Szatmár-Németi, 1901 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1901-07-16 / 29. szám
V. év. N Szatmár, 1901. julius 16. 29. szám TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. A „SZATMÁR-NÉMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. íMegje leniig minden kedden. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 4 kor. Félévre 2 kor. Negyedévre I kor. Egyes szám ára 20 fillér. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. HIRDETÉSEK: készpénzfizetés és jutányos árak mellett közöltéinek. Kéziratok nem adatnak vissza.-$>, Telefon^szám 80. Az iparos pálya. Erős kifakadást és keserű panaszt hallottam arra nézve, hogy minálunk az iparosoknak nincs meg a kellő tekintélyük és hogy azért nem boldogul az iparunk, mert pl. a törvényhozó testületben iparosaink nincsenek képviselve. A panasz nem alaptalan. De ha meggondoljuk, hogy manapság is még, ki megyen nálunk iparos pályára, épen nem lesz szembeszökő \az a panasz, melynek különben nagy jelentőséget tulajdonítanánk. • . Nálunk az megyen iparosnak — leginkább — a ki más pályára egyáltalában ne n való, tehát a tanulatlan, a műveletlen elem, melynek egy része iskolába sem járt soha. Itt a hiba alapja! Mint minden pályára, úgy az ipari pályára is, legalább is bizonyos középiskolai előképzettség kell. Azért, midőn a múltkoriban, városunkban egy kereskedelmi iskola iránt némi mozgalom indult meg, mi arra nézve hangoztattuk szavunkat, hogy közép-ipari iskolára van nekünk, a két lőgymnásium mellett szükségünk és most az iparos pályáról szólván, újólag ezt mondjuk, ezt hangoztatjuk. Mert ha lesznek, képzett és müveit iparosaink, meg lesz a tekintélyük is. A tanév végével megjelenő középiskolai értesítők az érettségit telt ifjak pályaválasztásáról is beszámolnak. Mindannyian, a kik szem előtt tartjuk a jövendő iparos nemzedéket, aggódó reménységgel olvasgatjuk az értesítőknek erre vonatkozó részét. Reméljük, hogy az ifjúság talán már megértette" az idők változását és teljes tisztelettel az ősi tradicziók iránt, melyeknek meg volt a maguk jogosultsága, ma már nem igyekszik a »jogász nemzet« nagyon is kétes értékű dicsőségének öregbítésére, hanem ifjú erejéből, lelkesedéséből és tudásából az ipar czéltudatos fejlesztésének is utat akar nyitni. Sajnosán tapasztaljuk, hogy ez a reménységünk ma sem vált valóra, annyi ifjú pálya- választásáról adnak számot az értesítők és közülök mindössze egypár lép az iparos pályára. Igaz, hogy a kézműves iparhoz nem szükséges az érettségi s a mesterségre az alsóbb osztályokból mennek a tanulók; az is igaz, hogy a magasabb képesítéssel biró iparosok, mint építők gépészek, vegyészek a teknikusok- ból kerülnek ki; de mégis csodálatos és megfoghatatlan az ifjúságnak ez a közönye az iparos pálya iránt. Sőt tovább megyünk; valóságos ellenszenv ez már a minek okos magyarázatát hiába keressük. Éppenséggel nem lehet mondani, hogy értelmes embernek az iparos pálya nem nyújt legalább is oly biztos ekszisz- tencziát, mint a legtöbb szakmájában már úgy is tultömött tudományos pálya. Hiszen az érettségit tett ifjak egy része iparosnak a gyermeke, a ki maga előtt látja ennek a pályának egész mivoltát. Megismerheti azt a pozicziót, a melyet az iparos osztály az állam gazdasági életében elfő Hal, mérlegelheti a jövőt, a mely nálunk az iparra vár, a feladatokat a melyeknek megoldására a jövő iparos hivatva van és gondolkodó észszel levonhatja a következtetést, hogy az iparos pálya eléggé méltó arra, hogy a középiskolát végzett ifjú szerzett ismereteit értékesítse, becsvágyát kielégítse és műveltségével az iparos osztály társadalmi nívóját emelje. Azt hiszszük, közeljárunk a baj kiforrásához, ha azt egyrészt abban keressük, hogy középiskola oktatásunk teljesen nélkülözi a belső érintkezési pontokat ipari életünkkel, úgy, hogy a középiskolát végzett ifjúnak annak lényegéről vagy semmi, vagy helytelen fogalmai vannak; másrészt abban, hogy az ipari kiképzésnek múlhatatlan és természetes előfeltétele a két kézzel végzendő testi munka. Az első a középiskolai oktatás szervezetének, a másik a nevelésnek hibája. Nem terjeszkedhetünk ki e helyütt e két körülménynek bővebb tárgyalására. De, hogy közel jártunk az okok helyes megjelöléséhez, annak tanúja egész társadalmi életünk, a melynek magasabb értelmiségül köreiben is.lépten-nyomon találkozunk az ipari élet tekintetében nyilvánuló tájékozatlansággal és ferde nézetekkel, valamint azzal a szégyenletes előítélet'el, a mely az ipari kiképzéssel összekötött testi munkát a középiskolában töltött nyolez