Szatmár-Németi, 1906 (10. évfolyam, 1-103. szám)
1906-07-15 / 56. szám
2-ik oldal. SZATMÁ R-N É M E T I. Szatmár, 1906. jalius 15. kívánni a Szerbiával való békés megegyezést a gazdasági kérdésekben. A vámtárgyalásokat a tariffális megegyezés medrébe kell terelni. Nem szabad engedni, hogy a Magyarország és Szerbia közötti jó viszony végleg megrendüljön. s. — A királyhoz intézendő feliratot a képviselőház kedden általánosságban, szerdán részleteiben elfogadta s a felirat a miniszterelnök utján már fel is terjesztetett Őfelségéhez. — A választókerületek uj beosztása. Mint értesülünk, a belügyminisztériumban a választási jog ki- terjesztéséről szóló törvényjavaslat anyaggyüjtési és szövegezési munkálataival egyidejűleg serényen folyik a választókerületek uj beosztására vonatkozó tervezetek elkészítése. A kerületek uj beosztását nemcsak a választói jog reformja, de az utóbbi három évtized alatt alaposan megváltozott népesedési és területi viszonyok tették szükségessé. A kerületek uj beosztásával a belügyi kormány mindenekelőtt azt az anomáliát óhajtja megszüntetni, mely szerint némely városi kerületben 10, sőt 11 ezer szavazat ad képviselőválasztási jogot, addig egyes erdélyi kerületekben j 6—800, sőt 200 s néhány szavazó bir ugyanilyen jogosultsággal. A kormány, mint kitűnő forrásból értesülünk, fenti okokból a következő választókerületek megnagyobbitását határozta el é3 pedig: az ab- rudbányai, berecki, erzsébetvárosi, szepsi-szent-györgyi, széki, székelyudvarhelyi, vízaknai, görgői, magyarigeni marosujvári, hermányi, dobrai, ballavásári, kőhalomi, gyulafehérvári, nagydisznódé ujegyházi, nagyiklódi, torockói, bittsei és csacai kerületekét, amelyeknek uj beosztása a statisztikai hivatal által 1904-ben összegyűjtött hivatalos adatok és a szomszédos választókerületek területi és népességi viszonyai alapján fog megtörténni. — A Rákóczi-gyalázó törvény eltörlése. A miniszterelnökség palotájában f. hó 2-án értekezlet volt, amelyen a Rákóczi és Thököly hamvainak hazaszállítására vonatkozó módozatokat beszélték meg. A szent hamvak hazaszállítása alkalmából Thaly Kálmán orsz. képviselő azzal az óhajjal fordult Wekerle miniszter- elnökhöz, hogy a kormány a képviselőház elé terjesztendő törvényjavaslat utján helyezze hatályon kívül a mai napig is érvényben levő 1715. évi 49. törvénycikket, melylyel a szolgai törvényhozás annak idején II. Rákóczi Ferenc fejedelmet és társait hazaárulókká nyilvánította, ügy tudjuk, hogy Wekerle Sándor miniszterelnök legközelebbi bécsi utazása alkalmával ez iránt előterjesztést fog tenni a koronának és ő felsége kétségkívül meg fogja adni beleegyezését a kormányelnök előterjesztéséhez, mely után Wekerle Sándor azonnal intézkedni fog a törvényjavaslat megszövegezése iránt s azt még a hamvak hazaszállítására vonatkozó kormány-intézkedések hivatalos közzététele előtt a Ház elé terjeszti. — A vármegyei számvevőségek visszaállítása. Jelentettük, hogy gróf Andrássy Gyula belügyminiszter a vármegyék autonómiájának intézményes biztosítása és kiépítése céljából foganatosítandó kormányintézkedések közzé felvette a vármegyei pénztárak és számvevőségeknek a vármegyék hatáskörébe való visszaállítását is. Ezt a kérdést a belügyi kormányzat az 1902. évi III. t-c. tervbevett hatályon kivűl helyezésénél úgy politikai, mint adminisztratív szempontból mérlegelés alá vette, úgy találván, hogy a számvevőségeknek a törvényhatóságok által íeliratilag kért visszahelyezése teljesen indokolt, melynek