Szatmár-Németi, 1902 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1902-12-24 / 52. szám
A „5ZATMÁR-NÉMETI“ ===== KARÁCSONYI MELLÉKLETE. = $l.................... ..............^ Ka rácsony ünnepén. Szép vagy karácsony ünnepe! Gyermekszívek öröme, reménye és nyugodalma a fáradt elméknek. Pihenő helye az élet küzdelmeiben kimerült lelkekuek, a bol egy pillanatra ismét felüdülhetnek a gyermekérzések verőfényében. A barátságos kályha pattogó hasábjainál ajászolt imádő gyermekek csoportja. Mellettük a fényben csillogó karácsonyfa, melyet a szeretet találékonysága a legtisztább emberi örömök forrásává tett. Oh ez mind oly vonzó, bájos kép, a mely nyugalommal és a boldogság összhangjával töltheti' el az nmberi sziveket. Hova lennénk, ha a hétköznapi munka sodrában, nem volna egy eszményi nyugvó pont, ahol felfrissíthetjük fáradt testünket és lelkünket az igaz örömek üde illatávál. Ha soha sem nyílnék alkalom, hogy az élet rideg tuséiból kibontakozva belevessük magunkat egy pillanatra a szeretetnek áradozásába. Karáesony! Szeretetnek százszor megáldott ünnepe, te vagy a munka taposómalmában kimerült leikeknek pihenője. Ma fürdik meg minden lélek a tiszta érzések verőfényében ; a gyermekemlékek aranyos fájának árnyékában. Mintha ma az egész világ átalakult volna! A gyermekévek emlékezete suhan végig afelettünk s megérinti lelkünket szeretettel, mint a repülő fecske szárnyával a tó tükrét. Minden ember siet kibontakozni becsvágyának, hiúságának és érdekeinek kicsinyes tusáiból, hogy együtt örvendezzen az örvendezőkkel és ellágyuljon a karácsonyfa csillogó fényétől. Feltámad lelkűnkben az emlékezet kihunyt világa, mely visszavisz abba. az anyacsókok melege és a szülői fészek csendes nyugalma volt egyetlen vágyódásunk. Másfelől feltámad szivünkben a jövő képe, midőn kilobbanunk mi is egymásután, mint a csillogó fenyőágon azok a pislogó kis gyertyaszálak. Istenem ! mivé lenne az embey e sötét bizonyossággal szemben hit nélkül?! Mert csak a hitben van | reménység és csodálatos erős lesz az a gyenge ember j az ö hatalmas hitével. Minő hatalmas lehetne ez a század is. ha haladásának benső tartalmába több hitel, több szeretetet önthetne! Csak as hiányzik még nagyságából. Emelkedünk magasabbra és magasabbra s nem vesssük észre, hogy minden lépésünk nyomán vér fakad a sebzett szivekből. Olyan a mi társadalmunk is, mint az a drága kő, a melynek a csiszolás formát és alaktisztaságot adott ugyan, de aztán nem bánta, hogy ezzel fényét megtöri és habzó csillogását is elhomályosítja. Fejlesztettük az igazságokat, de megöltük a szereteted Hiszen még a jót is szeretet nélkül gyakoroljuk sokszor. Pedig szeretet nélkül csak úgy nincsen boldogság, mint a hogy hit nélkül nincsen szeretet. Nem az evangéliumi szeretetnek, a krisztusi erényeknek társadalma az többé, a mely az emberszeretetnek önzetlen harezosait nevelheti: hanem az anyagi érdekeknek rideg tusája a legázolt áldozatokkal. Oh bár e szeretetnek ünnepén leszállana újra a földre az a béke és szeretetet, melyben egykoron a menny e földdel egyesült! Mert a tudás rideg formái sohasem kárpótolhatják a szívnek elveszett nyugalmát: a boldogságot. A nagynéni karácsony estéje. Irta: E. Mikes Róza. Szélvész zúgja át a főváros utczáit; azok számára való idő van, kik boldogan ülnek a szép karácsonyfa előtt s a sirok jelét elfeledik, azt, a mi mélyen a föld alatt élni látszik e szörnyű órában. Az öreg Kinhyné nem hallja a szélvész zúgását. Hahj! Nagyobb vihar vau az ő jóségteli szivében, a legtombolóbb, a legfékvesztettebb szélvésznél is. Sir, zokogva sir, s könnyei mint zápor eső végig peregnek