Szatmár-Németi, 1906 (10. évfolyam, 1-103. szám)
1906-07-11 / 55. szám
X. évfolyam. Szatmár, 1906. julius II. Szerda. 55. szám. FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-as POLITIKAI LAP. A „SZATMÁR-NÉMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor. Egyes szám ára 10 fillér. Lapvezér: Dr. KELEMEN SAMU országgyűlési képviselő. Felelős szerkesztő: Dr. Komáromy Zoltán. SZERKESZTŐSÉG ES KIADÓHIVATAL: Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10. ..........—= Telefon-szám 80. ■ = Mi ndennemű dijak Szalmára», a kiadóhivatalban fizetasidäk. Neveljünk komoly gazdákat! Tekintve, hogy mind nagyobb lesz azok száma, kik a földre éhesek és ennek megszerzésében a legelkeseredeUebb versengés és licitálás folyik, nem csoda, ha napról-napra emelkedik a föld ára. Megnyilvánul ebben a törekvésben, ebben a versengésben a népnek a hazai földhöz való nagy ragaszkodása, buzdításul szolgál a kölcsönöknek könnyebb megszerzése és a pénznek általános olcsóbbodása. Ha a föld gazdasági értékének helyes meghatározására az elérhető haszonbéreket értékmérőül elfogadjuk és a forgalmi árakat a szokásos földhaszonbérekkel szembe állitjuk, az eredmény az, hogy figyelmen kívül hagyva a földtulajdonos által viselt közterheket — a haszonbér a forgalmi ár 4 százalékánál alig nagyobb, de 5 százalékot nem halad meg. — Földmiveseink panaszkodnak, hogy a föld jövedelme szűkén fizeti meg a munkát, s ha a földekért mindemellett oly magas árakat fizetnek, oda vezetem vissza, hogy népünk nem ismervén a befektetés helyes módját, a gazdaság jövedelmének okszerű gazdálkodás által elérhető fokozását; a köny- nyebb megélhetés feltételeit, az anyagi boldogulást egyedül a nagyobb területen való gazdálkodásban keresi. Nem lehet elvitatni, hogy egyes községekben, különösen okszerűen kezelt uradalmak közelében, fejlődött egyes kisgazdák gazdálkodása, értékben emelkedett a gazdasági állatok minősége, de nagyáltalánosságban hiányos a gazdaságok felszerelése. Általában a kisgazda ! az emelkedő közterhek és igényeinek arányta- ! lan fokozása által nem is úgy gazdálkodik, ' mint apáitól látta. Már pedig megfelelő gaz- 1 dasági eszközök nélkül silány igavonókkal a földet jó megmunkálni nem lehet, a gondosan j meg nem tisztított vetőmag gázát terem, cse- I kély számú marhaállomány után a földekből kivont táperő nem pótolható. Nem vádként hozzuk fel ezeket a kisgazdák ellen, csupán rámutatunk ezen jelenségekre s hozzátesszük, miszerint természetesnek találjuk, hogy a kisbirtokon való gazdálkodás belterjesebb irányban nem fejlődött. Természetesnek találjuk, mert a kisgazda nem olvas szaklapokat, szakkönyveket, melyekből a gazdálkodás fejlődéséről tudomást szerezhetne, — nem látogat kiállításokat, nem hallgat felolvasásokat, melyekből ismereteit gyarapilhatná, — nem tagja egyesületeknek, melyek a kisgazda gazdálkodásának fejlesztésével foglalkoznak és végül: nincs ol\an szervezet, mely a kisgazda irányításával foglalkoznék s a tőkének a gazdaságban való jövedelmező befektetésére megtanítaná. Maga a földmivelésügyi kormány sokat tett a kisgazda érdekében. Földmives iskolákat, baromfi-tenyésztési képző iskolákat állított fel, minta-parasztgazdaságokat szervez; és az állat- tenyésztési, tejgazdasági, szőlőszeti felügyelőségek mind olyan intézmények, melyeknek hivatása, rendeltetése a kisgazda gazdálkodásának fejlesztése. De a földmives iskolákból kikerülők nagyrésze a nagyobb gazdaságokban igyekszik szolgálatot keresni és ismereteit nem hasznosítja a saját gazdaságában a köz javára; az okszerű baromfitenyésztésre népünk nem helyez súlyt; a minta-parasztgazdaságok átalakító hatása az illető községre s legfeljebb a legközelebbi környék gazdáira terjed ki. A különböző felügyelőségek munkálkodása minden iparkodásuk mellett sem mulat fel kellő eredményt, mert hiányzik a faluban az a mozgató erő, mely az ezektől vett hasznos útmutatások megvalósítására törekednék. Gondoskodni kellene tehát, olyan szervezetről, mely a helyi érdekből kifolyólag kizárólag a helyi gazdasági ügyekkel foglalkozzék, mely a gazdákat érdekcsoporlba tömörítse és a gazdálkodás fejlesztésére éppen a tömörülésben rejlő anyagi, értelmi és erkölcsi erővel közreműködjék. Ezen szervezetet a falusi gazdakörökben véljük megtalálni. Erre azt kaphatnók feleletül, hogy hiszen a falusi gazdakör vezetői a faluból kerülnek ki s igy hiányozni fog a szellemi képesség a vezetésre és a gyakorlati irányításra. Ez nem áll. Szervezzünk csak falusi gazdaköröket. Feladatuk ezeknek, hogy fokozzák a gazdák szakértelmét, gazdálkodásukat