Szatmár-Németi, 1900 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1900-09-04 / 36. szám
TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. A „SZATMÁR-NEMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET“ ^HIVATALOS KÖZLÖNYE ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 10 kr. Meí minden kedden .SZtRKt u ÉS K ADÓHIVATAL: Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyom da). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. HIRDETÉSEK: KÉSZPÉNZ FIZETÉS MELLETT JUTÁNYOS ÁRAK MELLETT KÖZÖLTETNEK. Kéziratok nem adatnak viasza. Világbéke . . . ? Öntudatosan kérdőjelt tettünk a czim után. Méltán kérdhetjük, megvalósul-e ez valaha, vagy pedig egy eszmény, egy ábránd-kép marad ez örökre, a mely után a népek milliói sóhajtoznak, de a mely mindig csak utolérhetetlen utópia marad ?! A világkiállítás alkalmából Párisban a napokban összeült béke-konferenczia épen e mindnyájunkat erősen érdeklő kérdéssel foglalkozott. Furcsa ellentét . . ! Egyik oldalon állig fegyverkezve, a világ katonái narczolnak, másik oldalon pedig a világ küldöttei békét prédikálnak. Vizet hirdetnek és tüzes bort isznak. Az azonban szomorú és elvitázhatat- lan tény, hogy a militárizmus a nemzeteknek nemcsak számbeli, hanem anyagi millióit lekötve tartja most és elvonja úgy értelmi, mint anyagi nagyobb és üdvösebb erőinek kifejtésétől. Hogy mikor log az örök béke korszaka bekövetkezni, azt annál bajosabb meghatározni, minél küzdelmesebbé válik a létfentartás örök harcza séminél aggasztóbbak a jelenségek e tekintetben, hogy egy formájában ugyan különböző, de eredményeiben a középkori népvándorlásnál azonos újkori népáradat fogja megrendíteni a világegyensulyt s kényszeríteni fogja a népeket az ellenök való védekezésre. Ámde, hogy ez a bekövetkezhető esemény egészen készületlenül ne találja a nemzeteket, hogy az egy véres és emberirtó hafezba ne sodorja akkor őket, készit- getik, egyengetik az örök béke apostolai az utat: az egy akol és egy pásztor magasztos bibliai eszméjének megvalósításához. Szivünk örömtől rebeg és valami különösen jól eső érzéssel konstatáljuk, hogy az e fontos kérdés körül folyó tanácskozásokban, a mióta csak e mozgalmak kezdetüket vették, Magyarországnak mindig hagyományaihoz mérten előkelő szerep jutott. Ezt el kell ismerni még ellenségeinknek is, hogy a mi népünk is teljesen megérett és méltó arra, hogy a müveit világ előtt, a világokat igazitó nemesebb eszméknek, zászlóvivője legyen már ma! A millenium nagy esztendejében Szilágyi Dezső volt az interparlamentáris béke- konferenczia elnöke s óriási tudása, bámulatos szónoki képessége s imponáló egyénisége előtt meghajolt az egész világ. A magyar név dicsőségéhez nem kevésbé tűzött babérokat gróf Apponyi Albert is, ki csodaszerü ékesszólásával hozzájárult ahhoz, hogy a világ lelkesedése annál jobban buzogjon az örök béke magasztos és szép eszméjéért. Most újólag ez a férfiú szerzett dicsőséget a magyar névnek, ismét bebizonyítván azt, hogy a magyar1 politikus jól és igazán átérzi a világbéke nagy kérdéseit. Az ő beszéde, melyet Párisban mondott el, már csak azért is egyik legkiválóbb alkotása a nagy számoknak, mert olyan eszmének szolgálatában mondotta el azt, a mely az utóbbi években az ő lelkét egészen betöltötte. A világbéke eszméjének megvalósítására a világ összes sajtóját akarja társul venni. Ezt a nagy és erős hatalmat, a melynek hatalmas missiója lehet mindenkor, hogy az ige testet öltsön valaha. Ezt az eszmét, a melynek itthon már sikerült hatalmas pártot toborzani, most az egész müveit világra ki akarja terjeszteni, abból a gondolatból indulva