Szatmár-Németi, 1902 (6. évfolyam, 1-53. szám)

1902-05-27 / 22. szám

Szatmár, 1902.

SZATMAR-NEM ETI.

Május 27.

Tisztelt ünneplő közönség! Mi, midőn ezen irodalom-történelmileg nevezetes ház előtt ma egybegyülünk, hódolunk amaz általánosan igazságos felfogásnak, hogy: az utókor hálás kegyelettel őrzi mindazon nyomokat, a melyeken históriánk nagy kincses háza valaha fölépülend.

Az utókornak nemcsak joga, de egyszers- mint szent kötelessége is, hogy nyomról- nyomra jelölje meg azon helyeket, amelyekhez az előző emberöltőket tekintve, nemzeti emlékek fűződnek.

Kell-e szebb emlék, édesebb tudat ? mint rátekinteni arra a házra, a melyben Petőfi Sándor, életének gyönyörteljes óráit élte akkor, midőn Pestről le-lerándult menyasszonyához Erdődre vagy onnan visszajövet, meg-megpihent e házban és lelke édes vergődését e ház csendjében és ihletett körében érlelte szerelmi dallá, a melyek ma irodalmunk legszebb lapjait képezik, vagy házi gazdájának Pap Endrének, derűs és mindenkor nagyon szives körében űzte el homlokáról a gondokat, a melyeket a jövő bizonytalan képe támasztott a gazdag lelkű, de különben szegény költő előtt?!

A »Szatmári Kölcsey-Kör« tehát, illetőleg: e város, hiszen a kör kebelében együtt van városunk szine-java, midőn ezen ünnepséget rendezi, meghajolva a múlt időknek messze kiható eseményei előtt, tulajdonképen példát mutat a jelen kor gyermekeinek, úgy mint a jövő nemzedéknek arra, hogy lankadhatatlun szent buzgalom vezérelje őket, minden időben, mindazon nemzeti momentumok összegyűjtésében, vagy megjelölésében, a melyek politikai vagy kulturtörténelmünk egyszóval: nemzeti históriánk egy-egy számot tevő részét képezik.

Adjon a Gondviselés nemzetünk jelenlegi és jövendő iijuságának igaz hitet, biztos tudást és lelkesedést, hogy megérezzék és átértsék, az élet köznapi dolgai közepeit is mindazon mozzanatokat, melyek arra vannak hivatva, hogy belőlük, majdan a magyar nemzet fejlődésének hamisítatlan nyomai és meggyőző történelme bontakozzék ki.

Ezen hitemben nyitom meg e mai ünnepséget és adom át a szót Dr. Koroda Pál urnák, mint a „Budapesti Petőft-Társaság“ küldöttjének, felkérve őt, hogy ünnepi beszédét

megtartani szíveskedjék.

*

* *

Hatalmas éljenzések közepeit szállt le Mátray Lajos az emelvényről és lépett oda föl Dr. Koroda Pál és a »Petőfi-Társaság« nevében üdvözölvén a nagy közönséget, a következőket mondotta:

A Petőfi-társaság nevében jövök', hogy együtt ünnepeljek a Kölcsey-körrel, mely Petőfi Sándornak uj emléket állított. Ez a kis tábla közelebb hozza szivünkhöz a mi dicső költőnket, mint budapesti nagy márványszobra, vagy mint a segesvári síkon emelkedő nagy kő-gula. Mert ez a tábla azt a házat jelöli meg, ahol Petőfi Sándor életének boldog, talán legboldogabb időszakát töltötte. A márványszoborban hiába keresnék a költő szivét; ez a forró szív a segesvári kő-gula táján hűlt ki, de itt dobogott a leghevesebben, e házban, melyet e tábla jelöl meg A segesvári kő-e nlék a költő halálára, a mi örök gyászunkra emlékeztet, ez a tábla vigasztal, mert felidézi azt a rövid időt, mikor a mi költőnk tövises pályáján rózsák nyíltak. Itt dalolta ő el a küzdelmes és a diadalmas szerelem gyönyörű énekeit. Ezek az énekek azóta sok szívben keltettek viszhangot és még sok szívben fognak viszhangot kelteni. Együtt álmodunk, együtt vívódunk, együtt ujjongunk a költővel. És mig újra érezzük, ami itt az ő szivén átviharzott, a költő alakja a boldogság sugárzó fényében jelenik meg előttünk. És e fényben látjuk azt a nőt is, aki a költő lelkét mámorositotta, olyannak látjuk őt, aminőnek a költő irta le ... az elhajított özvegyi fátyol nélkül, nemesen daczolva a költőért mindenkivel és feláldozva a költőért mindent, az az árnyék, ami az ő alakját kiséri, a költő halála után támadt; a költőt, amig élt, ez a nő elárasztotta boldogsággal és szivéből az ujjongó szerelem énekeit verte fel. És magas régiókba emelte a költő lelkét. Petőfi Sándor e házban, szerelmi mámora közepeit érezte leghatalmasabban költői hivatásának teljes magasztosságát. Itt vallotta rokonul a napsugaras Homéroszt és a ködös Ósjánt, itt készült a világszabadság harsány himnusára. És mialatt legszebb csalogány-dalait énekelte, itt mondta ki, hogy a világnak nem csalogányok, hanem pacsirták kellenek. Pacsirták, kik a hajnalt hirdessék és az emberiség jövendőjét köszöntsék.

