Szatmár-Németi, 1904 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1904-12-25 / 52. szám
Prémei ieföltőjét jobban magára húzta s kezeivel elutasitólag halk hangon rebegé. — Menjen uram, távozzék, hagyjon el, én az ön nője már nem lehetek, érti már nem lehetek . . . Utóbbi szavait görcsös zokogással mondotta s aztán gyors lépekkel sietett ki a hideg sötét éjszakába ... A játéknak vége volt s utánna a hideg próza következet, mely drámai erejével és lesújtó tragikumával felülmúlta minden szerepét ! . . Már nem lehet ? ! kiáltott fel keserűen Dezsery Mint valami lidércznyomás ült kedélyére e pár szó s a szerencsétlen szerelen minden kínjaival gyö- örni kezeé. Vádolta önmagát, hogy a leány nem lett az övé. Ö az oka, hogy most mindenkié s e gondoládnál annál vadabb lett indulatja, vádolta sorsát, vádolta a világot. Teljesen elzárkózott a világtól. Nő gyűlölő lett a szó teljes értelmében. Megcsapta az életnek hűvös szele, majd evei együtt a kedvetlenség, * * * A téli vihar meg-meg zörgeti az ablakot s fagyos szél sivit le a kürtőn. A kályhában a tíiz kial- vófélben van, a lámpa fénye is bágyadtabban világit. Becsengeti szolgáját. _ Tegyél még néhány darabfát a tűzre s aztán me njél kedvesedhez, hallod már harangoznak kisérd el a templomba. A szolga távozik s ő mogint egyedül marad. — Eh balgaság! Vége! mondá magában. És most ismét óntudatlanul ajakéhoz emeli a hajfürtöt meg az arczképet . . . — Hol vagy Margitom, első szerelmem, mond hol vagy? Jer ide hozzám! Maga elé bámul s elgondolkozik. Ábrándozásaiból fölzavarja a járókelők kopogása, majd a tomplom haragjának szava, mely olyan bűvös bájos hangon hívja a hívőket az Isten házába. Felölti téli bundáját magára s rohan ki a négy fal közül, ki a szabadba. — Nem ! Nem, ki a szabadba, nem bírom e fülledt levegőt tovább, mert mindjárt megfulladok. — Margitom, első szerelmem hol vagy ? . . . Ifjú szívvel ismét téged kereslek, szólj hol vagy ? Öntudatlan megy az Isten házába, hová a harang hívja. Az ajtónál sok koldus útját állja, de ő mit sem törődik velők. A mint beakar fordulni az ajtón, egy összetöröpödött vén asszony nyújtja sovány kezét alamizsnáért s rimánkodó hangon beszél. Dezsery visz- szafordul, a hang oly ismerősnek tetszik előtte, Hirtelen felkiált, mert felösmerte a koldus nőben egykori kedvesét Margitot s kimerülve az izgalomtól 1‘Ogy ösz' sze a koldusnő lábainál —k—d. sk. Karácsonyi vígjáték. ,.Fél öt óra I Ott átellenben, a harmadik emeleten már tágas lett az ablak, kezdik már meggyujtani a karácsonyfa gyertyáit . . . Megvallom az év e szakában mélabus lesznk s megbánás szállja meg Ielkemet, hogy még mindig agglegény vagyok — és tik ?“ Sóhajjal hagyta el az ekként szóló az ablakot, amely előtt egy ideig hallgatagon állt s az asztalhoz közeledett, ahol két barátja — kik még ebédről vendégei voltak ... pezsgőztek és finom havannákat szívtak. „En nem vagyok mélabus.“ felelt a fiatal emberek egyike, „engem se bánat, se búskomorság nem bánt, és semmi más lelki terhein sincsen. „És én“, szólt a másik, „nem éppen karácsony estéjét választom arra, hogy léttemet — egyátalán minden létet — eltévesztettnek tartsam — az már nálam régi meggyőződés.“ „Oly meggyőződés, mely csöppet sem akadályoz, igazán vig életet folytatni“ „Mondd inkább: bolondot. De csupán keserű következetesség, hogy nagy bolondságnak tartom az egész világot, melyben egyik teremtés ámítja a másikat sőt maga a természet“ „Megállj !,“ szákitá félbe a házigazda. „Csak ne beszélj Schopenhauer elméletekről, ne birálgasd gúnyosan és fitymálva a cseleket, ámításokat, hitegetéseket, amelyekkel a szegény gyenge emberek önmagukat és a maguk fajtáját fentartani kisértésbe jönnek . . . Nagyon elcsépelt ez már!