Szatmár-Németi, 1903 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1903-04-07 / 14.szám
Szatmár, 1903. SZATMAR-N EMETI. Április 7. de másokat tartanak hajfejüeknek éppen olyan porszemek, mint a milyenek a nem pöfeszke- dők, vagy akár az utszéli koldusok, kiknek gyermekei gondos neveléssel épen úgy válhatnak hasznos polgárokká, mint bárki más gyermekei. A rang, hivatal, gazdagság nem szerezhet oly fenkölt örömet az igazi embernek, mint az a tudót, hogy vele egyenlően embernek született szegény gyermekek gokdos nevelését oktatását teszi lehetővé egyesületi működésénél. Lehet valaki szerencsés a maga szempontjából, ha mondjuk hájfejü, mert nem képes más emberek tudásáig emelkedni és önmagát tartja a legokosabbnak; lehet gazdagon is szerencsés, de szintén csak a maga szempontjából, Azonban, hogy valaki a mai kor igazi apostola legyen, ahoz nemes lélekkel párosult bölcsesség kell S mi csak az ilyen embert tartjuk igazán szerencsésnek és a társadalomra szerencsének. Az itteni humánus egyesületek nemes lelkű bölcs vezetői igazán megérdemlik, hogy őket a mai kor apostolainak nevezzük. A községi jegyzők érdekében. Mióta életbe lépett a belügyi kormányzat intézkedése, mely a közigazgatási hivatalok ügykezelését szabályozta, az egész ország közigazgatási tisztviselői, csekély kivétellel, nyugtalankodni kezdtek. A községi jegyzők fájdalmas panaszokat írtak, a mint ezt mindannyian jól tudjuk. Mérlegelnünk kell azonban, hogy minden újítás nehézséggel jár. Azt nem lehet tagadni, hogy a kormányt e kérdésnél a közérdek iránti szükség, a legnagyobb jó igyekezet vezette és vezérli most is. E körülményt hatalmasan dokumentálta Széli Kálmán miniszterelnök ama válasza, melyet Marjay országgyűlési képviselő interpellatiójára adott s mely mint balzsam hatott ezer meg ezer elcsigázott jegyzői család lelkére. Az ország színe előtt mondott szavakért köszö net a belügyi kormánynak, amaz elismerő szavakért, melyek a községi és körjegyzők helyzetét méltányossággal föltárták tarthatlan voltát elismerték és annak javítását kilátásba helyezték. — Reményt tneiittlétünk, hogy közéig az idő, midőn a legilletékesebb helyen jó akarattal igyekeznek segíteni helyzetünkön. Ez megnyugvást kelt az egész nagy jegyzői testületben. Ámde az is kétségtelen, hogy az, a ki nem kér, nem is kap. A vármegyei tisztviselők Budapesten f. hó 25-én oly impozáns országos gyűlésben adtak hangot panaszaiknak s méltó elkeseredésüknek, hogy ma az egész sajtó ama gyűlés hatása alatt czikkekben foglalkozik helyzetük s állapotuk tarthatatlan voltával. Ott tárják föl bajaikat azok, kik mindenkor vezetői voltak a társadalomnak, mert helyzetük kétségkívül mostohává vált; s kik méltán első sorban érdemesek arra, hogy az ország közvéleménye a legjobb akarattal igyekezzék támogatásukra. A vármegyei tői vényhatósági tiszti és községi jegyzői kar oly fontos tényezője a magyar államnak, hogy azzal, annak sorsával, jövőjével, hivatásával foglalkozni elkerülhetlen szükség. Ma pedig, midőn az igazságügy terén működő állami tisztviselők javadalmazásával egyenlővé óhajtják tétetni javadalmazásukat — bár representatiojuk költségeiket azok fölé emelik a méltányosság diktálja, hogy óhajtásuk valóvá legyen. Ezzel kapcsolatban szükséges azonban az