Szatmár-Németi, 1904 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1904-10-25 / 42. szám
Vili. év Szatmár, 1904. nobember 25. SZATMAI-NEMETL TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. A „SZATMÁRVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐI EGYESÜLET“ ÉS A „SZATMÁR NÉMETI ! IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 4 kor. Félévre 2 kor. Negyedévre I kor. Egyes szám ára 20 fillér. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Hám János-utca 10. szám, a törvényszék közelében. Bárdóly Ferdinánd ur házában, Boros Adolf könyvnyomdája. Mlntfennemii dijak Szatmaron. a kiadóhivatalban fizetendők. HIRDETÉSEK: készpénzfizetés és jutányos árak mellett közöltéinek Kéziratok nem adatnak vlsaza.- . = Telelon-szám 80. — ■ . —— nézve, hogy megyénkben egy gyümölcs és bor értékesítő eg gye síi let létesitessék Szatmárváros székhellyel. Ez a körülmény azután sarkalni fogja gazdáinkat arra is, hogy gyümölcseik, valamint boraik, minden tekintetben versenyképesek legyenek. így számíthatunk kivitelre, jövedelemre. Egy szőllőbirtokos. * A fen ebbiekben elmondottakra nyomban válaszszal is szolgálunk: Elismerjük, hogy úgy a gyümölcs, mint a bor termelésünket illetőleg, nagyon szükséges volna egy értékesítő szövetkezet, de el kell ismernünk, és ki kell jelentenünk, hogy az ilyes dolgok megalkotásához pénz és kitartó munkásság kellA mi közönségünk pedig telve van közönyösséggel. Most, hogy sem a gyümölcsöt sem a bort nem tudja értékesíteni, zúgolódik, de ha arról lesz szó, hogy áldozat árán teremtsünk szövetkezetei, elkezdünk húzódozni; és nem fogunk tenni semmit és marad úgy, amint volt. Ezeket az eszméket mind felhozta egy értekezleten a múltakban Pap Géza polgármester midőn arról volt szó, hogy az országos borászati borvidék egyesületnek megalkossuk a szatmári fiókját és nem tudtunk összesen, noha minden gazda meg volt hiva, annyian összejönni, hogy csak elvben is kimondhattuk volna a megalakulást. És mert rokonszenvezünk a felvetett eszmével, ismételten ajánljuk a polgármester szives figyelmébe, hátha azóta, a saját kárunkon okultunk és a jövőért áldozni is fogunk tudni. Egyébképen úgy vélekedünk, hogy mint az orsz. borvidék helyi fiókja, jobban tudnánk eredményeket elérni, mint egyedül. Szerkesztő. Szövetkezeti eszme gyümölcs és bortermelésünk érdekében. Ezen lapok előző számában „szüretünk“ czimen, egy rövidke közlemény jelent meg, mely felemlítvén, hogy gyümölcsünket, borainkat, nem tudjuk értékesíteni, mert nincs vevőnk, nincs kivitelünk, ajánlja, hogy ezek értékesítésére szövetkezzünk. Ezen eszme, azt hiszem, sokkal fontosabb semhogy felette egyszerűen napirendre térjünk. Valamikor a szatmári gyümölcs messze földön hires volt, ma — sajnos a város halárán kívül, talán csak kivételesen fordul meg. Ezelőtt 40—50 évvel pl. Debreczenben, a főtemplomtól le, az u. n. Nagyhatvan-utczán 2—2 sorjával állottak a szatmári szekerek, melyek gyümölcscsel voltak megrakva. Ma? Talán a vasul viszi el? A vasul — tessék utánna nézni — nem visz el innen gyümölcsöt, de be azonban sokat hoz. Hová lesz hát a mi gyümölcsünk? A pia- czon törődik talán belőle egykevés, a legtöbb pedig, mint mondani szokás: elkallódik! Piaczunkat — és ez nagy szégyen, a közeli a vasi vidék ringy rongy gyümölcse uralja. Ha nem hoz zsákalmát az oláh, kofáink nem tudnak venni. Ezt árulhatják azután a piaczon egész héten, az egész télen át, Pedig a várost határoló, körülövező lankák j ma már nagymennyiségű gyümölcsöt teremnek, j A Szatmárhegyen termett gyümölcscsel még rosszabbul állunk, mert azt háza is kell szállíttatni. Borainkkal sem állunk jobban. A városi korcsmák nagy része borkereskedők panes borát mérik. Szatinárhegyre bort venni nem jön nagy vevő, egy-két vevő pár száz hektó kereslete, vásárnak nem mondható. Ez a pár vevő j azután letöri az árát a bornak, s a kiknek nincs hová tenni azt, adják úgy, ahogy lehet és ezzel megronlják az összes termelőket. A múltakban Szatmárhegyi boraink jó hírnevét ismerte a Szepesség, mely itt vásárolt bort. Kassa város jobb nevű vendéglőjében Sz.-hegyi bort mértek. A lengyel zsidók egész raja volt a hegyen, a kik kivítték borainkat. Lembergben jóhirü volt a Sz.