Szatmár-Németi, 1902 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1902-09-23 / 39. szám
Szatmár, 1902. __________________________S Z A,'T M A R - X E M K T 1. ma gondolatainak és érzelmeinek teljes melegségét reáárassza Kossuth Lajos emlékezetére. Szent tisztelettel, s csodás áhítattal mondom ki nevét, azt a nevet, mely nemzetünk történelmében talán a legnagyobb, mert a közszellem — még életében — a nép, — mindnyájunk „édes apjává« ma- gasztositotta. Nincs erőm versenyre szállni a nemzeti közérzület csodás ihletével, a költészet erejével, az ékesszólás hatalmával s a történelemmel, — mint az örök igazságok hirdetőjével, — hogy néhány perez alatt itt föltárjam teljes nagyságát és dicsőségét egy egész századnak, mely vele egy, mely örökemlékében az ő nevét hirdeti, az ő dicsőségét magasztalja, az ő Apotheozisának legigazabb őre. — Csak azt mondom, a mit mindenki tud, csak azt említem fel, a mit mindenki érez, nevét és izenetét. * * , A mit mindenki tud. — Egy egész század fényes glóriájában látom őt e perezben, mint elevenitő lelket, mint vezérlő szellemest, neve tüzbetükkel világit be a múltba s lángol a jövőbe, mert ez az elevenitő lélek egy óriás szellemi erőben, erkölcsi tisztaságban, önfeláldozó honszeretetben, maga a tökéletes ember, kiben az eszménv és valóság egyesülve voltak, éltek és hatottak, neve pedig egy egész törvénykönyv, melybe a magyar nemzeti állam legszentebb jogai, legsarkalatosabb alapföltételei vannak beírva. A polgári és vallási jogegyenlőség, a közös teherviselés, szabadsajtó, a földbirtok félszabaditása, az emberi és polgári jogok egyenlő kiterjesztése, a jobbágyság megszüntetése e könyv felséges tartalma, nélkülük elveszünk gyáván, örökre, velők a magyar nép millióiból magyar nemzet lett, mely vérrel irta be jussát a világtörténetbe. Ez a név egykor egymagában fel tudta, fel merte szabadítani mind ama szunyadó erőket, melyeknek diadalmas előretörése nélkül nincs, nem lehet újjászületés egv nemzet életében sem. Mint a villám, mint az ég dübörgő robaja, úgy tört ki szavára a nemzetben rejlő minden hatalom, megmutatni a világnak, hogy a nemzeti öntudat, a nemzeti szellem csodákat mivelhet maroknyi néppel is, hogy a megsértett nemzeti jog boszuorkánja poly- vaként szórja szét a zsarnokság fizetett zsoldosait s a szabadság pallosával veri ki a sátánokat a népszabadság paradicsomából. És megszületik az önfeláldozó honszeretetnek az a fenséges költeménye, melynek nincs párja világon a hősiességnek és martyr- ságnak az a hosszú sorozata, mely győzött akkor is, mikor kiüték a kardot kezéből, mikor rothasztó börtön fenekén senyvedt s mikor hóhérok keze szoritá össze testének-lelkének minden ütőerét. Ez a név egy uj korszak ezeréves történelmünkben. Előtte szétnyílik a történelem minden lapja s szent ihlettel hirdeti a második honfoglalásnak eposzi korszakát, előtte kitárul az érezni és lelkesedni tudó szív, s mesés legendákban, dalban s ékesszólásban hirdeti a szabaditó nagyságát, dicsőségét s megváltó munkáját, miként a költő mondatja vele: „Ébresztő szómtól most is zug a lég, Hiába láncz, s bitók ijesztő fája! Belém lehelt az Isten! Én valék Az Úristen választott harsonája!