Szatmár-Németi, 1901 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1901-04-09 / 15. szám
V. év. Szatmár, 1901. április 7. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. A „SZATMÁR-NÉMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjeleni^ minden kedden. ELŐFIZETÉSI ÁR: i-gész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 10 kr. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. HIRDETÉSEK: készpénzfizetés és jutányos árak mellett közöltetnek. Kéziratok nem adatnak vissza. _________Telefon-szám 80. Hú svéti gondolatok. Virágfakadásnak, ujraébredésnek időszaka, emberi reményeknek nagy és magasztos ünnepe: nyájas és kedves Husvét, légy tőlünk üdvözölve! Halál után élet, komor felhők s borús idő után verőfényes napsugár, gyászos Golgotha után glóriában fénylő és soha ki nem alvó hit, ez az örökkön-örökké égő isteni lámpa virraszt most is a mi kedveseink sirhalma felett, melyen a tavaszi napsugár már-már picziny virágokat is fakaszt. „Megenyhült a lég, vidul a határ . . . “ a pap-költő szavai teljesedésbe mentek immár úgy a természetnek, mint a hitnek világában, még pedig egész valójában. Hiszen épen a feltámadás és az élet örömünnepe az, mely a keresztyénség templomaiban most újólag vigaszszal és vigalommal tölti be az érző sziveket és lelkeket. Az a felemelő hit, az a biztos tudat, hogy e földi lét befejezése után egy szebb, egy dicsőbb és soha el nem múló tavasz köszönt bennünket a feltámadás nagy reggelén, hálaadó hymnuszok elzengésére nyitja meg ma a buzgó ajkakat. Fölemelt szívvel, édesen boldogító reménynyel teszünk hát most is vallást amaz örök igazságró!: föltámadott az élet és halál győzedelmes fejedelme, hogy az élet szivrázó eseményei közt: vigasztalást, küzdelmei közt: bátorítást, aggodalmai között: jó reménységet öntsön a csüggeteg és élűiéit lelkekbe. Ez az az örök igazság, melyről nyíltan vallást teszünk ma és a melyen a pokol kapui sem vehetnek diadalt! Óh vajha ennek az örök és szent igazságnak harsonájára felbuzdulna és fellelkesülne sokszor reménytvesztett szivünk s azzal a biztos tudattal néznénk jövő életpályánk elé, hogy ha Isten velünk, kicsoda akkor ellenünk ? ! Vajha őszinte, igazi jó indulattal munkálnók nyomor és kétségbeesés karjai közt élő embertársaink boldogságát! Vájná felébrednénk mindnyájan a tétlenség álmából, miként a tavaszi természet is életre kelt már a tél dermesztő álmából és mi is erkölcsi hivatásunk és isteni rendeltetésünk dicső és magasztos tudatára juthatnánk! A húsvéti győzedelmi ének, a mely a keresztyénség templomaiban, millió hívek áhitatos ajkán most is újból elhangzott, minket is győzne meg amaz örök igazság felől, hogy miként a sírból feltámadott Id- vezitő, úgy az az eszme is, a miért e földön küzdünk és hive-n harczolunk : „a koporsóból is kitör és eget kér . . és örökké élni fog! Ez az eszme, melyet az Ur e földre aláhozott és a melyért a Golgotha keresztjén el is vérzett: az örök isteni igazság győzzön meg minket is a felől, hogy csak akkor lesz a mi hitünk valódi, vallásosságnak minden farizeusi képmutatástól ment, őszinte és kegyes, ha a szabadság és erkölcsi tökéletesedés utján haladunk mindég előbbre. így lesz a húsvéti örömünnep az ránk nézve, a mivé azt a békesség Fejedelme rendelte, a ki maga mondá a Golgotha keresztje alatt reményt vesztett és kétségbeesett lelkeknek: „Békességet adok én ti nektek, az én békességemet hagyom néktek. Ne háborodjék meg a ti szivetek és ne teljen!“ Ilyen hitnek szerzett örök diadalt az, kinek föltámadásának emlékezetére húsvéti ünnepeket szentelünk. Okány, 1901. ápril. 7. dr. Márk Ferencz. A társadalom mint adóprés. Adó terhek alatt görnyedő nép vagyunk. A kontinens egyetlen államában sincs annyiféle és fajta adó, mint nálunk; a számok és rovatlapok emberei, az adóhivatalnokok ma-holnap már ki se tudnak igazodni az adókönyvekben. Az adóprés alig számbavetíétő csatornáin kívül maga a társadalom is mintegy dilettáns adóprés működik s csatornái szinte megszámlálha- tatlanok. Egyik egri újság megpróbálja mégis megszámlálni az alábbi figyelemre méltó sorokban: Minden úri ember állása szerint erkölcsilegkötelezve van, vagy a kaszinónak, vagy az egyes köröknek, egyleteknek tagjai közzé beállani. A feleségének pedig lelkiismeretesen be kell fizetni a nőegyleti taksát. Itt van a dalárda, amelynek legalább is pártoló tagjává kell lennie. Nem lehet elhanyagolni azonban sem a tűzoltóságot, sem a turista egyesületet. A soknemü aláírási vagy gyűjtő-iveket is figyelembe kell venni A jégpátya is csak