megvalósítását a kormány már azért is szükségesnek vélte, hogy a megyei pénztárak felett a minden időben való szabad rendelkezés a megyei önkormányzatnak biztosíttassák. A belügyi kormány azonban a kérdés megoldását úgy tervezi, hogy a szorosan vett pénzkezelés továbbra is az állami adóhivatal hatáskörében fog maradni s csakis a számvevőségeknek a megyék hatáskörébe való visszaállítását fogja a készülő törvényjavaslat állal biztosítani. Az adópónztá- rak ugyanis e törvény értelmében minden utalványt tartoznak majd kifizetni, amelyet törvényes utalványozó tisztviselő ad ki éB törvényes számfejtő közeg ellenjegyez, igy tehát nem ismétlődhetik majd meg a múltban tapasztalt azon állapot, hogy az alispáni utalványok ellenjegyzését az állami számvevőség miniszteri rendeletre megtagadja. A kormány tehát a vármegyei számvevőségek törvényhozási utón való visszaállítása által e tekintetben is biztosítani fogja a vármegyék autonómiáját. — Póttartalékosok segélyezése. Wekerle Sándor miniszterelnök, mint pénzügyminiszter felhívta a vármegyék alispánjait, hogy terjeszszék fel az 1905. és 1906. elmaradt ujóneozás folytán behívott és tényleges katonai szolgálatot teljesített azon póttartalékosok névjegyzékét, akik vagyonnal nem bírnak és igazolni tudják azt, hogy családjukat munkájukkal tartották ! fenn. Az oly vagyonnal vagy jövedelemmel biró pót- tartalékosok, akik az 1899. évi VI. t.-c. 34. §-a értelmében vagyoni állapotuk miatt a családfentartásból eredő kedvezményre igényt nem tarthatnak, a kár- pótlandók névjegyzékének összeállításánál sem jöhetnek figyelembe, ezeknek a kőt évi fegyvergyakorlat elengedésével kell beérniök. A segély az utalványozás megtörténte után a vármegyei alispáni hivatalok utján fog folyósittatni. — A tagosítás!. ügy parlamentáris rendezése A földmivelésügyi minisztériumban komolyan foglalkoznak a tagosítások és birtokrendezések törvényhozási utón való szabályozásával. A földmivelésügyi kormányzat, tekintettel arra a tarthatatlan állapotra, mely szerint egyes községekben a volt úrbéres telkeknek megfelelő földbirtokok 40—50 darabban szétszórva fekszenek a község határában, a törvényhozás utján kívánja rendezni a földarabolt földbirtokok összesítését, a közlegelők megnyitását és a parcella-minimumok létesítését. A földmivelésügyi kormány e bajokon kényszertagositási törvény létesítésével óhajt segíteni, melyben taxatíve fel lesznek sorolva mindazon esetek, midőn a kényszertagositás hivatalból lesz elrendelendő. szabad, hogy a belsejük, a lelkűk olyan legyen, miként a birkáké, melyek egy nyájba, egy akolba valók. Nem szabad egyformának lenniök,. egymáshoz úgy hasonlitaniok, miként tojás hasonlít a tojáshoz. Kell bennük lenni valami olyan nemesnek, értékesnek, különállónak, mi másban nincs meg. Ez az érzésben és gondolatban önálló valami az »En«. Ennek többé- kevésbé tisztán való nyilvánulása szabja meg minden műalkotás értékét, földi életét és sikerét. Vele kezdődik minden művészet. Kiben ez nincs meg, az hiába erőlködik. Hiába növeszti csigába a haját s utánoz bohém-tempókat. Ha lelke nem járt ott, hol a teremtés tüzéből osztogatnak az istenek, úgy tegye le a tollat, vagy dobja el az ecsetet. Nem illik s csúnyán fog az avatatlan kézben. Egyébként nem minden művészember szükség- kép bohém. De legtöbbje az. Azonban ne gondolja bárki is, hogy a bohémség nem egyébb, mint könnyelműséggel párosult lumpolás. Dehogy. Az igazi bohémben, nem mondjuk, hogy ez a két dolog egyáltalában nincs