Szatmár-Németi, 1906 (10. évfolyam, 1-103. szám)
1906-01-24 / 7. szám
Szatmár, 1906. SZATMÁ RNÉMETI január 24. gyár haza földjére. Mártírok százai tettek tanúságot a magyar önfeláldozásról, hazaszeretetről és bátorságról. Gyakran a végsülyedés széléig üldözték a nemzetet. De nem pusztult el. Most még hiábavalóbb lesz az üldözés és sanyargatás. Attól csak a honszerelem kristálya tisztul; az elhatározás érce nemesbül. Mélyen előre haladtunk az utón. Visszatérés nincs, mert csúfos visszavonulás volna. A kibontakozás a nemzet jogainak elismérésével következhetik be. Bármilyen későn jön, már mindegy ránk nézve, de nem mindegy a folyton gyengülő hatalomnak. Még sok bántalmat kell végig élnünk. Elkészülünk reá, nem csüggedünk. Győzelmünket meghozza az idő. A romokat felépítjük és erősebb falakat emelünk, mint amilyenek voltak. A sebek beforradnak; a sajgó fájdalomra irt ad a tudat, hogy a hazáért szenvedtünk. A nagy munka áldásos korszaka eljön, dolgozhatunk, hogy a nem rajtunk múlt hiányokat pótoljuk Így lesz, csak kitartsunk ! Azonban szent igaz, hogy ezt a kormányt büntetlenül megfutni nem engedjük. Eszközül adták oda magukat hazájuk ellen. Tehát a nyílt hazaárulás megtorlásában példát kell statuálnunk. Elárulták a hazát, súlyos bünhő- désük a »béke« első feltétele. Néh íny szó az iparművészetről. Irta: Homonnay Jenő. 1. Az iparművészet célját mindezideig nem ismerik teljesen vagy félreismerik; különvalogatják az ipart a művészeitől, A kik a képzőművészetre gondolnak, van némi igazok, de lényegében a képzőművészetekben is van valami ipari vonatkozás; példa erre az építészet, de meg a monumentális, freskó vagy templomfestészet. Azon igazság, melyet a képzőművésznek szem előtt kell tartani művei megteremtésénél, azon igazság kell hogy vezesse az iparost is munkáinál Első sorban tekintetbe kell venni a megrendelt tárgynak, eszköznek a célját, a rendeltetését, a mire azt használni akarják vagy a mit azzal el akarnak érni; ha pedig erre a célra törekszik s tekintettel van az anyagszerüségre, vagyis nem erőszakolja az anyagot olyan formába, amely forma azon anyag tulajdonságának meg nem felel, akkor már részben művészi dolgot készített s méltán iparművész. Ha köznép- vagy munkásosztállyal beszél az ember iparművészeiről, rendszerint azt a feleletet kapja, hogy az iparművészet nem ő értük van, az a módosaknak, a gazdagoknak való, mert hiszen az amolyan fényűzés, a mely sem az ő boldogságukat nem mozdítja elő, sem jólétet nem teremt számukra. Régebben volt valami igazság állításukban, de ma mar nincs igazuk azoknak, a kik ezt állítják. Régebben a módosak, a gazdagok fényűzést csináltak az iparból, egymással szinte versenyeztek, hogy olyan rajzolót bízzanak meg, a ki a legdrágább anyagok ból, aranyból, elefántcsontból, gyöngyházból, drágakőből s a legritkább fából készült faragványokból összerótt bútort vagy műipari tárgyat tudott rajzolni. A padlót messziről hozott drága márványból készült színes mozaikkal, porcelánnal, kristályüveggel rakatták ki és a falakat drágábbnál drágább selyem tapétával borították. A földmives és munkásosztály pedig, de még a középosz'áiy nagy része is, Ízléstelen, rossz, vásári munkával bútorozta laká-át s megelégedett, ha szobája egyszerűen padlózva volt. De mi értéke volt a fényűzésnek a közjólétre? Igaz, hogy volt valami erkölcsi értéke, mert hisz ezzel a pénzt forgalomba hozta a műipar körében. Nemesebb, hasznosabb dolgot művelt, mintha pénzét elpazarolta, eldorbézolta volna. Ámbár nemesebb cél lett volna, hogy az elköltött pénz gazdaságilag úgy, mint szellemileg észszerűen költessék el. Minden igazi művésznek és iparművésznek arra kell törekedni müvénél, hogy az valami szép eszmét, nemesebb célt szolgáljon, nem pedig arra, hogy a legdrágább anyagból készüljön és mentői több pénzbe kerüljön, mert ez már fényűzés, már pedig az a művészet, a mely fényűzés szolgálatába szegődött, az hanyatlásnak indult, elzüllött. Keleten és Egypfomban elnyomást és hatalmat fejeztek ki a fáraók a nép által összehordatott művekkel, mig később a középkorban, mikor a művészet az egyház szolgálatába szegődött, hit és vallás volt a jelentősége; a görög és renaissance művészei már