-hegyi bor. Ma nem tudnak ott mirólunk abszolúte semmit! Pedig a mi borainknak, de az egész Érmelléknek, Váraljának, Apai hegyeknek, Pirnek, stb. ott volna természetes piacza! Nekünk nem Budapest felé kell gravitálnrnk, bor és gyümölcs kivitelt illetőleg, hanem: Lengyel és Oroszország a mi ebbeli termékünk piacza. Az a kereskedő is szívesebben jön és szál- it Szatmárról, mint Debreczenböl vagy Szeged környékéről. Azután: hegyi boraink mégis csak mások, mint a homoki borok ! Ezen a nagy hibán knne hivatva segíteni egy, hiválóan ezen czélt szolgáló szövetkezet, vagy pmcze-egylet, mely a mi gyümölcs és bor ter- meszlményeinknek biztos piaczot teremtene, a hol a kereskedő nagy és egyenlő mennyiségű anyagot találna felraktározva és minden időben helyesen kezelve. Gazdasági mai viszonyaink meg-megakadó zsilipjei közepett, épen olyan szükségesnek mint hasznosnak tartottuk az elmondottakról, habár röviden is, csupán a tárgyat magát érintve, megemlékezni és szabad legyen, épen közgazdaságunk emelését tartván szem előtt, remélnünk, hogy úgy városi mint megyei társadalmi életünk intéző emberei, tanakodván az elmon- dotlak felett, segédkezet fognak nyújtani arra T Á R C Z A. Harangoznak. Harangoznak, harangoznak, Szivük van a harangoknak? A nagy harang búgva’, sírva Holtat kisér ki a sírba. A Zokogó érc szavára Sir a szivem bánatába? Oly szomorú mintha, benne Lelkem sóhajtása lenne. Ne sírj, ne sírj öreg harang Bús szivemnek fáj ez a hang: Ha a lelkem elköltözött Majd zokoghatsz sirom fölött. Berec Irén. Novemberi hangulat. Az éjszaka már vége felé közelgett és a fáradt sáppadt arczu férfi még mindég ott busult a vendéglő sarok asztalánál. Az étterem üres volt, az ajtókban ásitozó pincérek lézengtek; csak a cigány húzta automata szerű merevséggel Isten tudja hányadszor a sírva vigadó nótát: Semmi babám semmi Úgy kell annak lenni. A fiatal búsuló férfi hangtalanul nézte az abrosz arabeszkjeit, annyira nézte, hogy szeme előtt vibrálni kezdett az asztal. A poharak az üres üvegek mintha táncot jártak volna, őrült száguldó galoppot. Ez a mámor, gondolta a férfi, mindent feledtető mámor, utolsó kábulat ebben a hitvány életben. Végig didergett; az ajtón hirtelen beözönlő hideg reggeli levegő, vagy gondolataitól ? Érezte, hogy percről percre józanabb lesz. Összegombolta kabátját a cigányt elküldte s gondolkozott, töprengett tovább. Holnap ilyenkor hol lesz ö már, édes lesz e az annyira óhajtott nyugalom? Könyü lesz e a megsemmisülés? Vájjon, hogy fogják halálhírét fogadni? Csak szegény anyját sajnálja szegény jó anyját tudja; fekete gyász ruháját le nem veti haláláig. Szivéről a bánatot einem hessegeti senki vigasztaló részvéte. Hát az asszony? A ki kinevette, megcsalta, a ki bolondította. Sir é majd egy könnyet is azért a fiatal bolond szívért a mi már nem bírja a szenvedést és nyugodni \ vágyik. Nyugodni vágyik és nyugodni fog. Még a neve is elenyészik nemsokára. Az emberek pedig élnek, nevetnek, látnak, futnak, búsulnak tovább, a cigány másnak huzza nótáit, a pincér más előtt hajlong alázattal. Jön a Nirvána a végeknek vége. Annyira elfásult, elzsibbádt minden idege a lelki tusa az izgalom után, hogy észre sem vette az órák múlását. Reggel lett. Az utca népesedni kezdett, járó kelőktől kopogtak a vendéglő vasredőnyei előtt. A férfi felált az asztaltól fizetett s elment. Nem tudta hová csak bolyongott kábultan utc áról, utcára. A kis város piacza tellve volt illatos virággal, a temető virága a orysantis ott tarkálott nagy csomókban, koszorúkban csokrokban. Hatottak napja volt. Milyen sok szép virág, gondolta a férfi, jut é belőlük a temetésemre? Egy fehér virágos csokrot meg vett. Nagy csillagos v> ’ok simultak a fényes örökzöld levelekhez. Ez fehér, zta mint az ő lelke volt, legyen az utolsó ajándék is övé. S vitte a temetőbe. A kis keskeny sir már akkor tele volt virággal a fejfa betűit elfedték a ráomlo zöld füzérek. A kedves név rejtve volt, csak a fiatal ember emlékében lángolt jósága varázsosan. „Egy lény szeretett engem egykor“ olvasta, hallotta e ? Ez a mondat kavargóit körülte, ezt látta a fejfa virágain. Egy lény szerette; ez nem volt álnok, csalfa lelkű, csak egy szegény szenvedő asszony volt. Menynyit vigasztalta, ha baja volt, beczézte anyai jósággal. Régen volt s mégis a múlt olyan ragyogó szindus képpel lebeget a virágos sirhalom fölött, mintha valami jó szellem rendezte volna látványos tündér játék gyanánt. Kicsi veit a legény, nagyocska már a leány, mikor kezdődőt a rege. A fiú játszott, hiába szerepelt szenvedélyes fiatal lelke is, játék volt az neki. A leánynak pedig szerelem, a mit az évek, szenvedések, csalódások vívódások nem tudtak elaltatni. Szerelem a melynek vége Íme e keskeny vifágos sirhalom. A szenvedéseknek hány variatiója, a szívnek hány csalódása kell ahoz az úthoz mely egy vidám szívből jött, bol-
