Szatmár-Németi, 1901 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1901-03-26 / 13. szám
Szatmáj, 1901. SZAT MAR-NÉMET I. Márcz. 26. tásából kifolyólag, a közoktatási tárcza javára kötelezett járulék iskolai adó természetével nem bir. A róm. kath. vallásu lakosok javaira tehát a saját iskolai adózásukból kifolyólag sem a népoktatási törvény H. szakasza, sem más alapon a várossal -szemben semmiféle beszámításnak, vagy leszámolásnak helye nem lehet. d) Ilyen feltételek mellett a város adja át a szóban forgó házastelket a jövőben is a róm. kath, elemi fiú iskola állandó használatába és ezt telekkönyvileg is biztosítsa oly kikötéssel, hogy a szatmári püspök ur köteles az épület és tartozé- kainák állandóan jó karbantartása, tűzkár ellen biztosítása felől gondoskodni. Megengedi a város, hogy akár a püspök, akár a róm. kath. hitközség az épületen iskolai czélokra szükséges átalakításokat, hozzáépítéseket saját költségén eszközölhessen. e) Azon esetben, ha a most átengedett iskolaépület nem szolgálna róm. kath. elemi fiú iskolai czélra, ezen épület az esetleges hozzáépítésekkel és belsőséggel együtt, minden költség visszatérités nélkül a város korlátlan tulajdonába visszaszáll. Azon esetben, ha a róm. kath. fiú elemi iskola továbbra való fen maradásával az ott alkalmazott s a város által fizetett tanítókat nem kell az állami iskolához a várossal kötendő szerződés értelmében kinevezni, ezen tanítók illetményeinek megfelelő összeggel leszállítja a város azon évi járulékot, a melyet 1898. év julius hó 11-én 162. kgy. sz. a. kelt határozatával a közoktatási tárcza javára a népoktatás államosításával szemben kötelezett. A város a szóban forgó határozatában elvállalt egyéb kötelezettségeit változatlanul fentartja s újból kéri a vallás és közoktatásügyi miniszter urat, hogy az elemi népoktatást mielőbb állami kezelésbe átvenni méltóztassék. A szövő-székekről. Van vármegyénknek egy része, melyet „Avas“-nak neveznek s a mely körülbelül 14 községet foglal magában. Lakosai kot község kivételével románok, a köznyelven ismert „vasán“-ok. Az Avas nemcsak magas hegyeiről, vadas erdőiről, ásványvizeiről nevezetes, hanem a román nép különös viseletéiről is, melyet ez országban sehol sem találunk máshol. A vasán asszonyok, leányok ugyanis a fehérnemű öltözeteken fejlővel és különböző szinü harasztiul oly szép és érdekes hímzéseket és varrásokat végeznek, hogy I az embert bámulatba ejtik. Igen, mondom, bámulatba ejtik, mert ha az ember közelebbről és behatóbban tanulmányozza e nép értelmi fejlettségét azt tapasztalja, hogy e szép munka készítése a szellemi fejlettséggel nincs egyenes arányban. írni olvasni is oly kevesen tudnak! És mindennek daczára honnan támadt e nép leikéken az aesztétika iránti érzés ? Honnan van az, hogy az avasi román leány, asszony, habár az iskoláról csak másoktól hallott valamit s igy a szép iránti érzékről még halvány fogalma sem lehet, a fehérneműn oly szép, szabályos és egybevágó mintákat munkál meg, hogy mé a szakértő egyéneket is meglepi? Sokat gondolkoztam e kérdés felett és azon eredményre jutottam, hogy ez nem tudomány, hanem beléjük oltott ösztön, divó szokás, mint más egyéb a nép között, mely szokásban a nemzeti tradiczió nyilvánul; megszokott valami, a mely évtizedek óta sem föl nem emelkedik se le nem száll. Ha azonban jobban szemügyre vesz- szük e szokást, azt tapasztaljuk s tökéletesen meg is győződünk róla, hogy talán több figyelmet