“ Ez a név egymagában egy fenséges tragédia. Ifjan merész férfiként hős, ki egymaga szembeszáll századok átkos rendszerével s bukása a tragikai fenség örök példányképe, az eszme megdicsőülése, Aggkora a számkivetés minden keservének néma tűrése, a költőnek az a magányos fenyője, mely a hófedte — hideg — magasban ‘sóvárogva álmodozik a pálmáról imádott hazája szabadságáról. „Van valami az emberben — mondja egy hires tudós — a mi magasabb és becsesebb az életnél: a lélek igazsága és becsülete, s ha a kettő összeütközésbe jő, az igaz ember habozás nélkül az elsőt áldozza fel.“ így történt vele is. Többször megkísérteni az eget embernek — ha még oly tökéletes is — nem lehet. Neki pedig az elsőből egy betűt sem volt szabad engednie, egy leheletet sem visszavonnia. Annak állania kellett, mert az nem egy szándék nem is egy tett, hanem egy nagy élet tartalma, melyet megcsonkítani, vagy épen meghazudtolni nem szabad. Csakis igy adhatott nemzetének életczélt, a függetlenség és szabadság utáni vágyakozást és törekvést s csakis igy tehette e vágyakozást és törekvést valóságos nemzeti szenvedélyé. És csak igy lehetett neve még életében egy fogalommá, egy eszmévé, örök gondolatává nemzetének, melyen jövő nagysága, s világtörténelmi szereplése alapul „A lángész harcza kelt a századdal, — a század győzött“ de ő, ki erkölcsi tisztasággal, lángoló honszeretettel, jövőre építő tiszta hittel, s az igazság győzelmébe vetett törhetlen reménynyel vitte nemzetét az isteni próbára, túlélte a kor hitvány győzelmét, s jutalma lön akkora szeretet, olyan hála és tisztelet, a minővel ember sehol a világon nem dicsekedhetett soha. Egykor ő borult le a nemzet nagysága előtt, ma ez a nemzet borul le előtte s emlékét áldólag ünnepli. — Egykor czipruságot küldött a távol idegenből egyik nagy halottunk koporsójára: ma ez a czip- ruság kizöldült s a népszabadság terepélyes élőfájává lön. Maga mondá: „Ha majd eltemetnek, akkor föltámadok síromból s a Kossuth név nagyobb hatalom lesz, mint valaha!“ És ime, jóslata bevált. Eltemettük, — feltámadott, s ha majd nemzete sorsra dűlőre jut, dicső nevével újra síkra száll a szabadság, testvériség és egyenlőség nevében a bhaza függetlenségéért. — És akkor megmozdul minden hant, föltámadnak a népszabadság leendái. áldott vezérei, föltámad mind — minden s a szivekben újra lelkes viszhangra tálál az „édes apa“ izenete: „Mindnyájunknak el kell menni I“ Addig pedig élj és munkálj „édes apánk“ gyermekeid hü magyar néped szivében! Izend meg neki, hogy ott a túlvilágban, az örökkévalóságban is híven őrködöl he’".zetei erényeink és erkölcseink fölött, izend meg, hogy boldogságunk, jövő életünk alapja s legfőbb feltétele az leend, hogy adjunk midnyájan a haza oltárára becsületes munkát, nemzeti lelkesedést, önzetlen faj és honszeretetet s dobjunk félre onnan minden pártviszályt, felekezeti és nemzetiségi gyülölséget mert ez fáj neked, mert ez sírodban sem hagyna csendesen pihenni. Izend meg, hogy a magyar nemzetet csak az egységes tiszta nemzeti érzés, alkut nem ismerő ha- zafiság tarthatja fenn, csak az teheti erőssé vészszel és viharral szemben. Most pedig leborulva kérjük a mindenség urát, Istenünket, hogy áldja, áldja, háromszorosan áldja meg őt hamvaiban, hogy tegye oly boldoggá imádott hazánkat, mint a minővé ő óhajtotta tenni; és.- „Mert még neked virulnod Kell oh hon, Ragyogva hiben, büszkén Szabadon!