És Petőfi Sándor elénekelte az ő pacsirta-dalait is. Mindjárt az első, a „Talpra magyar“ az egész nemzetet verte fel aléltságából. Ő lanttal és karddal küzdött a magyar nemzet jövendőjéért; az ó-világ romba- döntéseért és az uj-világ megteremtéséért. E küzdések lezajlása után a lánczok csörgése némitotta el a csalogányok és a pacsirták dalait egyaránt. De ő ez időszakban sem hagyta el nemzetét, mely az ő dalaiban, az ő jóslataiban keresett vigasztalást. Ésjöttekuj időszakok, a magyar közéletben a legkülönbözőbb, a legellentétesebb eszmék, törekvések űzték, hajtották egymást, sok nagyság dőlt porba, sok próféta vesztette hitelét, de Petőfi Sándor dicsőségének fénye minden időszakban tündöklőbb lett. 0 lelkesítette mindenkor az igazság bajnokait. A mi nemzedékünket is Petőfi buzdítja arra, hogyan szeressük a hazát, Petőfi haragja ostromozza azokat, akik vétenek a haza ellen, Petőfi sarkal küzdelemre mindaddig, mig a bőség kosarába nem nyúlhat mindenki' egyaránt és mig a szellem napvilága nem ragyog minden ház ablakán.

A költő emlékét örökítve, az ő eszméit idézi elénk ez az emléktábla, melyet a Kölcsey-kör hazafias kegyelete emelt. Szítson ez minél több szívben tiszta lelkesedést, ez a lelkesedés minél gyümölcsözőbb tettekre serkentsen, hogy az a hajnal, mely a költő itteni' látományaiban még csak közelgőnek tetszett, a dicső jövendő hajnala valósággal felvirradjon Magyarországra.

*

* *

Koroda Pál beszéde után Torday G. Erzsi művésznő „Dal Petőfiről“ czimü nagy hatású saját költeményét szavalta el mely az egybe- gyült tömeget igazán lázba hozta s óriási éljenzés és tapsokkal jutalmazta meg a művésznőt, ki kedves főhajtás és bájos rnosolylyal közönte meg a zajos óvácziót. A gyönyörű verset itt közöljük:

Dal Petőfiről.

Nem mese, nem mese, Bármily kápráztató, Bármilyen tündöklő, Bármilyen ragyogó.

Megtörtént, Itt történt Szép Magyarországban,

De a híre elszállt Messze a világban.

. . Nagy Magyar Alföldnek Kicsiny kunyhójában Szunnyad egy fiúcska Szegényes pólyában.

Egyszer csak, egyszer csak Fény gyullad az égen,

S leesik a fiú Kis szivébe épen.

Kicsiny volt a szikra,

Nem látszott, hogy mint ég, De hogy nőtt a gyermek, Vele nőtt az mindég 1

S egyszer csak kicsapott; Tűz támadt körülte,

Égett, lángba borúit Forró szíve, lelke.

S láng érzelmeivel Fog az ifjú lantot,

Amphion dalára Mozdúlnak a hantok.

Legott virág fakad Minden lábanyomán,

Húrjai dalára Csattog a csalogány,

Dalol a pacsirta, —

Kis tündérek jönnek,

Tisza tükrén ezüst Sarkantyút pengetnek.

Érzelmét habocska Csacskán elcsobogja, Mélységes szent titkát A lomb neki súgja.