szabadságot és közjólétet jelent, mert a népet szolgálta. Ebből az időből valók leggyönyörűbb és legbecsesebb alkotásaink, de már későbben, mikor is a művészet a gazdagokhoz pártolt s egyesek érdekeit szolgálta, — nrnden nemesebb cél nélkül — fényűzéssé vált, elzüllött, elfajult. Ma is van erre példa ; ott van Kelet, ott van Oroszország. Az indiai uralkodóknak szinaranyból készült, drága kövekkel kirakott bútoraik vannak. A török hárem színben, pompában, vetekszik az ezeregy éj meséinek káprázatos fényűzésével. Vagy ott van Oroszország Nincs-e ott összehalmozva tömérdek drágaság? De vájjon emeli-e ez a nép közjólétét? Elősegiti-e a nép boldogulását? Szolgálnak ezzel valamely nemesebb, magasabb eszmének ? Semmi esetre sem. Sőt azt mondhatjuk, hogy a nép közjólétének árán keletkeznek. Az iparművészet nem csupán a fényűzést szolgálja, nem Jényüzés a célja, hanem az, hogy a legszegényebb néprétegnek is jusson belőle, elhasson a legszegényebb kunyhóig s az ipart is művészi szellem hassa át és hogy a szegények kunyhói is hirdessék a szépet és a művészit. Most azt kérdezhetné valaki: mi is hát szép? mi művészi? Nem akarom itt a nagy phylosophusok által felállított szabályokat felszínre hozni, mert hiszen az iparművészeiről szólva azt mondtam, hogy az iparművészet feladata a köznépet is szolgálni, a köznép pedig az említett széptani meghatározásokat nem értené meg. Olyan általános, de egyszersmind mindenki által megérthető hasonlatra hivatkozom tehát, melynek igazs gában senki sem kételkedhetik. A művészeti alkotások legszebbje s leghatalma- sabbja a természet. A természetben meg van a szép fogalmának alapfeltétele, a mi abban áll, hogy a külső forma összhangban van a rendeltetés céljával, mert minden, a mit a természet alkot, megfelel annak a célnak, a mit szolgál és ez a természeti szépség. Az iparművészeinél is az az első feltétel, mely a szép érdekében megkövetelendő, hogy a belső tartalom a külsővel, vagyis a rendeltetés és a külső forma ös-zhangzó legyen. »Minden művészi alkotásban két főtényezőt lehet megkülömbözte ni; az alkotó művész egyéni felfogását egyrészt, másrészt müve mikénti kivitelét, alakításának módját.« Ezt egy általános érvényű stiltani szabálynak mondhatjuk. A felfogás értéke azonban azon alapul, hogy mennyire képes az illető művész a természetet, a külvilág benyomásait átérezni s bennük a jelentőst, a valót felfogni s képzetével azokat uj alakba formálni. Ha megvizságáljuk a természetet, akkor arra a tapasztalatra jutunk, hogv a természet a célnak megfelelő legegyszerűbb formát ad mindennek. Éppen iay az iparművészetnél is az a legfőbb tényező, hogy a célnak megfelelőleg alakítsunk, vagyis ne készítsünk olyan poharat, a mely éppen formájánál fogva nem alkalmas, az ivásra vagy olyan evőeszközt, a mellyel enni nem lehet vagy csak nehézkesen. Most e mellett a természeti tgyszeríiség mellett még egy körülményről kell megemlékeznem Az embernek mintegy veleszületett tulajdonsága, hogy mindent, a mi körülötte van, díszíteni ólnjt. Még a vad népek is fényes, tarka üveggyöngyökkel, rikító toliakkal ékítik magukat, sőt még testüket is különféle színekkel festik ki. És éppen ezen velük születeti természeti tulajdonság hozza magával azt, hogy a megalakult természetes, de egyszerű forma még nem elégíti ki érzékünket, azt még díszíteni is óhajtjuk. A díszítésnél is hivatkozhatunk a természetre, mert a természet alkotásain a diszilés is szorosan össze vau nőve formájukkal, rendeltetésükkel. És nem érezzük ennek igazságát akkor, ha behatóan szemléljük a természetet? Mig a rónán a virágok a legkülönfélébb színekben pompáznak, betarkitják a rétet, mint egy díszes szőnyeget s csak elszórva vannak lágy perspektiváju, enyhe, lombos fasorok, — addig a Kárpátok felhőkbe nyúló bérceit a legnyulánkabb fenyők erdeje borítja s alulról nézve mintegy perspectiva curiosát ad. Északon a nap hidegebb, az emberek is komolyabbak, a természet színei is hidegebbek, egyhangúbbak, — mig délen, hol a nap forró, az emberek is élénkebbek, a természet is gazdagabb színekkel pompázik. Az iparban is a természet példájára a dísznek össze kell nőni a formával, a formának összhangba kell lenni a rendeltetéssel, jobban