érdemel, mint a minőben részesül. Szemtanúja voltam, midőn két, remek kézimunkájukról hires, urihölgy nagyon megdicsérte az avasi román nők kézimunkáját. De nem csak az Avas- fa m, hanem Kővár és Nagybánya vidékén is találkozunk ily fajtájú varottassal, mely különösen a román nép viseletét jellemzi. Azonban egy sajnálatra méltó tényt kell konstatálnunk t. i. azt, hogy eme fehérnemű hímzés, varrás nem fejlődött a mai napig sem legalább házi kis iparrá! Minden leánv, asszonv, csak annvit készíttet, vagy készít a mennyi a család, esetleg a rokonság körében okvetlcnü szükséges. Piaczra soha sem került s igy nem is válhatott kis iparrá, mely némi jövedelmet hozott volna a készítőnek. De nem válhatott kis iparrá, még azért sem, mert eme fehérnemű hímzés nem fejlődőit tovább és igy nem is ujült. A kormány tudvalevőleg a széki, ly földön 50 szövő-széket állíttatott fél különböző helyeken, a házi kis ipar előmozdítása érdekében. Két évig laktam a derék székelyek között és ennyi idő alatt volt alkalmam tanulmányozni a nép lelkületét és visele tét. Bűn volna azt állítani, hogy a székelyek talán nem érdemelték volna meg a szövő-székeket. Igen, megérdemelték és a kormány határozottan jói lett vele, de vájjon a mi vármegyénk nincs-e rászorulva az ily szövőszékekre? Ha a megye piaczait vasárnapon végig nézzük, azt veszszük észre, hogy fölt- mivelő asszonyaink nemzetiségi különbség nélkül sok helyen a kidolgozott kendert, sok helyen a kenderből kidolgozott tiszta, sima vászont árulják, természetesen kicsiben. Árulják a kendert, mert nem tudják felhasználni valami újabb, különösebb és piaczképes fehérnemű készítésére, mely többet jövedelmezne nekik, mint a tiszta, kidolgozott kender. Árulják a sima vásznat is, mert nem tudják felhasználni nemzeti-, vidéki- vagy diszfehérncmüek készítésére. Nem csak az avasi, Kővár vidéki román népben, a fehérnemű kivarrása iiánt tapasztalt hajlam és érzéket véve teki.i- tetbe, de megyénk egyes vidékeinek kiválóan a kendertermelésre igen alkalmas talajait is figyelembe véve, határozottan mondhatjuk, hogy megyénkben a szövőszékeknek biztos jövőjük volna és köny- nyen házi iparrá lehetne fejleszteni, melynek következtében sok szegény, munkaképes és munkaszerető embernek bizto tar.á a mindennapi kenyerét, sőt többet: hasznot is. De e mellett a magyar ipar, munkát szerezne magának szép s hires nevet. Azt a földhöz ragadt szegény román népet örök hálára és a haza, kormány iránti meleg szeretette köteleznék. Továbbá a szövőszékek felállítása egy újabb fényes tanú- jele volna annak, hogy e hazában a nép nemzetiségi különbség nélkül részesül a haza által nyújtott figyelemben és segítségben. A szövő-székek felállítása után a piaczok, kereskedések megélénkülnének, kaphatnánk szépen kidolgozott és a mi lő uj mintájú kendőket, asztal-teritőket, függönyöket stb. stb. Az eszme — szerény véleményem szerint nem rossz. A keresztülvitel j sem ütköznék elhárithatlan nchézségekh . Minden esetre, mint min len kezdő’, ez is, eleinte gyengén fog menni, de később, midőn a nép munkásságáról megfogunk győződni, lehetetlen, hogy úgy mi, mint az illető szegény oláh nép, egymás iránt kölcsönös' bizalomra ne találjunk. A kik tehát illetékes egyének arra nézve, hogy a szegény oláh vidékeken a szövést házi-iparrá fejlesszék és ennek Szatmár városában állandó piaczot teremtsenek, vegyék kezükbe ezen ügyet, mely eredményében hivatva van fontos szerepet vinni a megyében. Különben