is, hogy a vármegyei jegyzői egyletek mielőbb lépéseket tegyenek, hogy a vármegyei tisztviselők mozgalmához való csatlakozásukat határozatilag is kimondják s a mozgalom vezetőségét, anyagi ügyeik rendezésére, külön is fölkérjék, hogy igy valahára, a mi sérelmeink is orvosoltassanak. Török Arnold. Színház. A múzsák csarnokának kapui bezárultak jó hosszú időre. Thália papnői és papjai elszéledtek a szélrózsa minden irányában. Mai czikkünkkel mi is bezárjuk a szini bírálatok sorozatát, egyúttal élünk az alkalommal, hogy egy kis általános visszapillantást nyújtsunk az elmúlt színházi idényről. Az őszszel Kréiner Sándor igazgató meglehetősen összeállított társulattal vonult be, sok becses jó erővel rendelkezett s a kezdő színigazgató ambitiójával fogott a munkához. Nem vonjuk kétségbe a jóakaratát, de hogy annak daczára nem sikerült neki és társulatának a mi műigényeinknek megfelelő színvonalra emelkedni, abban találjuk a magj'arázatát, hogy az igazgató ambitióját csakhamar lelohasztotta az önfentartási ösztön és a bukástól való félelem. Ezután cserben hagyta az a kis szakavatottsága és tapasztalata is, melyet több évi titkársága alatt szerzett. A társulatnál, mint említettük, voltak első rendű művészi erők is, a többi sem volt épen rossz, bár akadt közlük sok nagyon gyenge, akiket színésznek nevezni nem is lehet. Csakhogy az erőknek kellő és czéltuda- tos kihasználása már meghaladta az igazgató előrelátási és helyes kiosztási tudását, amit aztán mindig csak a közönség érezett, mert látnia kellett épen emiatt olyan gyenge előadásokat, amilyeneket bizony még egy igazgatás alatt sem láttunk. A szerepeket akárhányszor oly helytelenül osztotta ki, hogy azt nem észrevenni lehetetlen volt, egy pár tehetséges tagját nem foglalkoztatta, vagy ha igen, olyan semmi szerepekben, melyekben a tudását és tehetségét nem érvényesíthette s ez szintén csak az előndás művészi értékét szállította alá s újra csak a közönség húzta a rbvidebbet. Két szerepkör pedig egyáltalában be sem volt töltve: a bonvivant és hős-szerelmes szerepkör. Már most két ilyen színész nélkül önképen lehet elképzelni azt, hogy jegy direktor művészi előadást produkáltat- hasson a tagjaival. Mert azt hisszük, hogy Szatmár város ekkora műigénynyel csak léphet fel. Nem követünk el kíméletlenséget, sem vádnak .nem tekinthető, ha nyíltan megmondjuk, hogy Krémer csak egyszer is eleget tett volna a közönség kivánatának, melynek szeretetére és támogatására épen ő szorul reá legjobban. Tett, ahogy ő akart, produkáltatok olyan előadásokat, melyek talán még neki sem tetszettek, semmit sem adva a kívánságokra, még csak igyekezetét setn mutatva arra, hogy a hézagokat pótolja s a társulatával szembeni nagyobb szigorúságával és erővel a közönség kedvét keresse. Ezekkel az indolens elvekkel nem fogja többé megbóditani a szatmári közönség jó szivét és áldozatkész műpártolását, melyekben ez idényben — minden gyöngeségek és nagy hibák daczára bőven részesült. A repertoiarja sem volt kielégítő. Igaz, hogy adott uj darabot eleget, de míg ezek közűi is nem egy, a rossz előadás által megbukott, a kiállítás szegénysége miatt hatás nélkül került szinre s a rendezés hanyagsága miatt élvezhetetlenné vált (Őrnagy ur, Monna-Vanna, Cassa- nova stb.), addig a régi darabok közül olyanokat adott be a közönségnek, melyeket ma már senki sem néz meg, a régi jó darabokat pedig szintén hanyagsága által élvezhetetlenné tette. Most, a szini évad bevégez- tével szólunk ilyen őszintén és szigorúan s ezt is jóakaratból ő iránta és a közönség iránt, hogy ha jövőre visszajön, több szorgalommal, nagyobb ambitióval s nagyobb tekintettel a közönség igényeire, igyekezzék ast kielégíteni. Az elmúlt heti műsor élvezetes és érdekes volt. Márcz. 