Szatmár-Németi, 1906 (10. évfolyam, 1-103. szám)
1906-08-22 / 67. szám
X. évfolyam. Szatmár, 1906. augusztus 22. Szerda. 67. szám. / FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-as POLITIKAI LAP. A „SZATMÁR-NÉMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. í :-?•< x c. J .O ,.» fa .., w íj ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor. Egyes szám ára 10 fillér. Lapvezér: Dr. KELEMEN SAMU országgyűlési képviselő. Főszerkesztő : Felelős szerkesztő : Dr. Komáromy Zoltán. Dr. Havas Miklós. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10.---------------- Telelőn-szám 80. ===== IH liidgnneinii dijak Üzatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. A „radikálisok“ A parlamenti szünet csöndes napjaiban minduntalan megjelenik egy kis bárányfelhő a politika látóhatárán. Ez a kis felleg — akármilyen ártatlan legyen is, mert hiszen vihart, szelet nem tud felidézni — egy percre mégis eltakarja az éltet adó napot és árnyékot vet. Ez alatt az árnyék alatt húzódnak azután meg némelyek, akik nincsenek megelégedve a »nap«-pal, akiknek nem ad elég meleget, akiknek érdekeit nem süti eléggé. Mert hiszen avval tökéletesen tisztában van minden magyar ember — ki a lefolyt politakai csatáknak akár részese, akár ennek a csatáknak figyelmes szemlélője volt, — hogy a jelenlegi alkotmányos uralom ellenében jelentkező és magukat »radikálisoknak« állító politikusok bejelentett akciójukat nem elvek és nem a közérdek szempontjából inaugurálják, hanem saját, a hiúság, a föltűnni vágyás, avagy anyagi érdekek szempontjából. Amikor pedig ilyen célok eléréséért indul a harc, — a megfelelő eszközök is csak olyanok. A magán-érdekek szolgálatában kivivandó harc fegyvere a politikában soha sem lehet tiszta. Csillogtatása hiába való, ragyogása nem kápráztat. A harcos természetesen egymagában gyönge és erőtlen. Társakat kell keresni. Kompánistákat, akiknek csak harci fegyver kell hogy legyen a kezökben és evvel ugyan oda szúrjanak. Szövetségeseket, akiknek múltjuk és jelenjök egészen mellékes, akik csak arra valók, hogy tábort alkossanak. És e táborban föltűnnek emberek, akikről a közvélemény már megfeledkezett, vagy akiket megbélyegezett és akik éppen azért kétszeres szívóssággal és kitartással igyekeznek a kínálkozó alkalmat megragadni és még egyszer szerencsét próbálni. Sajnos, hogy a magyar közéletben az ilyen jelenségek gyakoriak. Még sajnosabb, hogy éppen most, amikor a kibékülés idejében a nemzet alkotmányosságának, gazdasági és erkölcsi vagyonának fejlesztését igyekszik a a többségre jutott függetlenségi kormány megalapozni, — üti föl fejét a rendbontó radikalizmus, mely e jelszó alatt, ^éppem az egészséges radikalizmus sikereit akarja önző célokért kockáztatni. A függetlenségi párt egy pár elégedetlen és hős szájú tagja szövetkezésben a régi haladók egy nehány gyászmagyarjával, a nemzetközi szociálisták segítsége és a demokraták kacsingatása mellett akarja a szervezkedést iniciálni. Mi pedig bizton reméljük, hogy a 48-as tábor, a maga óriási erejének koloszális súlyával, tekintélyével és az ország általános helyeslésével letöri ezeket a sárkány-fejeket, melyekből nem az elvek és politikai meggyőződé- I sek igaz lángja csapott föl és amelyeket ha egyszer eltipor — nem tudnak ismét előtörni. Ez ellen a radikalizmus ellen pedig a legirtóbb háborút a sajtó viseljen. — A közvélemény előtt ez az egyetlen mód arra, hogy csirájában lehessen elpusztítani minden olyan törekvést, mely a nemzeti kormány feladatainak teljesítését gátolja. • Ha megvalósul az, amiről legutóbb is komoly hangok hallatszottak, t. i. egy nagyszabású, hatalmas, politikai ingyen napi lap megteremtése, melyet állami hozzájárulás és a koalíció elveinek szolgálatában álló nagyobb lapvállalatok támogatása biztosítana nemzet illetékes körei számára: úgy nincs mitől tartani attól, hogy a radikálisok az országban talajt nyerjenek. A vidéki szinházak. A »Sz. N.