e tárgyra még rátérünk. Marosán János. Fölhívás tisztviselők házépítő szövetkezetének alakítására. A budapesti tisztviselő-telep, a Budapest melletti „Munkás-Otthon“ az Ó-Budán túli „Csillaghegyi tisztviselő-telep“ mintájára városunkban is kilátása nyílik tisztviselő-társainknak pusztán lakbérük lekötésével: 1) netán meglévő házaikon levő tériteknek olcsóbbal fölváltására ; 2) saját ház szervezésére, vagy építtetésére akár közösen megszerzendő telektömbön, akár magánúton szerzett egyes telkeken ; 3) mindezt oly módon, hogy a tisztviselő távozása, elköltözése, vagy a szövetkezetből kiválása esetén a ház értékesilésél a szövetkezet vállalja el, esetleg a házat a tagtól át is veszi. Ezen czéloknak országszerte való keresztül vitelére alakult Budapesten a „Tus- culanum“ magyar tisztviselők országos házépítő szövetkezete, mely Hannos Gábor közigazgatási Ítélő biró ur elnöklete és Álgya Sándor honvéd-ezredes, min. oszt. vezető, Kolozsváry Endre posta és táv. igazgató, Aztán látták bejárni az udvarba, majd az ispán ur nézett be hozzá elég sűrűn. A dolog mind csak haladt, a kőház sem ment el, a földjei is megvoltak, csak az ispán járt mind gyakrabban Kallósékhoz. A fonókban öszedugták a fejüket az a szonyok és úgy suttogták : — Már ki hitte volna 1 Olyan tisztességes lánynak látszott ! A kezemet is a tűzbe tettem volna érte t — Egészen gyermek ! — Az ám ! Az apja. leánya. Lehetett látni előre. Szegény Bokor Laczi ! És egy napon végig futott á hir a falun, hogy Kallós Lidinél megérkeztt a góly. . . Laczinak az öreg nénje mondta el a városban a szomorúságot. Az erős legény úgy megrázdkódolt a hírtől, mint a nyárfa levele, ha szél fut rajta végig, aztán oda rogyott a földre és zokogott keservesen. — Megölöm ! — orditotott fel nagy fájdalmában, — megölöm aki az életemet megrontotta ! — Az ispán ! A legény azután az egész hátralevő idejét e gondolattal töltötte, hogy neki nagy számadása van az ispánnal. Mikor kiszabadult, a leány felé sem nézett. Ha ott ment el a házuk előtt, gyakran hallotta susogni azt az apró jószágot, melynek életéért neki egy rettenetes számadást kell végeznie. Önmagát is elveszti vele jól tudta, de meg kell fenni másként nem volna nyugodalma sem ezen, sem a más világon. Láttuk, hogy teljesítette fogadását. * Nem sok vallatás kellett, a legény elmondott mindent őszi ítén. szinte erővel rontotta magát, a mikor feltett szándékáról beszélt Ha most nem, hát máskor tette volna meg, de hogy megtette volna, annyi bizonyos. E vallomásra nagyon kevés volt az öt év a mit reá mértek büntetésül. Kallós uram ezalatt sokat betegeskedett s majdnem haldoklóban volt, mikor a legényt elítélték. Kérve-kértc a bírákat, hogy engedjék meg, hogy a legénynyel beszéljen, e nélkül nem tud meghalni nyugodtan. Megengedték és beszélt olyan dolgokat, hogy a legény erős feje majd megzavarodott bele. u volt az oka mindennek. Alku szerint ment. Hogy megmentse becsületét, eladta leányát. Hiába kért könyörgött Liü, nem volt irgalom. Megverte, bezárta... Ó maga eresztette be hozzá az ispánt. — Isten úgy legyen irgalmas hozzá ! . . . Es öt év múltán, mikor kiszabadult Laczi a fogságból, a falusiak nem akartak hinni a fülűknek, mikor végig járta a hir az egész falut, hogy Bokor Laczi elveszi Kallós Lidit. —• A gazdagságért veszi, — szólt egyik. — Nem a’l Annyira szereti, hogy mindent megbocsátott, vagy tán nem is a leány oka! Ki tudja, melyiknek volt igaza?... Harmat Lujza.