“ A három fiatal ember, kik itt egy közúti palota pazaron díszített dohányzószobájában voltak együtt, valamikor iskolatársak voltak és még mindig — most a harminczas évek derekát taposták — bizalmas barátok maradtak. Thökél Gellért, a házigazda, a külügyi minisztériumban viselt előbb állást, de amikor nehány év előtt miliomos örökség szállt reá, elhagyta hivatalát és azóta mint magánzó élt. Renkei Béla, a világmegvető, abban a meggyőződésében, hogy minden csak bolondság, nem igen foglalatoskodott most valamivel. Orvostant hallgatott és egy ideig orvosi praxisa is volt, majd festészettel foglalkozott és potom áron adta el festményed; szépirodalommal is megpróbálkozott, féléven át kiadott egy folyóiratot amelyen jelentékeny összeget vesztett és most hivatásos foglalkozás nélkül maradt. A harmadik és legfiatalabb Dömöny Szatmár, 1904. __________________________ SZ ATMÁR-NÉMETI Albert gróf mint kapitáuv szolgált a huszároknál és egy táborszernagynak volt a segédtisztje. „Tehát — mit csináljunk estére ?“ ismétlé Gellért kérdését. „Talán keressük föl a szegények otthonát s osztogassunk olt ajándékokat, amint azt azokban a csinos karácsonyi történetekben olvashatjuk, melyekkel az összes, e héten megjelenő lapok elárasztják az olvasóközönséget.“ „Oh, ezt szerkesztő koromból ismerem,“ kiáltott föl Renkei. „Egyszer egész gyűjtemény régi clichét ajánlottak nekem, melyek különféle karácsonyi képek illusztráczióiul szolgálhattak. Volt itt soktagu családdal megtelt kis pinczeszoba, melynek az ajtajába egy a dobozok terhe alatt görnyedező küldöncz lépet be; azután a magányos és szomorkodva üldögélő agglegény vagy ugyanolyan aggszüz, papagálykalitkával a háttérben, vagy az öreg anyóka, kihez betoppan a régóta elveszettnek hitt fiú mint katona vagy matróz; itt volt az a sötét éjjeli kép is, a hófedte templommal és az éjjeli misére járó, lámpás parasztalakokkal, végül a közkedvelfségü polgári szoba — karácsonyfa égő gyertyákkal, az asztalon ... a fiatal házigazda elérzékenyü arczkifejezéssel felesége derekát fogta körül, ez a kárácsonyfa felé tartja legkisebb csemetéjét, aki a maga részéről egy Paprika Jancsi után nyújtja ki apró karjait; az előtérben kis leányka lehetőleg merev bábuval és a tábornoki csákóval díszített, trombitázó kis fiú, a hintalovon. Nem; nem kérek ebből! Inkább rendezzünk egy kis pikáns mulatságot!“ „Ez vétek!“ kiáltott föl Gellért. „A családi boldogság tiszteletnapját nem szabad megszentségteleni- teni. Ma egyedül maradok, kivéve, ha akartok oly szívesek lenni, velem tartani.“ „Nem bánom,“ feleié Béla. „Feláldozom neked mindazokat a házakat, ahol részemre is valami kézi hímzés van kirakva, Még a nővéremhez se megyek .. .“ „Hogyan, a nővéred. Budapesten van? És nem vezetsz hozzá. Csak gyermekkorában ösmertem — nagyon szép asszony lehetett belőle ? Be kell neki mutatni . . „Legközelebb, kedves barátom. Klári csak tegnap érkezett és csak az ünnepek után szándékozik fogadni. Tulajdonképpen égészen idegen itt, Tiz év előtt — alig hogy kilépett a nevelőintézetből — Amerikába házasodott és csak most mint özvegy akar a régi hazában ismét otthonossá válni. Má a nagyszálló termében ül a kályha mellett és valami angol regényt olvas. Nem kívánom zavarni, úgyse válnék belőle vig családi ünnepély. Nálad maradok.“ „És én,“ mondá Dömöny, „feláldozom neked a „reveillon“-t, melyet pajtásaim és pajtásnőim tartanak, mert a családi boldogság tiszteletnapját“ én sem akarom megszentségteleniteni.“ „Helyes!“ kiáltott föl Thökél. „Felejtsük el a keltet és csináljunk egy tarokkpartit. Hozzatok kártyát“ „Megállj!“ mondá Dömény, „van egy eszmém, hogyan tölthetjük a mai estét mulatságosabban és ártatlanabb örömökkel, tudniillik : másokon való örömmel. Menjünk“ „Ah, átlátom már tervedet,“ szakitá félbe Thökél, „menjünk ki a karácsonyi vásárhoz és ajándékozzuk meg az ott áldogáló gyermekeket — ezt a szép képet Béla kihagyta faábráinak gyűjteményéből. „Ne az utczán ajándékozzunk!