“ egy szivvel és lélekkel kérjük a magyarok istenét, hogy: . „Éljen a haza ! Éljen a nemzet! ■* —* A piaczi sikerült népünnepély után szétoszlott a közönség, hogy még este, az iparos olvasókörben adjon találkozót egymásnak, a hol lélekemelő hazafias ünnepély folyt le. Az ünnepség magvát Biky Károly szép beszéde képezte, a melyet a következőkben adunk. Tisztelt társaság! Szívesen engediem a fölhívásnak, hogy e nemzeti ünnep estéjén egy rövid fölolvasást tartsak e közművelődési egyesület termében Kossuth Lajosról, a magyai nemzet nagy történelmi alakjáról. A inai napon már hallottak méltatni Kossuth Lajos nagy hazafiui érdemeit lelkes szónokok ajkairól, hngedjék meg nekem, ha egy más oldalról mutatom be önök előtt Kossuth Lajost, ha mint a legnagyobb magyar íróról és szónokról fogok itt megemlékezni. Úgy hiszem, hogy e teremben, mint a közművelődés csarnokában, a legméltóbban emlékezhetünk meg a magyar hírlapirodalom megalkotójáról s hazánk legelső szónokáról. Kérem nehány perezre a t. társaság b. figyelmét! Kossuth Lajost én a magyar irók fejedelmének tartom. Soha senki nem kezelte még a zengzetes magyar nyelvet úgy, mint Kossuth Lajos. Parlamenti nagy beszédei, Angliában és Amerikában tartott gyönyörű szónoklatai, emigráczionális Iratai, vagy a hazába egyesekhez és testületekhez intézett epistolái, mindmegannyi gyöngyei és remekei a magyar irodalomnak. Maga az angol irodalom példányokul tartja a Kossuth Angliában tartott beszédeit, szónoklatait. Határtalan volt az a lelkesedés, mely a hidegvérű britt népet s az ideálizmusra oly nehezen hajló amerikait elfogta a Kossuth lángoló szónoklatára. Itthon is a „nagyidőkben“ úgy játszott Kossuth a szivek húrjain, mint a művész az ő hangszerén, lelkesítette, lángra gyújtotta a hevülö sziveket, meggyőzte a hideg elméket s magával ragadta lelkesült hallgatóit. A Kossuth nagyságának alapvetője Kétségkívül az iró toll volt. A XIX. század első fele nagyon termékeny volt kiváló férfiakban. Legnagyobb embereink ekkor születtek és működtek. Széchenyi, Deék, Kossuth, Petőfi, Tompa, Arany, Jókai, Vörösmarty, Kölcsey s annyi más jeles nagy emberünk mind e kornak szülöttei. És annyi nagy között Isten különös kedvező kegyelméből Kossuth óriássá kiemelkedett. Kossuth Isten kegyelméből lett nagy emberré. Születésével hozta a világra természeti nagy adományait, a fényes elmét, a nagy szivet, a szép, megnyerő külsőt, a csengő hangot, egyéniségének elbűvölő varázsát, melyek együtteéve már a természettől nagygyá formálták s tündöklő pályára hívták Kossuthot. És Ő e nagy adományokat egész erejéből értékesítette. Nem született fejedelmi, vagy főúri palotában, tehát lépcsőnkint kellett haladnia fölfelé s hogy haladhasson, hogy magának tért nyithasson, arra egyedüli eszköze, fegyvere az iió toll volt. Akkor még az iró tollat kevésre becsülték a közéletben. Volt tudományos irodalmunk, volt költészetünk, de nem zsurnalisztikánk, nem volt hírlapirodalmunk. A nemes Karok és Rendek diétái munkásságáról az ország mit sem tudott, csak itt-ott sejtett, vagy hallott valamit. Kossuthot szerencse-csillaga a pozsonyi diétára vezette s itt nyílt alkalma először tollával ismertté tenni magát az Országgyűlési Tudósításokban, miket a vármegyék vetekedve rendeltek meg. Ezt követte az országgyűlés berekesztése u'án a Törvény- hatósági Tudósítások czimü hetenkint kétszer megjelenő időszaki lap, melyet a kormány