fejlesszék! Mindenek előtt igyekezzünk a kisgazdákat falusi gazdakörökbe csoportosítani, fejtsük ki előttük a tömörülésben rejlő erőt s győzzük meg őket, hogy anyagi boldogulásukat egymás kölcsönös támogatásával sikeresebben mozdíthatják elő. A mezei munka szünetelése alatt tartson fenn a gazdakör alkalmas helyiséget, járattasson földmiveseknek való szaklapokat, szerezzen be hasznos olvasnivalókat és nyújtson alkalmat arra, hogy a gazdák az olvasottak felett eszT A R C A. Rajta, ürüljön a pohár! . . . Elbeszélés. — Irta: Szívós Béla. — Folytatása és vége. — De haj, az évek csak teltek, csak múltak, gyorsan és kevés jó szilvatermést hozva. Eljött a harmincadik, majd a negyvenedik évi találkozás is. De mindig kevesebben, kevesebben gyűltek már össze. Sokat kikisérgettekj apránként az ákácos temetőbe, mások meg el is feledkeztek az egész dologról. Csak öten-hatan jelentek meg, de most is mindig a jó Miska volt az első. A mint a beérkezöktöl egy- egy régi pajtás haláláról értesült, nagy könyek peregtek végig sovány, szegletes arcán, őszbe csavarodott bozontos szakáién, azután régi módon elkezdte dalolni a »rajta üritsétek«-et, de bizony keservesen, nagyon keservesen. A mint felhajtotta a poharat, sokszor belegördült abba egy-egy könycsepp is. — Én nem tudom gyerekek, mintha a bor sem olyan volna már, mint hajdanta. Olyan sós izü . . . . Most már a nyires erdőn is csendesen ment keresztül hazafelé. Rá-rá kezdte ugyan, hogy „Rajta ürüljön*. . . , de nem mondta tovább. Egyet legyintett a tenyerével: s nagyot sóhajtott: — Az évek elsuhannak .... * S bizony suhantak. Elérkezett az ötvenedik esztendő is. Miska bácsi már rég erről gondolkozott : Vájjon kik lehetnek még meg közzületek, lelkem jó pajtásaim, vájjon kik? Az ispán újságjából olvasta három-négy társnak is a halálát. Meghalt a hires képviselő is, meg az esperes is, s hány lehet olyan, a kit még bele se tettek az újságba ! Hátha csak magam vagyok már ! . . . De hát nem volt még maga. Egyszer cs ik levelet kapott a városból, a hol a kollégium van. Nem igen szoktak neki írni, ötven esztendő alatt nem kapott öt levelet. Ugyan ki irhát neki és mit? Hát a Som Pali pajtás irt neki, a ki ott telepedett meg a kollégium városában. A levélben ez volt: Édes öreg pajtásom ! Itt az ötvenedik esztendő, de barátaink mind elköltöztek már. Csak mi vagyunk még ketten életben. Hanem azért gyere el hűséges cimborám. Gyere, legyünk legalább kelten. Én különben magam is beteges vagyok már, hanem azért nagyon szívesen látlak. Ne menjünk már mi sehova, itt az én házamnál tartjuk meg a nyilván utolsó összejövetelt, itt sirassuk el a régi pajtásokat . . . Hü öreg barátod Som Pali. Miska bácsi megtörölgette a szemét, szépen összehajtotta a levelet s átment a szomszédba a mészároshoz. Volt egy borjucskája, hamarjában eladta neki. Kellett a vasútra az ára, mert azóta vasút is épült már arra felé, azon hordják a meszet is, nem szekeren; az öreg legénynek meg gyenge már az ina olyan hosszú útra. — Csodálatos ez a vasút. Milyen hamar elviszi az embert! Lám már itt van a város. De hogy megváltozott ez is az utóbbi tiz év óta! A régi házak közzül alig van már meg egy is. Minden uj, minden. Ni, még azt a vén fát is kiásták az iskola elöl. Ejnye, ejnye. Bizony apránként elpusztul már minden régi, minden ismerős . . . : Szomorúan csóválgatta a fejét a jó Miska bácsi s elgondolkozva ballagott a Hatvani-utca felé; ott lakik az ő Som Pali barátja, az egyedüli, a ki a régiek közzül még megmaradt. A mint az utcába befordult, nagy sereg ember jött vele szemközt. Elől a diák-kántus énekelt. — Ugyan kit temethetnek? Nevezetes ember lehetett, hogy az egész kánlus kirukkolt neki . . . Bár a basszust gyengélem egy kicsit. Hej, az én időmben .... E közben odaérkezett a halottas menet. A koporsó alig látszott a sok koszorútól, de mégis el lehetett az oldalán annyit olvasni, hogy: Som Pál. Az öreg Miska bácsi nagyot tántorodott, de hogy a sok nép jobbról, is balról is lökdöste, magához tért, levette ócska kalapját, oda furakodott a koporsóhoz s imbolygó léptekkel ballagott ő is a többi után. A körülte levők el nem tudták gondolni: miféle kopott, vén ember lehet az, a ki olyan zokogva kiséri a koporsót. * A mint hazaért Miska bácsi a falujába, sokáig járkált le s fel magános szobácskájábán. Majd mintha valami jutott volna eszébe, levette a szegről régi nagy kancsóját, egy talpatört poharat kikészített az asztalra s igy sóhajtott: lo6 fászlé — - iizletéi a úr házába, a Szlávik Zsigmond úr üzlete mellé f. é«i május hó i-én „jgj helyeztem át, | Joó Ivúsicló utóda*