“ „Hanem még jobb,“ vegyül most a társalgásba Renkei „keressük föl a pinczelakásokat.“ „Kedves barátom, ha nem ösmerjük a czimeket, igen furcsán járhatunk ajándékainkkal. Mit használ például egy öreg, beteges embernek, ha ólomkatonákkal lepjük meg vagy mit szólna egy szerelmes pár ahhoz, ha egy „papát“ és „mámá“-t mondó bábut adnánk neki ?“ „Nos hát, akkor indítványozok valamit — nekem is van egy eszmém, mondá Thökél. „Halljuk !“ „Rendezzünk karácsonyi sorsjátékét. „Hármunk közt. Szép tréfa! Úgy huzassál a kártyák helyett lottót, meg mandulát és mazsolaszőlőt!“ „Nem, az én eszmém komplikáltabb. Nagyasztalt gondolok a szoba közepén, szép kárácsonyfával rajta hiszen készen kapni a ezukrázdában — nehány csinos csecse-becsét kirakva az asztalon, mindhárman indulhatunk vásárolni . . . azután“; Thökél egy lapot szakított ki jegyzőkönyvéből és következőket irta rá; „1. szám E jegy előmutatójának 1900. deczember 24-én este 8 és 9 óra közt az Erzsébetkörut 93. számú házának első emeleti 16. számú lakásában karácsonyi ajándtk fog kiszolaáltatni.“ — „Körülbelül egy tuczat ilyen sorsjegyet állítunk ki és“ „Kalapba dobjuk“ „Nem kidobjuk — az ablakon. * Három órával később a három jóbarát ismét Gellért lakásán volt, ezúttal nem a dohányzó szobában, hanem a fényesen világított fogadó teremben, mely meglehetős ünnepélyes és kényelmes benyomást keltett. A szoba közepén kerek asztal, karácsonyfával, melynek gyertyáit most gyújtják meg. A fa tövénél különféle tárgyak hevernek, mindegyik vörös posztódarabbal betakarva, melyre számozott fehérszinü bárcza van tűzve. A fal mellett al[ó nagy asztal buffet-nek lett berendezve, számos tál különféle sülttel, hentesáruval meg süteménynyel és zárt boros palaczkok állanak rajta. Gellért az óráját nézi. „Még két perez hijja nvolcz órának,“ mondá, „most ismeretlen vendégeink csakhamar jönni fognak.“ „A jövendők furcsa csalódásokat hozhatnak,“ jegyzé meg Béla; „ki tudja, hajolt-e le egyáltalán valaki, hogy kövezeten fekvő meghívásunkat elfogadja és ha igen eljön-e ? S ki ? Talán egy lámpagyujtó, egy öreg utczaseprő vagy egy részeg háziszolga ? „Talán,“ mondd Dömöny, „egy vállalkozó fiatal szépség ? Még különféle más lehetőséget soroltak fel. „Tadecember 25. Ián egy gyanupörrel élő rendőrbiztos. — Egy megszökött rab. — Egy koplaló diák. — Valaki, ki a Dunába akarta magát vetni. Ekkor megszólalt az előszoba csöngettyüje. Az ajtó feltárult és egy meglehetősen tiszteségesen öltözött öreg ember lépett be rajta. Sorsjegyét kezében tartotta. Mintha el lenne vakítva, határozatlanul állott meg az ajtó küszöbén. „Csak közelebb, közelebb, tisztelt uram!“ báto- ritá Gellért. „Mi a száma ? Itt kiadjak nyereményét“ „Nyolczas számom van,“ mondá az öreg, közelebb lépve. „Hát nem tréfa az egész ?“ „Teljes komolyság. íme,“ és Gellért kitakarta az illető számmal ellátott csomagot, „ime, itt vannak a nyolczas számra eső nyeremények: egy pénztárcza, egy tuczat zsebkendő, meg egy kis bábu. Illik ez önnek ? „Kitünően illik. Éppen hazafelé tartottam, búsultam, hogy feleségemnek és kis unokámnak nem hozhatok semmit, akkor pillantottam meg a kövezeten ezt a lapot felvettem és ime, most az öregem zsepkendő két, a kicsike bábut kap; a pénztárczát,“ és zsebre rakta, annélkül kinyitotta volna, „magamnak tartom, tán csak belekerül újévkor egy csekély összeg.“ „Bészédéből kiveszem, hogy nem Krőzus,“ mondá Gellért, „különben nyereményein csak boszankodnék.1 „írnok, ki ezerkétszáz korona évi fizetésből családot kénytelen fentartani, ugyancsak nem Krözus . . Uraim, köszönöm önöknek és van szerencsém magamat ajánlani.“ És menni készült. „Nem akar családjának egy kis vacsorát vinni ?