meg. De van más is. S ez a más, az a tartalmasabb valami a fontos. Ez teszi a bohémt. Ezt mástól ellesni, eltanulni nem lehet. Ide születni kell. A bohémség nem a külsőségekben való hóbort. Vérbeli bohémember épen ezt nullába veszi. Ez egy sajátos temperamentum, életfelfogás, különös kedély, s finom érzékenysége és csiszoltsága a léleknek. Azért hát nincs furább valami, mint az u. n. mü-bohém. Azt gondolják, hogy ez fehér hollószerü ritka valami? De még mennyire nem az ! Tán csak nem hiszik, hogy az a sok különös viseletű úriember, kik az utcán hosszú hajjal futkosnak, kikkel lépten-nyomon találkozhatnak, azok mind a múzsa kegyeltjei ? Csak keveseket csókol homlokon a múzsa. De ezek a kevesek aztán isteni malasztot hordanak lelkűkben. A művészet isteni malasztját. Valamint van müvaj, úgy van mü-bohém is. Hajukat elrendezik a müborzolás, ruhájukat és nyakkendőjüket a mürendetlenség törvényei szerint. S ezek az imitátorok legtöbbnyire ártatlan, jó fiuk. Tán verset is írnak holdas éjről, reménytelen szerelemről, embergyülöletről. Tán festegefnek is, nagy pacnikkal, ráfogván, hogy ez »hangulat«. Nos épen ez a baj, hogy rímelnek és pacniznak. Mert ez, pláne, ha hébe-korba egy kis sikerecske jár vele, megtéveszti őket. Azt gondolják, hogy kiválasztott emberek. Hogy összedől a világ, elsötétül a nap, ha nem mennek művészpályára. Elsőben is melankolikus arckifejezést öltenek magukra, fülükre csavaritják a hajukat. Szóval mindent megtesznek, a mi szerintük szükséges, hogy külsőleg bohémségük és zseniális voltuk mellett dokumentáljon. A kiknek józan a fejük, s csak amúgy passziókép, dilettáns módra müvészkednek, — azokat éltesse az Isten. De, a kik mindenáron művészpályára lépnek, a nélkül, hogy tehetség lakozna ő bennük, Istenem, azoknak az életük oly szomorú. Mig fiatalok, addig csak jól megy az ügy. Van kedv, van egészség, esetleg egy kis jóakaró biztatás és amolyan szükkörü, házi siker. Jól érzik magukat, szerelmet és kalandokat játszanak. Mert hát bohém életet élni mindenek- fölött jó és vig dolog. De azután, mikor lassankint kialszik a fiatalság tüze, mikor & kedv helyébe fáradtság jön, a remények, álmok és sikerek lecsapódnak, — akkor ez a kijózanodás oly keserű. S ez a bohémélet tragikus fejezete. öngyilkosok. A legcinikusabb ember is megilletődik ha tovább nem, legalább egy pillanatra, valahányszor a város nyugalmát egy-egy öngyilkosság hozza hullámzásba. S ezen nem is lehet csodálkozni, mert minden cselekmény, mely a természet rendje ellen irányul, alkalmas ilyen hatások előidézésére. Az öngyilkoságról elterjedt nézetek a legeltérőbbek, még a máskülönben hasonló gondolkozásuak között is. Nem ritkán halljuk hangoztatni azt a felfogást, hogy kivétel nélkül minden öngyilkosság az elmebeli állapot megzavarodására vezethető vissza. Ugyancsak gyakorta nyilvánul az a meggyőződés, hogy az ön- gyilkosság legfőbb oka a gyávaság, az élettel való küzdelemben megkívánható minimális bátorság hiánya. E nézetek azonban minden mélyebb meggondolást nélkülöznek, teljességgel tarthatatlanok és a tapasztalati tények által igen könnyen megcáfolhatok. Maga a tudomány is, mely az öngyilkosság kérdésével, annak számos vonatkozásában foglalkozott, egyöntetű megálapodásra nem juthatott. Ennek oka pedig nem lehet más, mint a statisztikai adatok hiányossága. A statisztika, ez a zajtajanul de annál eredményesebben működő tudomány, mely indiszkrót szemekkel mindent meglát és mindent elkönyvel, épen az öngyilkosságnál nem