31-én az önkéntes tűzoltó-egylet javára az „Önkéntes tűzoltók“ ez. énekes vígjáték került színre a közönség nagyon gyér érdeklődése mellett. Az előadás általában véve kielégítő volt. Szerdán „Kéz kezet mos“, Herczeg Ferencz vig- játéka került szinre, melyben a protekezió hatalmas, ha nem is épen tisztességes voltát ostorozza a szerző e darabjában. Az előadás elég jó volt, különösen kiváltak: Szentes, Holéczy és Bátosy. Csütörtökön harmadszor „Bob herczeg“-et adták szép számú közönség előtt, a megelőzőkhöz hasonló jó előadásban. Pénteken kezdte meg Török Ir-ma, a Nemzeti Színház fiatal művésznője három estére terjedő vendég- szereplését, mely ugyan a direktor1 tapintatlansága, tudatlansága és tapasztalatlansága miatt nem hogy sikerült volna, de megengedte a ^hanyagságával és semmire sem adásával azt, hogy a közönségről mások olyan igazságtalan és helytelen véleményt alkossanak maguknak, melyet a szatmári közönség tőle épen nem érdemelt meg, amely minden gyöngeségek és hibák daczára mégis pártfogolta. Kréiner működött mint szinész, mint titkár már több éven át Szatmáron s nagyon jól ismerhette a mi közönségünket a vendégszereplések iránt tanúsítani szokott viselkedéséről s ő csupán kapzsiságból a legutolsó három napra lehoz egy művésznőt, aki elismert és szép tehetségű ugyan, de nem áll meg a művészetnek azon a fokán, mely ne engedhetné nit g azt, hogy rendes helyárak mellett léphetne fel s nem is hisszük, hogy ez a művésznő reputációját sértette volna, mert nem helyáraknak, de közönségnek játszik és Krémer mégis a vasból aranyat szeretett volna kovácsolni, de oly rosszul verte a vasat, hogy a saját ujjara ütött, amit most keservesen szoptiat, hogy a fájdalmát lecsillapítsa. Ártott a saját zsebének, önönmaga repu- tácziójának és a közönségnek legjobban: inert vasárnap délután látva a vendég-művésznő a pártolatlanságot és érdektelenséget, itt hagyta a közönséget és elutazott azzal a kijelentéssel, hogy Szatmárra többé be nem teszi a lábát. ISSf Folytatás a mellékleten. köj szomorú asszonyt, itt meg tud szabadulni annak szomorú tekintetétől. Milyen más ez az alacsony gerendáju füstös kis szoba, ennek a levegője éltet. Alig, hogy leült az asztalhoz, a melyet nemrégen hagyott el, rögtön ott termett az a rövidszoknyás, pirosra festett arcau leány; bozontos, sürü haja leeresztve, csak a pirositó takarta el arczának ránezos gyüredöttségét, — elég lett volna abba a fakó szembe belenézni, hogy megundorodjék az élettől. O nem látott, nem érzett undort e leánynak az oldala mellett hanem valami kéjes részegitőt talált annak a leánynak a szeretetében s ez kötötte le. Egyedül voltak, nem zavarta ocsmány szerelmüket senki és boldogok voltak. Egymás szájába töltögették a bort úgy ittak. Otthon ezalatt a mártir csak sirt és