kalvány orczáin, onnan le a kezére s a kezeiben tartott össze-vissza gyűrött levélre. Oh az a levél! Mintegy három hó előtt hozta a postás, ajánlva volt a »saját kezéhez« jelzővel. Oh az a levél! Az a gyalázatos, emberietlen levél oka az ő bánatának, keserű könnyeinek. A mióta est a levelet megkapta, ma karácsony este vette elő újra, most ina, oh ma még rettenetesebb a fájdalma, ma érzi csak igazán mi volt szerető szivének ez a fiú! Az a rossz, hálátlan fiú? Mennyi szeretetet pazarolt arra a rossz gyermekre. Magához vette a koldus kis fiút, dédelgette, felnevelte, kitanitotta (jó esze volt, mindig eminens volt a hálátlan) kiházasitotta, nagy úri kényelemmel látta el, egy igazi édes anyához illő szeretettel halmozta el. Mivel hálálta meg ? Nézi, nézi a kezében görcsösen tartott hála- nyilvánulást! Mi vihette e levélírásra? Hova lett a nagy szeretet? hova az a mély fiúi ragaszkodás? Színlelés volt minden! Újra keserves zokogásba tort ki, majd fölkelt és fájdalmába temetkezve az ablakhoz támolygott. Kinéz a szélvész-korbácsolta utczára s a szemközti palota ablakaira mered könnyteli szeme. Az első emeleti lakás termei fényárban úsznak. A nagymama épen most vezeti unokáit a szép karácsonyfával díszített terembe, megállnak a fa előtt s boldog gyönyörrel nézik a Jézuska hozta ajándékot. E lélekemelő látvány csaknem essétől fosztotta meg . . . Így állott ma egy éve két kis unokájával a szentfa előtt: igy tartotta picziny kezeit a Jolánkának meg a Zolikának! A kis Zolika! Szakasztott az a hálátlan rossz fiú! Aztán tovább bolyong képzelete szomorú világában, felmerül lelkében minden apró részlet .. . Mily boldogan rakosgatta ma egy éve a sok szép ajándékot, mily lelki gyönyörrel leste a két kis angyal mennyei örömét. Mennyi öröm mennyi hála, mennyi szeretet szakadt akkor reá. Csalfa öröm, csalta hála, színlelt öröm, színlelt hála volt az, — sokogta kínos fájdalommal: Aztán gondolat gondolatot szült, érzelem érzelem ellen küzdött . . . Oka-e a szülői hálátlanságnak a gyermek, az ártatlan gyermek? Szőte, szőte gondolatai aranyláczait, mialatt önkénytelen megnyomta a villamos-csengőt — Nyitva vannak még az üzletek — kérdé a belépő szobaleánytól. — Oh igen nagyságos asszonyom, hisz ma a szokottnál később csuknak be. — Gyorsan kocsit, kocsit! Kabos Zoitánék úgy állotiak a ragyogó karácsonyfa előtt, mintha koporsó előtt állanának, drága halottat rejtő koporsó előtt, a jó nagynéni meghalt az ő számukra, okát sem sejtik, miért. — Három hó óta nem látták őt, ha fölkeresték zárt ajtókra találtak, levél-levél után jött visssa felbontatlanul. Kabos neje keblére borult s az erős férfi zokogott, mint egy gyermek, aztán zokogott a nü is, a kis Jolika is, meg a kicsi Zolika. — A jó néni nem tejet mintet, panaszolta görcsös zokogás közt a kis Zolika. —- Mejt jottat vadunt — piszegi a kis Jolika, mi alatt az ajtó kinyílik s előttük áll a jó nagynéni, majd leroskadva a sok ajándék és a fájdalom terhe alatt. Kabos eléje szalad, karjaiba zárja az ingó roskadó alakot, leülteti a pamlagra, oda térdel melléje, aztán zokogni kezd ... és zokognak mind a ketten, mind a hárman, mind az öten s egymásután mind a négyen ott térdelnek a grága jövevény előtt. A szegény jó néni földöntúli ihlette! nézi őket, mialatt suttogja: — Oh hogy el kellett hagynom benneteket! Hogy tudtad írni azt a levelet? Kabos mohón kap a levél után. Az ő írása. Meg merne esküdni, bogy az ő írása! — Velünk ne törődj, elélünk a magunk emberségéből. Elég volt már a majom-szeretet, megémelyedtem tőle. Ármány, ármány, gnnak lett áldozatai Oh, ki volt az a szentségtelen? Éz te imádott