betiltott s melyért Kossuthot elfogatta és börtönbe záratta. Majd a börtönből kiszabadulva, szerkesztette a Pesti Hírlapot, melyben reform törekvéseit kifejtette, követelvén az összes baj gyógyszeréül a nép-képviseleti rendszert. Maga Széchenyi szállt síkra Kossuth reformjai ellen, c czél- ból irta a Kelet népét. Azonban már ekkor az ország népe Kossuth mellett nyilatkozott s a konzervatív tábor elenyésző kisebbségben maradt a reform hi vei ellenében. Kossuth tehát egy iró tollal kezdte meg fényes pályáját, mint hirlapszerkesztő, mint a mai értelemben vett zsurnalisztika megalapítója. És nem is tette le többé ezt a tollat haláláig! Ézzel kereste meg utolsó éveiben a mindennapi kenyeret magának. Késő agg- ságában reszkető kezekkel, elgyöngült szemekkel kettős szemüvegen keresztül irta örökbecsű Iratait és számos epistoláit, melyeknek olvasása közben szemünk köny- nyel, szivünk keserű bánattal telik meg amiatt, hogy a nemzet első eapszámosának nemhogy hazája, de kenyere — hozzá méltó kenyere sem volt. Magát tisztelte meg Szeptember 28. a nemzet, midőn Jókai jubiláris összes műveiért 100.000 forint nemzeti ajándékot adott a költőnek. De hol volt ez a nemzet akkor, midőn a Kossuth Iratait kellett volna megvenni, megjutalmazni ? . . .. Vagy igenl.... Hiszen eléggé megjutalmazta akkor, midőn a haza polgárai sorából kitöröltél.. . Kossüth nem volt akadémiai tag, sem más irodalmi társaság be nem választotta, de azért a magyar irodalom fejedelme volt, mert úgy még senki sem tudott írni magyarul. Kossuthban, mint Íróban hihetetlen mennyiségű tudás nyilatkozik. Először is alapos nyelvész volt, már börtönében megtanulta az európai nyelveket, oly választékos nyelven és kiejtéssel szónokolt Bécsben, Angliában, Amerikában, minden népnek saját nyelvén, mintha közöttük született volna. Történész volt a szó tudományos értelmében, hiszen nemcsak irta, de századokra kihatólag csinálta is a történetet, emigráczionális Iratai örökbecsű forrás-munkák a történetírók számára. Természet-hidós volt, magából a természetből ismerte a természetet. Bölcsész, politikus, jogász volt és mindenekben szaktudós és nem dilettáns. Ennyi tudással, átszűrte az élet nehéz próbáin s hosszú tapasztalatain, úgy gondolnók, hogy könnyű Írónak lenni. Pediia az irói tehetség megint egy különös természeti adomány s azt úgy megszerezni nem lehet. Poéta nascitur, az iró születik. Van elég szaktudós, ki egy tunomány ágban világhírű névre tesz szert, de nem tud Írni s ha ir, alig van aki megérti. Leírni azt a mit tudunk, elgondolunk, vagy másokkal közölni akarunk, leírni uyy, hogy megértsen bennünket mindenzi, aki a betűt ismeri, — leírni úgy, hogyabban az olvasó lelki gyönyörűséget találjon: bizony igy kevesen tudnak Írni. Senkire sem találóbb ama közmondás mint Kossuthra : le styl ce 1’ hőmmé! Kossuth stylja magán hordja egyéniségének varázsát. Stylja egyszerű, de be van vonva valami kedves zo- mánczczal, elömlik rajta valami kellemes báj, melyet sovárogva élvez a lélek s melylyel alig tud betelni. Idézek itt nehény sort Kossuth ama leveléből, mit 1867 május 22-ikén, tehát a kiegyezés idején intézett Deák Éerenczhez, „Nekem úgymond a hontalan bujdosás jutott osztályrészemül, neked a nemzet tiszteletétől s a tényező elemek többségének bizalmától könnyezett ve- zéri szdrep. De jutottak e vezéri