kiveszi a maga adóját T Á R C Z A. Egy menyasszony története. ^ i. A genfi tó partján egy szép nyári nap délutánján a sétálók között egy komoly öreg ur, egy mosolygó tekintetű ifjú s egy szép, fiatal leány jártak-keltek. Figyelemmel s nagy érdeklődéssel nézte az öreg ur, hogyan érkeznek meg egyre- másra a gőzhajók, hogyan szállnak ki az idegenek, majd a kékes tó sima tükre felett áttekintett a túlsó partra, a hóval födött távoli hegyekre s észre sem vette, hogy a két fiatalt misem érdekli mindabból, a mi őt annyira elbájolta, hogy ők szorosan egymás mellett állva csak egymásra néznek s hogy az ifjú a szép leány kék szemében szebbet lát a viz tükrében ringó égboltnál, szebbet a havasok napfényben csillogó csúcsainál. Az ifjú nehány szót súgott a leány fülébe s gyors léptekkel távozott. Midőn az öreg ur kérdő pillantással fordult a leány felé, az magyarázatul csak ennyit mondott: —- Baróti urnák elveszett az órakulcsa; elment, hogy mást vegyen; azonnal visszajön. Baróti Endre pedig egy a rakpart közelében levő órás üzletbe lépett s igy szólt a tulajdonoshoz : — Egy női aranyórát szeretnék vásárolni. Mutasson belőlük! Mutassa meg a legszebbeket, a melyek raktáron vannak. Az órás föltette nagy pápaszemét, külön féle szekrényekből egész csomó órát keresett elő s a bolti asztalra tette. Baróti soká nézegette őket, de habozni látszott,, melyiket vá- laszsza a sok közül. Erre az órás hirtelen az ablakhoz lépett s egy parányi órát akasztott le kapcsáról. — Ennél finomabbat, csinosabbat s művésziesebben kidolgozottat igazán nem tudnék ajánlani. — Csakugyan nagyon szép — szólt Baróti s az óra hátsó födelét is szemügyre vette. — Nini, á sisetini Madonna két angyala emailban! — Az ám 1 Sokan megnézték már, de oly drágának találták, hogy egy sem akarta mind eddig megvenni. Pedig nagyon megéri az árát! — Hiszem, hogy örülni fog neki, — szólt félhalkan Baróti, aztán az órát még egyszer figyelmesen megvizsgálta s finom arany lánczra függesztette, az, órásnak pedig jókora összeget számolt le asztalára, épen annyit, a mennyit az kért s ezzel eltávozott. Az öreg ur és a fiatal leány elébe jöttek. — Jó sokáig maradt, kollega ur —- szólt az öreg. — Olyan bajos Genfben órakulcsot kapni ? Baróti úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést s nem felelt semmit. Ivarját nyújtva a leánynak tovább sétálgattak, de midőn kis idő múlva az öreg ur egy érkező hajó kiszálló utasain feledte szemét, kivette zsebéből az órát s igy szólt: — Fogadja el tőlem Margit, e csekélységet, emlékül a szép genfi tó mellől, hol mindkettőnk szive először kezdett együtt dobogni! II. Az éjszaka már jó későre járt. Elhalt az ulczák zaja s a nagy sötétségben alig-alig hallatszott időközönként siető lépések kopogása. A város piaczán egy nagy, diszes ház állott. Kapuja két oldalán egy-egy kő óriás támasztotta alá az ódonszerü vasrácsos erkélyt. Se lét volt a ház minden ablaka, csak egyik sarokszobája volt halványan megvilágítva. Olykorolykor gyertyavilág osont fénybogárként a szomszédos szobasoron végig, de csak azért, hogy aztán újra a sarokszobába térjen vissza. Égy hónapja már, hogy ott igy teltek az éjszakák. Tudták jól a szomszédok, mit jelent mindez korán reggel, a midőn fölkeltek s házok elé léptek, vagy kitekintettek az ablakon, hogy friss levegőt szívjanak s egymásnak jó reggelt-kívánjanak, nap-nap után efféle beszélgetések voltak hallhatók: — Vájjon nem történt-e még meg a nagy szerencsétlenség odaát a tanár urnái?' — Hátha mégis meggyógyul az ä szegény fiatal leány — Rosszul van, nagyon rosszul! Bár segítene rajta a jó Isten! — Az öreg Zsófi, mikor a tegnap este erre ment, azt mondta nagy siránkozva, hogy nincs már semmi reménység.— A fiatal tanár ur naponként meglátogatja menyasszonyát s valahányszor kilép a ház kapuján, olyan fehér az arcza, mint a kréta. Mennyit szenvedhet ő is ! ? , Közben-közben szó esett arról is, a mit már annyiszor elbeszéltek egymásnak: hogyan tért vissza egy svájezi útról, mint boldog menyasszony Ötvös tanár leánya, kit mindenki, a ki ismerte, annyira szeretett, hogyan bólintott le még az első napokban örömtől sugárzó arcz- czal az erkélyről ismerőseinek s hogyan esett azután hirtelen betegségbe, melyből a legnagyobb valószinüség szerint alig-alig fog kilábolni. De a házon kívül levők közül még senki sem tudta, hogy a betegség tetőpontját érte el. Közelgett az utolsó-óra. A gyertya halvány fénye lassan távozott a sarokszobából, hol a szegény beteg feküdt, majd bevilágította a tágas folyosót s két ember alak-