esztendő szellemi munkájával nem tartja össze*gyeztcthetőnek. Az iparos ifjúnak a tenyere kérgesebb lesz, mint a jogász fiúé, az bizonyos. Es sajnos, de igaz, hogy ez a kérgesebb kéz eddigelé csak nagyon kivételesen részesült nálunk abbban a megbecsülésben, mint a jól ápolt, finom kéz. T Á R C Z A. Útra készen. Mikor az ember útra készül, Tanyáját jól körültekinti: Mit hagyhat vissza holmijából S mit kell magával messze vinni. Kutat, keresgél; nappal-éjjel, Csak mind azon töri fejét, Hogv ne maradjon semmi otthon, Mi neki kincs, másnak szemét. . . . Mikor az ember halni készül. Fiókjait át-átmotozza, A mit lehet, szivébe zárja, A többit a lángokba dobja. Csak azon töpreng nappal éjjel, Hogy ne maradjon semmi ott, Mi neki dús kincsekkel ért fel S mit más az ablakon kidob ..... Szabados Ede. Samunak sincs szerencséje. Irta: Vértesi Arnold. Egy öreg zsidót littam már néhányszor, hogy a házunkba jön a batyujával. Minden lakásba bekopogtat, de rendesen elutasítják. A cselédek azonban az egész házban vásárolnak, tőle, mert hitelbe, részletfizetésre adja nekik a portékáját Igaz, hogy dupla áron, de az mindegy! a fő, hogy hitelbe. Az öreg zsidó sokat ad a becsületre s a leányok szívesen fizetnek kétszeres árt, mikor azzal bebizonyítják a bt csületüket. Egyszer megszólított engem is: — Tessék már valamit vásárolni tőlem. Le akartam rázni a nyakamról, de az öreg nem könnyen hagyta magát: — Ilyen régi ismerőstől . . . Legalább valamit. Nem tudtam, hogy honnan vagyunk régi ismerősök. — Honnan ? — Hát nem tetszik már emlékezni szegény Stein- berger Samura? — Steinbergt-r ? Csakugyan eszembe jutott, egy olyan nevű fiúvá! jártam én valamikor iskolába. Vőrhenyes haja s olyan pettyegetett ábrázata volt, mint a pulykatojás. Sokat csúfoltuk szegényt. Persze a szakáll benőtte most az arczát s a haja megderesedett, de rá lehetett ismerni. Most is olyan, csúnya volt szegény. Vagy tán még csúnyább most öregkorában. Biczege t í gy kissé s olyan furcsán, hogy az ember majd elnevctte magát, ha rá nézett. — Hát te vagy az, Samu, igazán ? Ki az ördög ismert volna rád ? Azt hittem, legalább kétszer kétezer holdad van az alföldön, vagy egy pár három emeletes házad a körúton. Úgy indúltál. Már az iskolában gseftelt. Krumpliczukrot, szent- jános-kenyeret, plajbászt és mindenfélét hordott a fiúknak. A kinek nem volt pénze, az mind tőle vásárolt. Samu hitelbe adta Három lerajezárért, a mi a boltban egy krajezár volt. Egyik-másik adósa néha megdögönyözte. Némelyik örökre is adós maradt a szentjános-kenyér vagy a füge áiával. De különben — a mennyire visszaemlék- szem — virágzó üzlet volt ez a Samué. Már akkor is a becsületre alapította az üzletét. Minden gyerekkel a becsületszavát adatta. Élelmes fiú volt ez a Samu. Csodálom, hogy többre nem vitte. — Hja, — nagyságos uram — az asszonyok, az asszonyok! — sóhajtott a szegény öreg. Semmiképen sem lehetett rábírni; hogy viszonozza az én régi pajtáskodó megszólításomat. — Az asszonyok, — folytatta fejét lógatva. Ha asszonyok nem volnának. Hej, ha nem volnának! így, rá nézve, azt gondolta volna az ember, hogy ennek a biczegő, csúnya vén embernek nem sok dolga lehetett az asszonyokkal., Samu talán kilátta a szememből a kétkedő pillantást s kihúzott a zsebéből egy fo- tograf arczképet. — Na, tessék megnézni. — Szép nő, mondtam rá, a mint visszaadtam a képet. — Szép ? Isteni. Remek ! .— szólt ő. Fgy darabig gyönyörködve nézte a képet. Aztán dühös lelt. Úgy láttam, mintha szét akarná szakítani. De csali csöndesen visszacsúsztatta a zsebébe. — Ez volt az első feleségein, kérem alásan. Gyönyörű teremtés. Tetszett látni. De piócza volt, kérem alásan. Piócza. Telhetetlen piócza. Akármennyi pénzt adtam, soha sem volt elég. Angyalkám — moadtam neki — igy muszáj tönkremenni. De beszélhetett neki az ember. Akár annak a falnak. Csak puccz, mindig csak a puccz. — „Ha nem bírod, hát miért vettél el engem?“ — mondta. Nagyon büszke volt. Az Andtássy-uton laktunk. Első emelet. Nagyon szép üzletem volt. Pénzem is, mikor megházasodtam. Az öreg sóhajtottsletettehátáról a batyut azasztalra. —: Tíz segéd szolgálta ki a vevőket az üzletben. Most pedig . . . Jaj, jaj bizony nehéz már ezt czipelni ilyen öreg embernek. Aztán miért ? .Ugyan kérem, miért? Az ember fárad, kuporgat, aztánijön áz asszony; kalap kell, selyemruha gyémántos fülbevaló kell, minden héten új, minden héten más. És az ember hiába mondja neki: Angyalkám, baj lesz, krid lesz belőle „Ha krid lesz, —- mondta ő —■ add ide előbb, a mennyi pénzed van. Szamár volnál, ha a hitelezőknek