szereppel osztályrészedül nagy kötelességek és roppant felelősség. Elvált utainkon kiindulási pontunk s utunk iránya különbözik, csaknem — mondhatnám — ellenkezik ... Azonban hazafi vagyokl nemzetem sorsa szivemen fekszik. S ez érdekeltségnél, e kötelességnél fogva szemmel kisértem folyvást polgári működésedet, reményei néha, aggódva sokszor, figyelemmel mindig, de nem szólottám. Most szólok hozzád és nyíltan szólok. Magad mondád, és pedig helyesen mondád, hogy a jogot, melyet az erőszak elveszett, vissza lehet szerezni, veszve csak az van, miről a nemzett maga lemondott. A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeláldozás sikamlós terére jutottál. . . . Én a kiegyezésben, a nemzet halálát látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat, nem a végett, hogy vitatkoztam, hanem hogy Isten, a Haza és az utókor nevében felszólítsalak: nézz körül ma- gasb államférfiu tekintettel s fontold meg azon maradandó következtetéseket, melyek felé vezeted a Hazát, melynek élni kellene, midőn a mi csontjaink már rég elporolttak; a Hazát, melyben nemcsak a jelen röppenő perezét, de a változhatlan múltat s a közelgő jövőt is szeretnünk kell. Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehetsz mesgye! Megőszültem a tapasztalatokban, a szenvedések iskolájában, az éven súlya, a bu és bánat alatt. Nem személyes érdek, nem ingerültség, nem fontos- kodási viszketeg szól belőlem. Nekem személyemre nézve nincs semmi várni, semmi kívánni valóm sem a nemzettől, sem az élettől. De lelkemben fiatal eréíy- lyel él s fog élni halálomig a kötelesség érzete hazám iránt...“ stb. Történelmi érdekkel bir azon gyönyörű levél, melylyel Kossuth a Deák Ferencz halálát elsiratta, egyszersmind jellemzi a viszonyt e két nagy férfi között. „Kevéssel azután, hogy Deák halálának hírét vettem, egész váratlanul betoppant hozzám elsőszülöttem. E szavakkal fogadám: meghalt keresztapád, ki annyit ringatott karjain! Mert neki Deák keresztapja volt s hogy a kapocs köztünk még bensőbb legyen, a Deák keresztnevét adtam neki, nem a magamét. Némán borultunk egymás nyakába, és szemeink könnybe lábadtak. Pedig!... minden hajdani barátaim között épen Deák volt az, mindenek között épen ő, ki mióta szám- üzöttek vagyunk, irántam, vagy az enyimek iránt (kikkel pedig vérrokonságban is volt) a legkissebb érdeklődésnek, a legparányibb részvétnek tudtomra soha jelét nem adta! Kisded gyermekeim tömlöcsben sin- lődtek, volt aki bezáratta magát velők, hogy ápolhassa. Idegenek, politikai elleneim a legszivélyesebb részvétben versenyeztek irányunkban, Deák csak azt sem kérdezte soha, élnek-e?... Számkivetésbe vándoroltak. A nép, az ismeretlenek ezrei könnyekkel, áldással kisérték hajójukat. Deáknak nem volt számukra a hontalan élet hosszú útjára egy „Isten veletek“ izenete! Két családi gyász súlya nehezedett reám idegen földön. Majd összeroskadtam a teher alatt. Részvét hangzott felém öt világrészből idegenektől. Deáknak nem volt számomra egy részvét szava. Pedig ő a legbensőbb barátom egykor, ismerte lelkemet, mint jobban senki, meghitt tanúja családi életem hazafias boldogságának, tudta, hogy egyetlen részvétszava mi bal- zsam-ir lett volna szivem még most is vérző sebére. De a hazának számiizöttje az ő szivéből is száműzve volt.“ Idéznem kellene többet, sokat a Kossuth jellem
