Szatmár-Németi, 1901 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1901-06-18 / 25. szám
V. év. Szatmár, I9Ü. junius 18. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. A „SZATMÁR-NÉMETI-I IPARI HITELSZÖ/ETKEZET“ HIVATALOS Megjeleni^ mincen kedden. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 4 kor. Félévre 2 kor. Negyedévre I kor. Egyes szám ára 10 fillér. Magánérdek. Bízvást elmondhatjuk, hogy ma a magánérdek mozgató ereje, igazgatója a világnak. A kik közügyi dolgokkal foglalkoznak vagy azok fejlődését figyelemmel kisérik, igazat adhatnak nekem, midőn azt mondom, hogy ma a közérdek is a magánérdek szövevényes szálaiban rejtőzik és annyira jutottunk, hogy már a kettő között alig tudunk vagy egyáltalán nem akarunk különbséget tenni! Innen van az, hogy a kik a közélet zajától, az érdekek százkezü szörnyétől távol, nyugodtan tölthetik életüket, megdöbbenve, sőt megundorodva szemlélik az ádáz életharczot, a kenyér-irigységet, melynek sokszor nagyon piszkos hullámaiban hömpölyögnek a fontos közérdekeknek a sokféle magánérdekkel összeforrott kérdései, tárgyai. Az úgynevezett országos nagy kérdések is, a napi sajtó bizonyságot tehet róla, annyira át meg át vannak szőve a magánérdekek szálaival, hogy szinte a tiszta igazság képében tűnnek fel azok előtt, a kik az egyes kérdéseket felületesen vagy egyoldalúlag tekintik. így állván a dolgok, vagy jobban mondva az igazság, az erkölcsi közérzék ezen kinövéseivel szemben, szinte tétlenül áll a részrehaj- latlanság és felette nehéz a küzdelmek hajszájába belébocsájtkozni és még nehezebb, szinte lehetetlenség, azokkal szembe állani azért, hogy azokat megváltoztassuk. Mind a mellett bármily nehéz és háladat- lan is a feladat, a munka melynek teljesítésére vállalkozik a mai viszonyok között az, a ki a köz és magánérdekkel szemben másként gondolkozik, mégis erkölcsi kötelességünknek tartSZERKESZTÖSÉG ÉS KhDÓHIVATAL: Eötvös-utcza, a „Korona“-sállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Veinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a ktddhivataiban fizetendők. juk „megálljt“ kiáltani, akkor midőn a túlkapások szertelenségéről meg vagyunk győződve azon reményben, hogy mégis csak akadnak emberek a kik köz és magánérdek között különbséget tudnak és akarmk térn i és igy— ha egy szemernyivel is — mégis hozzá járulnak egy tisztább, becsületesebb felfogású közélet alapjainak lerakásához. A közérdek és magánérdek kellő figyelembe nem vétele, vagy egyáltalán mellőzése nem mindig egyéni haszon kérdése, legalább közvetlen nem az. Az egyéni hatalmaskodásnak nagy része van abban, hogy nem számit a kérdés kiható, közügyi minőségével, egyedül az ő intéző, egyéni hatalmát tekinti, melyet az érdekeltnek megígér, igy a keresztül vitelre latba is vet és miután ezt tette, annak érvényesülésére mindent el is követ. A közérdek legtöbb esetben ilyen okok miatt szenved csorbát a magánérdekkel szemben. A hajszát megindítja az érdekelt, megmozgat minden rugót, hogy terve sikerűjén, Ígéreteket kap, mert a világ ma azt tartja, hogy: iiiá nekem, holnap neked és ezen Ígéreteket azután be is kell váltani. így történik, hogy főbe verjük az igazságot, a közérdeket azért, hogy másoknak hasznára legyünk, mert ez kitelik tőlünk is, hogy az illetőnek, ha a viszonyok úgy kívánnák, irántunk való, hasonló munkásságát mi is igénybe vehessük. Ezt a hibás felfogású elvet fejezi ki a „kéz kezet mos“ mondás mely elv ugyan, mióta e földön emberek és érdekek élnek magát mindig érvényesíteni törekedett, de mégis eny- nyire nem uralta a közélet viszonyait mint ma. Ha ma, a társadalmi életben valamelyes HIRDETÉSEK: készpénzfizetés és jutányos árak mellett közöltéinek. Kéziratok nem adatnak vissza. Telefon-szám 80. tontosabb kérdés üti fel a fejét, az emberek mindjárt a kérdés háta mögé iparkodnak bebújni és azt fürkészik, hogy milyen rugók mozgatják, vagyis mily magánérdekkel kapcsolatos az ilyen fontos kérdés és ahhoz képest irányítják a maguk segítő vagy akadályozó erejét, a mint t. i. a kérdésnek megnyerettek, vagy ők is mellék utakon, vagy mások által érdekelve vannak. Hát bizony ez eléggé elszomorító jelenség, melyet, ha társadalmunk fejlődésére bonczoló tekintetet vetünk, nálunk is igazolva találunk. Ott épül a városi „Vigadó“ a közérdek tette le ennek a fundamentumát ? Vagy a piacztér rendezésének kérdése, illetőleg ennek igazságos, a város érdekeit részre- hajlatlanul szolgáló megosztásának kérdése elé, a körérdek vagy a magán érdek gördít folyton megakasztó akadályokat ? Vagy a most újból