Hányszor lant-idegét Érinti az ujja,

A nagy természetnek Annyi halleluja I

Majd ott száll sas-Ielke El, a rónák felett S mindenhová dalt hint, Amerre ellebeg.

Álmélkodva hallja A puszták lakója, Feltekint, úgy figyel A féllábu gólya.

Kiszalad az ürge,

Hallja nevét s nevet;

Majd róla mesélnek Pendelyes gyerekek.

Amott szilajabban Csikós kurjantása Hangzik a ménesek Nyargaló futása.

Majd a juhászlegény Méla tilinkója Szerelmi gyötrelmét Elsirja, dalolja :

Te vagy, barna kislány, Kiért szíve eped,

Fújja, megtiltani Virágnak nem lehet.

Nem lehet tiltani,

Mi örök, időtlen S szerelme, szerelme Óh, az véghetetlen 1

Egy, mi túlragyogja: Oltárrá emelve Szentegyház keblének Lángzó honszerelme.

Egy, ami túlzengi:

A szabadság dalja, Szakadnak a lánczok, Részegül, ki hallja ;

Most elalszik a föld Altató dalára,

Majd megint felriad Mennydörgő szavára.

Lelkét, ha emésztőn A kárhozat dúlja,

A lét nagy fájdalmán Zokog minden húrja.

Szivöröme pedig Oly varázsos, égi: Kínjai tengerét Csepp megékesíti.

Égbe nevet lantja S zengi fű, fa, virág: Mily édes az élet, Milyen szép a világ I

Dobogó paripák,

Kardok csattouása,

Süvöltő golyók közt Ezek jajgatása,

Trombita harsogás,

Zúg ágyú dörögve,

De túlriad mindent: Előre, előre I

S megzendűl e zsóra Az égnek négy tája,

Világszabadságnak Hangos muzsikája I

Bűvlantjáról a dal Nem mese, nem mese;

Miénk volt, miénk lesz Petőfi szelleme.

Egy emberiségnek Dal örök időre,

Újra, újra zengi:

Előre, előre I

*

* *

Az éljenzés és tapsvihar lecsillapulásával Dr. Fechtel János mint a „Kölcsey-kör“ ügyvezető alelnöke, nagy hatást keltő beszédben adta át megőrzés végett az emlék-táblát a ház jelenlegi tulajdonosának. Beszédét a következőkben adjuk:

Mélyen tisztelt ünneplő közönség!

A világ legszebb ünnepei a nemzeti dicsőség emléknapjai.

A népek és nemzetek történetének ezek a legtanulságosabb és legmaradandóbb lapjai, erkölcsi, lelkesítő erőben a legkimagaslóbb mozzanatai, a melyek mint messze sugárzó máglyafény belevilágítanak a letűnt korszakok, századok homályába s mint Mózesi tüzoszlop jelölik meg a későbbi szerencsés pályafutás hatalmas országutjait.

A mely nép lelke fel tud magasztosulni, a mely nép keblében lakozó nemzeti őserő fel tud buzdulni a hagyományok, nagyszerű eseményein, annak a népnek joga van hosszú élethez, — a mindinkább megizmosodó, az egész világnak imponáló hatalomhoz és a fokozódó közboldoguláshoz.

Megbecsülni történelmének dicső fordulatait a nemzet számára 'annyi, mint fényes múlt után sorsdöntő újabb küzdelmeibe teljes erővel és bizalommal készülni, mint a saját fejlődésén s haladásán önérzettel, öntudattal, szorgalommal dolgozni.

Gyáva s a nagy ősökről lomhán megfeledkező nemzedék a pusztulás szégyenletes végzetének néz eléje. És eljő az óra, midőn a fentartó erőforrások teljesen kiapadnak, az idegek elpattannak, az izmok ellágyulnak s ő elernyedve, sompolyogva hurczolkodik el a nagy szerepek világszinpadáról, hogy helyet engedjen az előtörő, duzzadó erővel teli, cselekedni, hódítani vágyó ifjabb népeknek.

Ez a világtörténelem kipróbált és kivételeket nem ismerő törvénye. Vallási, erkölcsi törheden erőkön épülhet fel csak az államok nagysága; nemzeti erények, az országok évezredekre terjedő életének egyedüli biztosítékai

Az igazi dicsőség a kulturális emelkedésben, a termékeny és magasan szárnyaló eszmék, a religió kultuszában mutatkozik. — A fegyvertények, a hadi szerencsés vállalatok gyümölcsei csak úgy tartósak, ha a gyűjtött kincseket a műveltség, a czivilizáczió géniuszai veszik védő szárnyaik alá s teremtő munkájukkal a durva tömeget formálni kezdik és abba éltető, ihlető halhatatlan lelket lehelnek.

