Szatmár-Németi, 1901 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1901-02-26 / 9. szám
V. óv. Szatmár, 1901. február 26. 9. szám TÁRSADALMI ES SZÉPIRODALMI HETILAP. A „SZATMÁR-NÉMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET- HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjelenil^ minden kedden. ELŐFIZETÉSI AR: Egész évre 2 frt. Félévre 1 frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 10 kr. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Eötvös-utcza, a ,,Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (YVeinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron. a kiadóhivatalban fizetendők. HIRDETÉSEK: készpénzfizetés és jutányos árak mellett közöltéinek. Kéziratok nem adatnak vissza. Telefon-szám 80. ________ Eg yről-másról. /. „ Vöröskereszt egylet.“ A muH vasárnap újra megalakult városunkban a „Vöröskereszt egylet,“ hogy miért? hogy mi szükség van városunkban erre az egyesületre? Erre bizony nehéz volna a feleletet megadni — talán még azoknak is, — a kik az egyesület „újra feltámasztásában“ közreműködtek. Nincs minálunk elég egyesület? Nem elég az a sokféle tagsági dij és az ezek behajtásával járó zaklatás a közönség nyakánr Még hozzá: bármilyen egyesületbe tartozzék is valaki, mindegyik nyújt tagjainak valamelyes kedvezményt, bizonyos élvezetét a fizetendő tagsági-dij fejében, csupán az u. n. „Vöröskereszt egylet“ az, a melyik tagsági dijat szed, de i nem nyújt érte semmit. Mondhatná talán valaki, a ki szerelmes a „Vöröskereszt egyletbe,“ hogy: hát háború esetén! akkor nyújt ez sok, előnyt! stb. No köszönjük szépen a vigasztalást! nem kérünk belőle! Szóval: kár volt halottaiból feltámasztani ezt az egyesületet. Először is azért halt meg, mert nem hozott magával élet- képesseget a világra, ez a baja fogja nem ■-okára megint csendes halottá tenni. Ha egészséges köz-szellem volna városunkban, azt mondták volna illetékes helyen a főispánnak, a ki felülről bolygatja ezt a magától eltemetkezett kérdést, hogy: Uram! nincs erre mi- nilunk talaj! Van itt már elég egylet, elég sok áldozatot hoz értők a közönség, a mely a sok társadalmi terhet bizonybizony nehezen viseli! Hagyjuk el jobb időkre — soha napjára! Dehát nem akadtak ilyen őszinte felvilágosítások, most r.zián ez a „kereszt“ is ránehezedik a közönségre, a ki pedig úgy is hord elég sok és cleg nehéz terhet, veresebbnél-verescbb adókeresztet! Fel lesznek keresve a város kiválóbb hölgyei, hogy gyűjtsenek tagokat a „Vöröskereszt egylet“ részére. Mintha bizony mind ezeknek nem volna elég dolguk és kellemetlenségük, a nőegylet ügyeivel, a 'mely egyesület elvégre is: sok jót tesz városunkban. Hasonló czélból föl lesznek keresve városunk kiválóbb férfiúi, hogy buzgói- kódjának az újonnan fehámasztott egylet ügyében. Mintha bizony ezek mindenike nem volna benne itt minden egyesületbe, a melyek mindenike iparkodik, hogy tetterejüket magának biztosítsa így azután egy kis hivatalos színezet és semmi lelkesedés mellett újra el lesz inditva, mozgásba lesz hozva az országos Vörös-kereszt egyesület szatmári fiókja, a melynek a b. c. Jandrisicz János apát-plébános az ő népszerűségével és kedves modorával sem tudott itt semmi alaposabb eredményt biztosítani s a mely a legtöbb valószínűség szerint, rövid pálya futása után nem bírván hordozni saját keresztjét, vérszegénység türctci között, csendesen cl fog alu 'ni. II. A város népességéi.ck emelkedésié. A népszámlálás adataiból ismerjük, hogy városunk, 1850-től számítva, a midőn 12000 lakosa volt Szatmár-Németi- nek, 1900 dfecz. 31-ig több mint 4000-rel szaporodott. A városi közgyűlés komoly termében adta „örvendetes tudomásul“, a havi jelentésében ez adatot a Polgármester, a melyet akkor mindnyájan, bizonyos meg- elégült örömmel fogadtunk. Azóta azonban, különösen, bog}' szerte T A R C Z A. Vig monológ. Papa! . . . papa ... itt volt a gólya, két kis testvérkét hozott. Ugy-e jó madár? Ezen szavakkal rontott be hozzám kis leányom. No, de tudtam, hogy váratlan szerencse ér. Egy idő óta átkozottul csimpaszkodik üstökűmbe a szerencse. Ha az utczára kimegyek, találkozom okvetlen egy pár pumpoló barátommal, kik udvarias szavak kíséretében megkönnyitenek egy pár forinttól. Most pedig e dupla családi öröm koszoruzza meg boldogságomat. Bizonyosan azért kapott a szerencse fel szárnyaira, mivel csaknem anyósomat vettem el feleségük