sirt. Milyen máskép festette le magának az életet, azt hitte, minden úgy lesz, a hogy azt az ő szerető szive gondolta. Szerette nagyon Lajost, most is szereti és képes volna az életét feláldozni, csakhogy megjavuljon; pedig az első három esztendőben hogy szerették egymást, mindig mellette volt s játszogatott a kis gyermekeivel s azok hogy örültek az apjuknak, ma nem is mernek rá nézni. Mintha kettévágták volna az életüket és mikor már beállt a veszekedés, szöktek egymás elől; az asszony a szent-képe elé, az ember a hamis bálványa mellé. Mikor igy magára volt az asszonyka, végig gondolta a helyzetét. Most mar nem volt benne semmi reménység, tudta, hogy Lajos megunta, Nem volt már mivei lekösse magához a férfit. Nagyon ismerték egymást. Lajos már nem talál semmi újat, semmi ingerlőt az asszonyon. Tapasztalatlan volt, romlatlan kedély nem tudta mindezeket tisztán mérlegelni, tudta, hogy igy ven, látta, hogy miért van igy? Bizott a szeretetében és azt hitte, ez elég lesz az egész életen keresztül. Most csak azon gondolkozott, mikép mentse meg az apát gyermekei számára, magával már nem törődött. Irtózott attól, hogy gyermekei ne tiszteljék később apjuk emlékét, — jót nem hagy hátra, rosszat pedig nem szabad megtudni nékik. Mindinkább megérlelődött benne a/, a gondolat, hogy neki meg, kell halni — a gyermekei jövőjéért. Mit is keresne már a világon, a szerétéiből épp úgy kijutott a része, mint a keserűségből. Nem fájt a gondolat; azelőtt, ha csak rágondolt a halálra, rémület fogta el, ma biztos elszántsággal néz elébe ennek a száraz megváltó teremtésnek. Becsöngette a kis gyerekeket, de mikor meglátta azokat az aranyos fejű magzatokat — tehetetlenül, elveszítve minden bátorságát, keservesen sírva fakadt, siratta a boldogságát. Utoljára már a kicsikék is rákezdtek a sírásra, látták az anyjukat és követték példáját — a kis gyermekeknek nem kell olyankor biztatás; az édes anyja könnye megrázza kicsi kis lelkűket. Mikor aztán kisírták magukat, sorba csókolta őket hosszan; mindm FERENCZ JÓZSEF KESERŰVÉ! egyiknek tudott valami jót, biztatót mondani, amire azok kibékültek. Még azt is megtudta tőlük kérdezni — Szeretitek-e anyukát? : — Szeretjük 1 — Most menjetek sétálni édeseim, szép idővan^ — játszottak sokáig, nagyon sokáig .. . Iluskám, te meg mond meg apukának ha haza jön, hogy talán jobb lesz igy ! Most menjetek ! As örömtől kipirült arczczal rohantak ki a szobából, de azért meg nem állhatták, hogy vissza ne jöjjenek egy utolsó anyai ölelésre, utolsó csókra. Másnap jött haza a férfi, úgy sompolygott be a házba, mint egy kisértet. Csendes volt otthon minden gyanús volt neki; semmi nesz, zaj és aztán az a levegő is oly nehéz, fojtó volt. Kissé rendbeszedLe magát és ingatag léptekkel indult a szobába, meg sem állt felesége szobájáig. Ott aztán megtalálta a kis gyerekeket szomorúan ülve a kis padjukban és mikor a zárt ajtót feszegetni kezdte, gyermekies félelemmel kapaszkodott a legnagyobb fia karjaiba és nagy szépséggel mondta a fülébe az anyja üzenetét. A dada azt mondta, hogy anyuka alszik, soká fog aludni . . . apukának meg azt üzenteti, hogy „igy talán jobb lesz!“ „Úgy sirtunk mindnyájan édes apuka !“ Faragó. az egyedül elismert ^ '-tfpP kellemes izu termé- ------ szeies hasfrajiészer.