“ „Nem tudom, vájjon erre is szól a sorsjegyem?“ Egy kis unszolásra étellel és itallal megrakott kosárkát fogadott el az öreg és elbúcsúzott. „A jo ember nem kevéssé lesz meglepve,“ szólt Dömöny, ha odahaza észreveszi pénztárczájába az ötvenes bankót! „Régóta nem volt oly boldog öt perczem, mint a mostani,“ jegyzé meg Thökél. Renkei az ajtó felé nézett. „Nos nem jön már senki.“ „Úgy látszik, nem,“ válaszolt Thökél óráját nézte. „A dolog oly szépen kezdődött, „egészben véve azonban még se sikerült: Amellett még korán is van mit kezdjünk? Talán mégis csak egy torokkpartit ?, E pillanatban az inas kitárta az ajtót és egy diós prémezetbe öltözött asszony jelent meg a küszöbön. A hölgy czipőjét és capuchon-ját az inasnak adta át, néhány lépést előre haladt, keztyüs kezében sorsjegyét tartva. Gellért csodálkozva sietett elibe. Igazán impozáns alak ez a karcsú, magas alak, granátvörös derékkel, kicsi barnás fejecskével, igéző, üde arezvoná- sokkal és fekete szemekkel, melyek még tüzesebben ragyoktak. mint rózsás fülezimpáin csüngő brilliáns fülbevalói. „Ötös szám!“ mondá mosolylyal, mely alatt két gyögysor fogát lehet látni. „Bármi is az ön száma, nagyságos asszonyom,“ válaszolt Gellért, »nyereménye az ön részére értékkel nem fog bírni, az igazi nyerők mi vagyunk. Lássa »és felememelte az ötös számú kendőt,« ez a fejkötő és a dobot verő házinyul önt boldoggá nem tennék !< »Oly nagy igényűnek tárt . . .« Hangja, mintha muzsikaszó volna. „És itt" — a többi tárgyakat vizsgálta meg — »ezek a pompás meleg keztyük .. . egy képes könyv könyv és egé§z gyűjtemény pénztárcza .. el vagyok ragadtatva. „Nevessen csak,“ mondá Dömöny, »ajándékainak szegényeknek voltak szánva, nem herczegas zo- nyoknak.« „Nem vagyok herczeknő.“ „Tehát müvészuő.“ »Az sem, én . . , De azt nem akarom elárulni. Hiszea önök sorsjátékukkal a váratlan és ismeretlent hívták ki; ime tehát itt van ... én a titokzatosságot személyesítem ; talán egyenesen tündérek országából jövök, talán a pokolból, ahol ma tudvalevőleg rossz hangulat uralkodik. Ezekről a kincsekről lemondok, de vonzódom a zümmögő tea kanna mellé. Leült a kandalló melletti karos székbe és Gellért egy kis párnát tett lábai alá. S minő lábacskákat tett erre. Levetette keztyüjét, hogy tehát töltsön. Minő remek, arisztokratikus kis kacsó, kis ujján zománezozott mar- guise gyűrű, negyedik ujján jegygyűrű. Élénk csevegés kezdődött. Czikkázó szó sziporkák töze villongott. »A sors minket a véletlen terén hozott össze,« mondá Thökél, »nem isméjük egymást kölcsönösen.« „Ebben téved. Mindkettőjük arczvonásaiból leolvasom egész múltjukat; epészen a szivök mélyéig látok“ . .. „Talán jövendölő czigányfejedelemnő ?“ Talán . . . Ön, kapitány ur, boldog férfi, az élet az ön részére ünnep. Szive nem szabad. Magas, nagyon magas ürihölgyért rajong és ön előtte nem közömbös. Dömöny és Thökél meglepve néztek egymásra az ösmeretlen hölgy valót mondott. „Én ön ott,“ folytatá a hölgy, fejét Bélához fordítva, aki oly hallgatagon áll ott és százszor látott albumokban lapozgat, ön javithatlan zúgolódó. Béla meghajtotta magát. »Ön szigorú, mindentudó büvésznő!« »És én?« kérdezé Thökél. Nekem is a telkembe tekint ? Látja-e benne, hogy félóra óta ellenállhatatlan égezett rabja vagyok? Az utóbbi szavak szívből fakadtak. A fiatal reánézeti a kérdezőre és gyönyörrel szemlélte Géllérlet, Nem is igen lehetett rokonszenvesebb és előkelőbb megjelenést képzelni, — a gentleman mintaképe és hozzá — csinos férfiú. „Hogy olvasok-e lelkében ? Azt hiszem : ösme- rem. Ön nem gúnyolja az életet, nem hajhászsza az élvezeteket. A mai estén kedves családi jelenetekre emlékezik, szeretne csöndes otthont. Komoly férfi, ki folytonosan műveli lelkét, hü megbizható barát szóval : derék férfi 1“