Ért csak úgy titokban súgom meg önöknek, nehogy e hálátlan világ spiritusba tegyen,— mint szörnypéldányát az emberiségnek. Pedig én nem szeretném, hogy valami panoráma állandó keresetforrása legyek valaha. Hogy történt e mesében is lehetetlenség, elmondom. Özvegy Varkoncsnénak, jelenlegi feleségemnek volt három szép leánya. Tűzről pattant, csókolni való édes teremtések. Az egyik Jolán, szőke ; a másik Irma, barna és Mariska se nem szőke, se nem barna. Mint jóvérű fiatal legény, udvaroltam mind I a háromnak. A mamának tetszettem, a leányoknak szintén. (Ezt minden lviuság nélkül jegyzem meg) Szerelmes voltam, mint egy kereskedő segéd; bumfordi, mint a kezdő deák. Hogy melyiket szerettem, máig sem tudom. Három feleség még egy török basának is sok. A mama még csak a jelöltek között sem volt, ezt csak uty zárjelben mondom. Hogy e chaosból meneküljek, gondoltam merészet és nagyot ! Szerencsemre bízom a választást. Ez idő óta üldöz a szerencse. Egy napon kifogástalan szalon ruhába öltözve magam ünnepies színbe hangolva léptem át a „Varkoncs ház“ küszöbét, A mama ott állt az asztalnál ; a leányok a divánon ültek. Isteni csoport volt, mondhatom, 1 még a Cerberus sem hiányzott közülök. Egy pár komoly szóval értésére adtam a mamának, hogy mily szándékkal léptem kedves hajlékába. Könyekig meg volt hatva, a lányok nem kü- ' lönben. De most jön a gordiusi csomó : melyiket? Jolánra néztem de akkor Irma bogár szemé- . nek tüzvilláma lövelt rám, úgy, hogy önkéntelen Irmára néztem. Ekkor meg Mariska behízelgő hangja, mint zivatar után a derült égbolt, kellemes érzéseket fakasztott szivemben ; már ki is akartam ejteni a nevét, mikor Jolán égszínkék j az ország minden részéből azt a hirt kapjuk, hogy ennyi és ennyi az emelkedés: az adatok fölött gondolkozóba esünk, önkéntelenül is azt a kérdést tesszük föl, hogy hát 50 esztendő múlva, ha ez a sza- poraság igy tart, hányán leszünk ? és miből élünk meg? Az állam kormány hova tovább több és több gondot fordít becses életünk biztonságára, a gyermek-nevelésre, a köteles gyógyíttatásra és a közegészség sok más ágára. Ugyan hogyan és miből fog ez a sok szép és egészséges nép majd megélni ?! Hiszen: a birtokok évről-évre jobban és jobban feleződnek, tagozódnak — majd tisztára elkopnak. A hivatalok ? no ezek olyan nagyon nem szaporodnak, mint az emberek ! Hátha: sem földbirtok, sem hivatal nem lesz, a mi az emberiséget eltartsa és összetartsa, mi lesz akkor? Kételyeinkről lapunk egyik hü barátjával beszélgetvén, ez a következő latin közmondással felelt: „Remedium doioris est tempus.“ Nem fordítjuk le a közmondást magyart1, gondolkozzék rajta ki-ki, mert a tulajdonlóépani igazság; egyéni felfogások szerint találó. A fogyasztás megadóztatása. Minden adó nem köteles fizetése bizonyos kellemetlen érzelmet kelt bennünk, mert fizetni nem szeret senki. De : mert fizetni tartozunk, enné! fogva nagyon meg szoktuk nézni, hogy miért fizetünk. A fogyasztási czikkek, tehát c tápszerek, sőt gyógyszerek adóztatásának kiszélcsbitése, nagyon érthető, hogy általános felháborodást keltett. Bizony, ha egyeb tárgyakban nem talált támaszt a hivatalos város, hogy a közjövedelmeket állítólag emelje, ezzel kár volt kirukkolni, mert: A mi ellen nem tiltakozott a városi tanács nemzetgazdasági ismerete; a mit helyesnek, elfoszeméből egy villámsugár járta át a szivem. A lehető legnagyobb zavarban voltam. Nem néztem sem jobbra, sem balra ; homlokomon a kétségbeesés verejtéke ült. A mama unszolt : melyiket ? Oh Nagy Sándor, gordiusi csomód csak Kis Miska volt az enyémhez ! Ezt oldtad volna meg ! Kinos helyzetemben azon gondolatom támadt, hogy kit behunyt szemmel először megölelek, az lesz feleségem. Szerencse fel! Jött is!... Három sikoly s egy erőteljes ölelés riasztott fel kábultsngomból Ólt ég s minden egek minden istenség! ! A mama volt karjaimban. A leányok eltűntek s egyedül maradtunk én meg kétségbeesésem, no meg a gondolatbeli anyósom, azaz feleségem. Csókba fürösztött, gyöngéd öleléssel igyekezett életre ébreszteni. A gordiusi csomó szét volt vágva. Én elvettem a képzelt anyósom s mind a három imádott leányom leit. Boldogult Nagy Sándor nem igy vágta volna szét a csomót. De én a szerencse fia vagyok! Nem tehettem másként! Hagyományos szerencsém azóta nem hagyott cserbe. Ma is kéz- zelfoghatólag bizonyító, hogy barátom: ikreket hozott. Kömlóssy Imre.