mondva a dísznek mintegy a formából kell kinőni és ha ezt követi az iparos, akkor munkája művészi termékké fejük. Például olyan szék melynek támláját erősen domború relieffekkel ékítik, legyen az bár méreteiben jó, legyen az kirakva a legdrágább anyaggal, arannyal, gyöngyházzal, ha rajta ülni kényelmesen nem lehet, mert a rajta ülőnek megfájul a háta tőle, nem célszerű, tehát semmi egyéb, mint egy stilszerütlen drágaság. Számtalan példát lehetne idézni, a mi bizonyítaná, hogy az iparművészeiben miben külömbözik a művészi a nem művészitől. Az elmondottakból tehát az következik, hogy a dísznek nem szabad a célnak megfelelő lényeges formát megváltoztatni. Nem szabad továbbá a dísznek olyannak lenni, (ez különösen a színes ornamentekre állítható), a mely azon a felületen nem érvényesülhet. Például nem szabad egy görbe felületet, pl. korsót csoport- vagy csataképpel díszíteni, mert ez azon a felületen csak nagy nehezen tekinthető át és azok rajza kárt szenved. így hát nem a nagy ár, nem a drága anyag, nem a fényűzés emeli a tárgyak művészi értékét, hanem az alaknak, színnek, az ékitményhez arányított észszerű összhangja; ezl az összhangot pedig a legnagyobb egyszerűséggel is elérhetjük. így minden ipartárgy beilleszthető a szép és a művészet körébe s ha az iparosok az elmondottakra törekednének, létre jönne az iparművészet. Ha pedig a vevőket, a megrendelőket is az említett cél vezetné, nagy szolgálatot tennének az iparnak iparművészetté való fejlesztésében. A színigazgató választásához. Thurner Albert barátom ezen a címen hosszabb cikket közöl a »Szatmár és Vidékében«. Én e cikknek csak a személyemmel foglalkozó részére kívánok rövid megjegyzést tenni. 1. Szavammal erősítem meg, hogy tisztelt barátom cikkének a megjelenéséig halvány sejtelmem sem volt arról, hogy a pályázó színigazgatók között van-e zsidó és ha igen, kicsoda az. Most sem tudom, de nem is érdekel. 2. Eszem ágában sem volt, hogy ezt a kérdést pártkérdéssé tegyem. A múlt közgyűlés előtt a szokásos értekezletet sem tartottuk meg éppen azért, mert fontosabb kérdésül csak a színház kérdése volt a közgyűlés napirendjén, — ez pedig nem politikai jellegű ügy. , , Szatmár 1906. január 23. Dr. Kelemen Samu. Színház. A Gül Baba cirnü operette — úgy látszik — kasszadarab lett. Szombaton este is megtöltötte a közönség a színházat. Az operettek különben nagyon is vonzzák a publikumot; tehát nem lett volna nagy megerőltetés a szinházpártolás viszonzásául a dárabo- ; kát mindig jól kiállítani igyekezni; hiszen a színpadi dekoráció aránylag olcsó dolog s mégis jól mutat. | Íme, azok a kis értékű csinált virágok, amelyeket Gül-Baba estéről-estére szétszór s melyeket megint . szépen összeraknak ; ott a szökőkút, Szatmári Géza, színházunk diszitőmestere a színpadi kádak viznyomá- sának segélyével mily egyszerűen és ügyesen megc i- | nálla. Egy kis megkívánható áldozatkészség kellett volna mindig ; de nem igen volt. A »Gül-Baba* szereplőiről már többször irtunk. Mindamellett mo-t sem hagyhatjuk elismerés nélkül Kerényi Adélt, aki Leila szerepét nagy ambícióval énekelte és játszotta; csak más alkalommal ne tessék azt a nagyon is feltűnő — majdnem furcsa — fej- diszt viselni. Váradi — aki ugyan elég jól énekelt — úgy néz ki Ali basa kosztümjében, mint ha Tarján Gidát turbánnal és kaftánban látnok ; pedig azt hisszük, a basát szakáilal kellene játszani. Ali basa gőgös, szenvedélyes, élvvágyó, tipikus török t'őur volt, ne tévessze nem elöl. És tehát nem igen illik kezébe az ószereshez való rozsdás fringia sem. Vasárnap két előadás volt. Délután a »Makrancos hölgyek« cimü operettet játszották. Este a »Hisz írvér* előliás ára telt meg a színház. A színészek általában igyekezettel játszottak. Hétfőn este zóna volt; ismét telt, hogy úgy mondjuk — zsúfolt ház nézte végig D’ Ennory és Cormon nagyhatású drámáját, »Egy katona történeté«-t. A főszerep, Renó János, a Rajz Ödön kezében volt. Örömmel láttuk őt tehetségéhez való, nagy szerepben, amelynek helyes megjátszása ugyancsak próbára teszi az olyan régi színészt is, mint Rajz Szépen oldotta Néhai Joó László volt szatmári óra és ékszer üzlete joó íászló utóda ezég alatt tovább — tennáll. =