szőnyegre erőltetett városi óvoda ügyének vajúdását a köz- vagy a magánérdek tette szükségessé? A köz- vagy a magán érdek kárára történik az, hogy a kis gyermekek nem tudnak ovoda-helyiséget kapni, mert a helyiség megválasztásának kérdése szempontjából a magán érdekek még mindig nincsenek kielégítve. A közérdek azt kívánja, hogy óvodáink, a város területén megosztva állíttassanak fel, hogy azoknak az apróságoknak, különösen rossz időben, ne kellessék az egész városon keresz- tül-kassul járni vagy a csoportosítás miatt, egymástól a ragály csiráit haza hordani. Erre aztán azt mondta a múlt évben a v. tanács, hogy : helyes eszme ez — de nincs rá pénz! T Á R C Z A. A szegény vő. Igen, uram, ha a köztársaság elhunyt elnöke tudta volna, hogy milyen szerencsétlen lettem én ő általa, egy perczig se habozott volna engem kitüntetni. — Ön szerencsétlen lett ő miatta? — Persze, de nem haragszom rá, mert tulajdon Iképen Faure Félix semmi rosszat se tett nekem és •mégis, én lehetnék a világ legboldogabb embere, ha soha meg nem választották volna. — Beszéljen, kérem, világosabban. — Istenem, a dolog nagyon egyszerű ! Egy bájos asszony a feleségem, a kit nagyon szeretek és a ki szerelmemet viszonozza is. Szerencsétlenségemre azonban feleségemnek anyja is van . . . — És ez az anya anyós ? Ugye bár ? — Ug3' van, de hát ez nem tenne semmit, a borzasztó csak az, hogy anyósomnak, a mikor még egyszerű fiatal leány volt, mint ön vagy én — de bocsánat, hisz mi férfiak vagyunk ! — nagy hévvel udvarolt egy fiatal ember, a ki szerelmes volt bele a bolondulásig és a ki az ő szivének sem volt közönyös. Anyósom szülei, a kiknek az volt a nézetük hogy a fiatal ember állása leányuk vagyonával nem áll összhangban, ellenezték a házasságot . . . — Mindez azonban . . . — Csak türelem uram, azonnal meg fog érteni mindent, ha elmondom önnek, hogy ez a fiatal ember nem volt más mint egy bizonyos fűmre Felix, a ki akkor Fauburg St. Germainban egy bőrüzletben volt alkalmazva. — így már igazán kezd pikáns lenni a dolog. — No lám. Az én gyötrelmeim kevéssel megnő- sülésem után kezdődtek. Viszonyunk kezdetben nagyon szívélyes, nagyon békés és patriarchális volt. Egy szép napon — hétfőn történt a választások után — azt olvassuk az újságban, hogy bizonyos Faure Félix kereskedőt Havreben megválasztottak képviselőnek. „Lám 1 — kiáltott föl erre az anyósom — Faure Félix 1 Ez bizonyosan a régi udvarlóim egyike. Legalább igy hittak egy fiatal embert, a ki egyszer el akart venni.“ . — És aztán ? — Az anyósom tudakozódni kezdett és teljes bizonyosságot szerzett magának felőle, hogy az uj képviselő az ő egykori imádójával azonos. Anyósom jó kedvét ez a fölfedezés nagyon elrontotta. „ Ha a szüleim, mondogatta folyton, ezt a házasságot nem ellenezték volna, most egy képviselő neje lehetnék “ Pár évvel Faure Félix tengeiészeti miniszter lett. No már erre a szegény asszony végképen elkeseredett és minthogy szülei már nem eltek, hogy azoknak tehetett volna szemrehányásokat, ellenem fordult: Látod, ha hozzá mentem volna ahoz az emberhez, micsoda szép partit csinálhattál volna. Oh, szegény leányom I“ — És a mikor Faure a köztársaság elnöke lett ? — Oh jó uram ! . . . Ezeket a jeleneteket egyáltalán nem lehet elmondani 1 . . . Hát még a mikor Faure a czár és a czárnét fogadta ... És aztán, a mikor Oroszországban volt 1 ... És most nemrég, a mikor megkapta az arai^gyapjut 1 . . . Életem elvi- selhetlenné vált ! . . . Néha kifogytam a béketürésből és a jó asszonyt alaposan összeszidtam 1 — S ő mit felelt ilyenkor ? — Lerogyott egy székre és keserves arczczal nyögte : „ Berge ur (Faure veje) nem bánt volna velem igy 1“ Na de most, hogy eltemették, remélem, hogy az anyósom is megjavul. A. F. Amor a korzón. A mint végig haladt az utczán a férfiak tekintete követte minden léptét. Kecses volt alakja, csinos minden mozdulata. Az arcza pedig szép — bűvölő szép. Lenge könnyű halványzöld ruha volt rajta s fején nagy kicsapott strucztollas kalap. Szénfekete haja gazdag tekercsekben'oda volt szorítva a kalap alá. Egy fordulónál megáll egy férfi, ki szemeivel követte megpillantása óta a szép leányt, s bevárja mig ez előtte elhalad. A leány szemérmes szép fejét hirtelen felveti s igéző tekintete egybevillan a férfiéval, tovább halad. Halvány arczára zománezot von az üde vére, szive hevesebben dobog. Lépése sem oly határozott már. Érez valamit, mi megingatja lelke egyensúlyát, de nem tudja mi az. Kis napernyőjét átveszi másik kezébe s e percz- ben monogrammos zsebkendőjét már nem találja .... elvesztette ....