Ezek a szellemek az emberiség Átlásai, a kik a lélek és szív képzésével, az ideálok iránt való szeretet kifejlesztésével, vállaikon tartják fen a föld minden életképes nemzetségét.

A kultúra varázsvesszeje alatt a hatalom, kényelem, jólét, boldogság gránit oszlopai nőnek ki a honi földből s mind magasabbra emelik az ambiczióval munkálkodó, a szabadság egyenlőség és testvériesség trinitásának hódoló embereket.

Ennek a nemzeti kultúrának volt genialis hőse, Tirteusza, legnagyobb magyar lantosa a halhatatlan dalos költő Petőfi Sándor, kinek egyéni, nemzeti és költői értékét az előttem szólott szónokok oly fényesen kifejtették.

Nincs hozzátenni valóm, csak magasztalói közé sorakozom. De én is hangoztatom: e nagy költő megérdemli, hogy emlékét megőrizze e város nagy közönsége.

A »Kölcsey-Kör« pedig szerencsésnek érezi ma gát, hogy ez ünnepséget rendezhette s Petőfi emléke iránt tanúsított kegyeletével a nagyok hálás megbecsülésének szintén egyik példaadójává vált.

Ezen emléktáblát, melyet a Kör készíttetett és e házra örök emlékezetül elhelyeztetett, ezennel átadom Morvay János urnák, mint a ház tulajdonosának s kérem őt úgy a Kör, mint a város társadalmának nevében, hogy azt‘ mint nemzeti kincset, e város hazaszeretetének, a nemzeti művelődésért való lelkesedésének zálogát megtartani és gondozni szíveskedjék.

T. K.! Méltóbban be sem fejezhetnénk ez ünnepet, mintha megtartva a világon páratlanul álló, lelkesítő magyar közszokást, egy szívvel, lélekkel kiáltjuk: Éljen a király, éljen a haza! !

*

* *

Zugó tapsvihar és éljenzés hangzott fel a beszéd végén, melynek elnémultával a ház jelenlegi tulajdonosa átvette az emlék-táblát ígérte annak mindenkoron való megőrzését.

Az emlék-tábla átvétel után a dalárda a „Szózat“-ot énekelte el és a nagy közönség az ünnepély fenséges hatása alatt lassan-lassnn oszladozni kezdett.

Pontban 12 órakor a Pannóniában, a „Kölcsey-kör“ villásreggelit adott a művésznő és Dr. Koroda Pál tiszteletére, melyen Dr. Fechtel János Tordai G. Erzsit, Mátray Lajos pedig Dr. Koroda Pált köszöntötte föl.

*

* *

Pontban d. u. 1 órakor külön vonaton ment Erdődre egy szép nagy társaság, hogy bemutassák Tordai G. Erzsinek azt a kedves regényes helyet, a hol Petőfi Szendrey. Júliával megismerkedett.

Bejárta a társaság az egész várat és környékét, az u. n. Petőfi toronyban lélekemelő jelenség folyt le. Ott van elhelyezve Petőfi szép nagy mellszobra, mely előtt Dr. Fechtel János tartott Tordai G. Erzsihez, mint a Petőfi költészet világhírű ismertetőjéhez, érzelmekben gazdag beszédet, mely az ünnepeltet kényekig meghatotta.

Majd Tordai G. Erzsi szavalt egy pár Petőfi- költeményt s a közönség pedig dalra kezdett s énekelte Petőfi szép népdalait.

Erre az idő már d. u. 5 órára járt és a közönség szerte oszlott és ki-ki a magával hozott uzsonna elköltéséhez látott.

Ott láttuk elvegyülve ünnepelt művésznőnket is, a ki az ő fesztelen, nagyon kedves, házias modorával már megnyerte és kedves ismerősévé tette az egész kiránduló társasagot.

A nagyon kedélyes uzsonna alatt sok szép felköszöntő hangzott el. Dr. Fechtel János Tordai G. Erzsit, Dr. Fodor Gyula Dentjén Sándornét köszöntötte fel, a ki az ünnepség sikerében nagyon szép arányban osztozik. Bakcsy Gergely, a kirándulásban

IWF" Folytatás a mellékleten.