« aug. 15-iki számában ilyen címmel egy tárca jelent meg B. aláírással. Miután az illető tárca sok olyan dolgot tartalmaz, amit szó nélkül hagyni nem lehet, kénytelen vagyok állításaihoz hozzászólani. Lehet, hogy a vidéki szinházak egyik-másika válsághoz — anyagi válsághoz, mint B. ki Is fejezi — közeledik, de ez a tünet nem olyan, hogy általánosítani lehetne. Már engedelmet kérek, de csak a kassai, miskolci, kolozsvári, debreceni, nagyváradi stb. — de még a szatmári színházra sem lehet mondani, hogy anyagilag válság felé közelednének. Sőt ellenkezőleg. Nézzük pl. csak a mi színházunkat. Hát nem brilliánsan megy-e itt a színigazgató sorsa! ? Csak legyen elegendő zsákja, amelyben a pénzt elvigye. — Hanem, igenis, több joggal beszélhetünk a szellemi és erkölcsi válságról. A közönség semmiesetre sem kíván túlsókat — mint ahogy B. mondja, — csupán igényeinek jogosult kielégítését kívánja. Igenis, csak azt. Mégis mit látunk? hogy az igazgatók egyike- másika nem teljesiti kötelességét kellőleg, bár a közönség pártolásához mérten nagyon is tehetné; többnyire olcsó, rossz erőket szerződtet, akikben parányi színészi tehetség alig van; a darabok kiállításával, előadásával nem törődik. Nem igy volt ez csak egy évtizzel ez előtt sem. Rosszabb szinpártolási viszonyok között drágán fizetett színésznőket és színéT A R C A. A természetes élet. A haladó emkeriségben mindig akadtak egyesek a kik az életet egyszerűsíteni törekedtek külsőségek, ruházat, élelmezés stb. tekintetében s ha bölcs utasításaikat egyideig elfogadta is a magának tetszelgő és az újításokat, melyek mindig az újdonság ingerével hatnak, terjeszteni törekvő önhitt ember, csak kevés ideig élt vele és tért adott ismét a csak az imént elterjedt és bármily rossz és divatos szokásnak, hogy újra a sablonos cafrangok tömkelegébe essék, ahonnan majd egy feltűnő bölcs ismét kivezetendi és a a helyes, észszerű útra téríti. A bölcsek számtalan sorozatának munkája azonban mind kárba veszett, a mennyiben, — hogy csak a ruházatot említsük, — a krinolint felváltotta a turnir és a turnirt a vállzsup, a kézlebernyeg, jött aztán a Holofernes kalap s a többi. Egyik őrültség átesik a másikba s nincs menekvés belőle. A nők még most is fűzőben éktele- nitik el testüket, csontrendszerüket elnyomoritva, nemes szerveiket agyonsanyargatva. Minden bölcsesség hiába. Csak egyben találtuk meg a bölcsek kövét: a vegetarizmusban, Ebben haladunk lépésről-lépésre és J í sohasem visszafelé. A szó még sok esetben ismeretlen j de a törekvés, amit a szó kifejez, eléggé ismert. Rá } jöttünk, hogy nem húsevő, hanem növényevő állatok i vagyunk, mutatják gumós fogazatunk és hosszú bele- t ink. Hiába minden ellenérv, azokat rombadönti a veI j getarizmus egyszerű és a sok kétely között leszűrődött i igazsága. Addig azonban, mig egészségesek vagyunk, nem akarunk hallani róla, (itt is bebizonyosodik a közmondás : akkor féltjük egészségünket, ha betegek vagyunk), de ha szervezetünk gyengesége és degenerá- I lódása következtében belénk ütött a baj, kezdünk vele komolyan foglalkozni és elfogadjuk tanításait. Ki ne hallotta vagy tapasztalta volna, hogy a beteg embert ! undor fogja el a hústól és ha mégis nagy rábeszéléssel megétetik vele az »erőt adó« pecsenyét, még rosz- szabra fordul állapota. A húsnak nagy hatása van a szervezetre, de inkább hátrányos, mint előnyös. Pillanatnyi erőt ad s utána elfog az álom bennünket, hogy »egy kis pihenés« alá rejtsük az emésztés lázát, mely az evés után jár. Hogy van az, hogy székesfővárosunk legnépesebb lakóháza — a statisztikai havi füzetek mondják — a lipótmezei tébolyodottak háza, úgy telve van s hogy manapság kevesebb szükség van a kórházakra, mint a bolondok házára. Talán jó volna ezen a tárgyon kissé elmélkednünk. Nem a túlságos husevés, az ennek révén fellépő iszákosság — (husmérget csak szesz oldja fel) bomlasztják meg az emberek józan eszét ? A nemtelen szenvedélynek, a becstelenségnek, az aljas vágyaknak, a szerves érzéseknek rugója és indító pontja a sok ember áltál nagyrabecsült és elmaradhatatlan hús, amelyből, ha egy negyedkilóval naponta kevesebbet ennénk, jobban távolodnánk az állattól és közelebb lennénk az emberhez. Valósággal egy külön faj vagyunk : a hus-evő ember-állat. Eny- nyire aljasitott bennünket a »pecsenye«. Szörnyüködünk az emberevő kannibáloktól s az állatevő embertől nem irtózunk. Egész nyugodt szívvel öljük le hasznunkra levő házi állatainkat, melyek nekünk húzták az igát, mig éltek, s egész nyugodt lelki-ösmerettel eséünk darabokra szakgatott hullájok- ból és szépen felcicomázva, fűszerezve asztalunkra tálaljuk a »pecsenyét«. Egy vadember, amikor megkérdezték őt, miért eszi meg embertársát, azt felelte: „Én csak ellenségeimet eszem meg, de te hasznos házi állataidat, mely neked szánt, terhet huz^és megkönnyíti létedet. Talán azt hiszed, hogy én nagyobb bűnös vagyok?“ Hát nem látjuk be, hogy a vademberek következetesebbek? A húsnak hátrányait már évek óta prédikálják az orvosok. Izgatja az idegeket, elváltoztatja a vért, 1o6 £ászló SkTzertuSSí a miijén József úr búzába, a Szlávik Zsigmond úr üzlete mellé f. évi május hó i-én I helyeztem át, | Joó Ivósajló utóda«