asszony, mindnyájunk szemefénye, el tudtad hinni felőlem ezt az aljasságot? — Ez fájt. Kimondhatatlanul fájt. — Jolika jó, tejeti a jó nénit! — Zolika is jó, nem bántja a jó nénit. Mint valami könnyű pelyhet kapta fel reszkető kezeival a kis csep angyalt s úgy mutogatta nekik egymásután a Jézuska küldte ajándékokat. Karácsony-éj 1848-ban. A schwechati és móri szerencsétlen csaták után a Miklós huszárok egy százada karácsony böjtjén az uíóvédbe, mint ágyú fedezet volt beosztva egy 12 fontos üteg mellé. Az üteget Koszgleha tüzér főhadnagy vezényletté azon parancscsal, hogy az utóvédhez csatlakozzék. — Van-e valami enni való? — kérdezte a századostól a lassú menetelés közben a tüzér-főhadnagy, — már harmadik napja, hogy csaknem minden étel nélkül vagyunk. — Bizony mi sem különben — válaszolt a svad- ronos, aki éhségének csillapítása végett már a különben eltiltott bagózáshoz fogott. Előttünk 30.000 ember menetelt, akik minden útközbe eső korcsmát, boltot, sőt kutat Is teljesen kifosztottak, mikorra tehát mi oda jutottunk valamihez, már a kutban csah iszap, a korcsmában pedig semmi sem volt. A legénység már békéilenkedett, mert hiszen már a bagó is fogyatékán volt nálok, valami harapni valóra pedig egyáltalán nem volt kilátás. Délután 5 órakor — miután már hajnali 3 órától, tehát 14 órán meneteltünk — parancs érkezett, hogy az utóvéd ott, ahol áll, lemozdonyoz s a lovak éjfélig megeresztett hevederrel, a legénység ütközetmenetben menetkészen áll, éjfélen túl pedig készenlétben, tábori tüzek nélkül. Támadás esetén jelentés az alakuló helyre s bevárása a további intézkedéseknek. A parancs bennünket — mint utóvédet — egy tengeri tarló puszta helyén talált. — Nos tehát százados ur — fordult parancsnokunkhoz a főhadnagy — a Jézuska számunkra még csak egy profuntot sem juttatott, sőt még csak egy kis tüzet sem, amely mellett dermedt tagjainkat meg- melegithetnénk. Hanem — ha meg nem sértem — egy kevés burnótom még van. Szolgálhatok vele? A svadronos elegáns, komoly, finnyás fiatal ember volt, ki még a fárasztó menetelések alatt is folyton gondolt arra, hogy pl. fehérneműjét naponként változtassa. Természetesen, mikor a készlet kifogyott mindkét privadinerje tarsolyából, akkor újra kezdte a dolgot: előszedte az elviselteket, de azért naponként átöltözködött. Mohón nyúlt most a feléje nyújtott bur- nót szelenczéhez és a volt gárda tiszt, aki éveken át volt Becsben az udvarban, a parkethez szokott gavallér most egész élvezettel tubákolt. Éjfél után egy-két óra lehetett, midőn a fagyos kocsi-uton a távolból a lovak dübörgését hallottuk. Rövid idő múlva már a kardhüvelyek pengését is tisztán ki lehetett venni. A sürü zuzmarás ködben azonban még akkor sem láttunk semmit, midőn már az egyes német vezényszavakat is tisztán hallottuk. — Vasasok ezek — suttogá a hátam mögött a trombitás — Honnan tudja azt kend? — kérdeztem tőle bosszúsan, hogy figyelésemben háborgat. — Hát csak onnan, mert a lovaink nem nyerítenek — válaszolt a trombitás, magyar ló mindig megérzi a társát. S a trombitásnak igaza volt. Halk hangon adta ki a kapitányunk az intézkedést. — Halt! Ver Da? — kiáltott azután az érkezettekre, kik közül először három vasas bujt ki, azután a többi a sürü ködből. — Graf Hardegg Curassieré! — szólt a harsány hangú válasz, mely után a derék vasasok minden további nélkül folytatni akarták utjokat, reánk ügyet sem vetve. Mi azonban nyomban figyelmeztettük őket jelenlétünkről. Mint éhes farkasok rontottak a vasasoknak és hirtelen körülfogva őket, ugyancsak csattogtak kardjaink a sisakokon és vérteken. Egy sem menekült el közüipk hírmondónak.
