek, \ mert érzik, hogy magyarok. Van francia segítségünk is. A rendek már a koronát is fölajánlják Rákócziságos Uram: tessék átíratni az egészet b. nejére s akkor Ön nyugodtan alhat.“ * Az egész ország ünnepel. A ki el nem mehetett a kassai nagy sokadalomba, itthon veszi ki részét az ünneplésből. A legkisebb községben is tertanak emlék- ünnepélyt. A közeli Mikolában sem maradnak el az általános hazafiság követelményeitől. Szombaton délután a kisbiró végigdobolta a községet: „Adatik tudtára mindenkinek, hogy hétfőn délelőtt a templomban Rákóczi fejedelem emlékére az Isten fog tisztelődni. Felkéretnek az érdekelt felek, hogy az istentiszteleten jelenjenek meg.“ A történeti hűség kedvéért meg kell irni, hogy hétfőn délelőlt sok „érdekelt fél“ volt az istent tisztelni. * A nyilttér a lapnak az a rovata, a melyben mindenki szabadon garázdálkodhatik, (hogy ne mondjam : legelhet) az irodalom zöld mezején. Minden nyiltlérbeli közlemény alatt ott van e jelzés: *) E rovat alatt közlöttekért nem felelős a Szerk. S gy a Szerkesztő nem is szól bele ebbe a rovatba, így mindenki irhát tetszése szerint a pénzéért. Egy ilyen díszpéldánya a nyílttéri irodalom termékeniek az alábbi, melyet egy vidéki lapból vettünk át : Rágalm ázás. Tisztelettel hozom a nagyérdemű közönség becses tudomására, hogy egy olyan polgár rágalmazott meg engemet f. hó 8-án, akinek a feje- lágyát az alkohol egészen kilágyitotta és ez a polgár ha ezt be nem fogja bizonyítani, akkor vesszen és fulladjon a társadalom pocsolyájába, mert ez még úgysem sok szappant koptatott el a képin ez életbe és folytatása a bíróságnál fog kifejlődni alkalmilag, az olvasó közönségnek maradtam tisztelettel: Balogh Mihály, alkusz. M S R E K. Délibábos . . . Délibábos túri határ-szélen Szomorú hir szálldogál a szélen Túr faluban elhervadt egy rózsa, Rácz Éváért borult gyászba Ez a széles róna. Bömböl a szél, kavarogva vágtat, Fájdalmában tépdesi a fákat, Reszkessen is ez a sötét világ, Ha letört a, elhervadt a Leggyönyörűbb virág! Búr. A Kákóci ünnep városunkban. Szatmár várös impozáns jelét adta hazafias lelkesedésének az országos <Rákóczi-ünnepségek alkalmából. Ünnepi díszt öltött az egész város, ünnepet ült Szatmár aprája-nagyja. Félreállt minden hétköz- napiság a szent napon, hogy helyt adjon Rákóczi nak, Erdély detronizálja a Habsburgokat és fejedelemnek választja őt. Tele boldog bizalommal az ország szive ! S jő a vég a szomorú ! — — — Elmúlt! Letűnt! Reményük fénylő csillag volt. Elégett. A két évszáz óta gyötört kifosztott, vérevesztett ország nem bírta már a harcot. Voltak más bajok is ? Lehet! Ez azonban bizonyos! Kifáradtak. Letették kimerült kezükből a kardot a majtényi síkon. Azután elbujdostak. Haza se jöttek. Haza se jöhettek. Elhallgatott lassan a tárogató is. A magyarság,— a hazaszerető csapat — virágát hazaárulónak kellett bélyegezni. Gyűlölt lön minden a hatalom előtt, mi föl is idézhette emlékűket, kiirtottak a tárogatót is.— Azonban a tulság, igy a féket nem ismerő önkény is, mindig hiábavaló munkát végez, céljával ellenkező eredményhez jut. A nemzeti érzés ép ehez a szabadságharchoz fűzte minden szép emlékét a múltnak, s a Gondviselés folyton új és új alkalmat ado/t az emlékek életben tartására, fölelevenitésére.— Meghaltak, hogy örökké éljenek, száműzték őket, poraikat, hogy minden magyar szív otthonuk 1 egyen s ma, mikor azidő megérett, dicsőség ben jönnek haza. Itt maradnak most már velünk egészen, mint ősi szabadságunk emlékjelei. A nemzeti fejlődés uj, tisztult virágának hirdetője legyen e temetés ! Szent Hamvak, annyi vértől szentelt földben ! Köztünk, kik szerető büszkeséggel hirdetjük nevük dicsőségét, mely a magyarságé! Áldás jött legyen velük! S az áldás maradjon itt velük/