érvényesülhet teljes pontossággal, mert a legtöbb esetben az öngyilkosságok indokainak fürkészésében megtévesztik az öngyilkos hiúsága, őszinte színvallásának hiánya. Az öngyilkosok ugyanis a legritkább esetben őszinték. Lélektanilag ez könnyen megmagyarázható. Az öngyilkos jól tudja, hogy tette, halálának körülményei, a részletei az emberek által beszéd tárgyává tétetnek. Az emberi természetben rejlik, hogy magát és tesseit szépítse, romantikusnak és misztikusnak tüntette fel, szert tegyen valami nimbuszra ha mindjárt halála után is. Sőt bátran mondhatni, hogy az öngyilkosoknál a hiúság és pózolási hajlam fokozottabb mértékben van jelen, mint egyébbkor, mely ismét abból az exaltált állapotból magyarázható, melyet a halálnak közelsége elvitázhatatlanul előidéz. Sokan vitatkoztak már azon, vájjon jogosult e az öngyilkosság? Morálisták és a vallás természetesen tagadják. A szabadgondolkozók szerint az élet épugy mint minden egyébb javunk, saját tulajdonunk, lehetőleg kori tlan diszpozitiót tételez tehát fel. De a morál- filozófia szempontjából sem vethetünk követ az öngyilkosokra. Nyilvánvaló, hogy minden komoly lépést., igy a legborzasztóbbat az öngyilkosságot is küzdelmes lelkitusák, alapos meggondolási folyamatok előzik meg. Hacsak természetesen önkívületi állapotban nem követetik el. És csak a végső esetben, egyébb expe- diens nem létében szilárdulhat elhatározássá az a rémséges gondolat, mely a biztos rosszat a bizonytalanért teszi kockára. A ki mindent megért, mindent megbocsát elvénél fogva, az csak szánalommal és irgalommal ítélkezhet e szerencsétlenek felett, kik önkezükkel dobják el maguktól a legdrágább jót — az életet. e. v. A bohémnők! . . . Ugy e itt mindnyájan a színésznőkre gondolunk? A fess, bolondos, sokat szidott és sokat dicsért színésznőkre. Nos igen, a színésznő, az egy egészen különfajta, eredeti nő-typus. Egészen más a szeretetük, gondolkozásuk, erkölcsi érzésük, mint a többi nőké. Lelkűkben olyan intim tulajdon ságok, hullámzó érzések vannak, mik másokban nincsenek. Egy kicsit szabadabbak, önállóbbak, őszintébbek és életvágyóbbak. Ilyenné teszi őket a miliő, melyben élnek. Meg a művészetük, melynek folytán mást se tesznek, mint az életet tanulmányozzák, s az embereket figyelik. A festett világ állandó izgalomban tartja őket. A saját erejükre, éleslátásukra és emberismeretükre készíti. S ez a festett világ olyan csábítóan és ingerlőén hat ránk, publikumra, a nézőtérre. Csalogat és hiteget, különösen fiatal, tüzes temperamentumu lányokat. Glóriával veszik körül a primadonnák csábos, hóditó fejét. Csak a fényt látják, a foltokat és kerekedő örvényeket nem. Egy kis hang, szép termet, bohókás jó kedv, — s már sziniiskolábanjvan a lány, ha szülei se ellenzik. Naponkint mindenki láthat sok ilyen kedves, őszintén kacagó bohémlányt, a mint kezükben összegöngyölt kottákkal és szerepekkel jönnek haza, a sziniiskolából. Szemükben csupa életöröm, ártatlan kacérság. Eleinte mohón élvezik a szabadságukat. Tetszik a bohémélet. Eleinte minden éjjel primadonna vagy hősnő sikerekről álmodnak. A kinek már bölcsője fölött ott ragyogott az isteni szikra, az el is jut ide. Bár ennek is nehéz, kerülő az útja. A ki pedig csak hiúságból és áltatásból maradt itt, annak lassankint ritkulnak az ilyen álmai, törnek a reményei. Utóljára 3oó lászló óra- és ...............— ék s^er-üigletét f- évi május hó l-én a Gilyén József ár házába, a Szlávik Zsigmond úr üzlete mellé xSÜ helyeztem át, | JaTtTamÍó «tóŐZ