ki, hogy a világbéke apostolai eddig azért nem boldogulhattak s azért nem működhettek kellő hatással, mert köztük és a népakarat közt nem volt meg a kellő kapcsolat. Ezt az üdvös kapcsot megteremteni és azt állandóan fenn is tartani, ez lenne már most a sajtónak legmagasztosabb és legszentebb hivatása. És hogy a sajtó teljesítse is ezt a szép hivatását, ehhez lenne szükséges — az ő nézete szerint — a békebarát sajtó szervezése, hogy a béketörekvések rendszeres és tervszerű előmozdítása a sajtóban is állandó gyökeret verhessen. Példa gyanánt oda állította elibök a magyar békebarát sajtó szövetséget, a melynek nyomán már a szerbek is szervezkednek és a példa követésére felszólította ott a nyugoli nemzetek, első sorban pedig épen Francziaország sajtóját. íme Így szerzett Apponyi dicsőséget a magyar névnek. így lesz egyik legelső terjesztője és missionáriussa a magyar nemzet az örökbéke eszméje megvalósításának 1 A népakarat és a sajtó együttes és egyöntetű működése: valóban ez is a világbéke biztos alapja s ez lesz egy ország békességének is igazi bázisa. Azt is jól eső érzéssel mondhatjuk, hogy e tekintetben szebb és áldásosabb hármónia a mi kis országunkban soha sem volt, mint épen a jelen korban. Már pedig tökéletes és megczáfolhat- jan igazság, hogy egyes országok békéjéből fejlődik ki és valósul meg majd végeredményében az óhajtott világbéke. Okány, 1900. augusztus 31. Dr. Márk Ferencz. T Á R C Z A. Egy kis fiú mesét mond. Akkor mi egy sárga házban laktank és apuskának nagyon sok pénze volt. — Anyámnak piros- selyem-szobája volt és sok piczi porczetlánholmija, amivel nekem nem volt szabad játszanom. Jaj, de furcsa szaga volt annak a szobának ! Mintha csupa virágból lett volna. Meg az anyám hosszú sárga hajának is, pedig soha sem tűzött a fejére virágot. Azt hiszem, hogy az apuska feje megfájult tőle, mert mindig szomorú volt, mikor kijött a pirosselyem-szobából. Az anyám mindig nevetett és én néha szerettem volna az ölébe mászni és megcsókolni, de nem engedte, csak sok c/.ukrot kaptam tőle. Egyszer apa nagyon vígan jött haza, meg akarta csókolni anyát, de én hamar megfogtam a kabátját és azt mondtam neki, hogy legyen okos és ne gyűrje össze az anyám ruháj át. Anya ríagyo i piros lett s azt mondta, hogy ostoba vagyok. Apa olyan haragosan nézett, hogy nagyon megijedtem és minden ezukromat neki akartam adni. De nem vette el, hanem megfogta a ke/emet és levitt a kertbe. Milyen kedves volt akkor apa! A ti apátok is tud olyan szépen játszani ? Leültünk a fűbe, én felmásztam a térdére s addig czibáltam a szakállát, mig egészen lehúztam a fejét és megcsókoltam mind a két szemét. Akkor apuska azt mondta, hogy játszunk bujócskát: ö elbújt és mikor megtaláltam, olyan Vizes volt az arcza, mintha esőben állt voina. Alikor már elfáradtam a szaladgálástól s álmos lettem, fölvett az ölébe, bevitt a szobába és mikor az ágyban voltam, megkérdezte tőlem, tudok-e már imádkozni? Mondtam, hogy még nem; és akkor azt mondta, de nagyon lassan, úgy hogy alig hallottam : — Igazán nem szép. Ilyen nagy fiú . . . De te nem tehetsz róla, kicsikém. Aludjál szépen ! Azt még nem mondtam, hogy sok vendég járt hozzánk, selyemruhás nénik, meg egy csomó bácsi. A katonát, a ki szépen meg volt fésülve és mindég simogatta a bajuszát, a Sári ki nem állhatta. A Sári volt az én kutyám ; olyan okosan tudott nézni, mint egy embers olyan fekete volt, mint a bársony A katona egyszer úgy megszorította anyám kezét, hogy anya azt mondta : jaj ! Én a sarokban álltam a Sárival s nagyon mérges lettem. Azt mondtam a katonának : — Ne bántsa anyát, mert megmondom az apámnak. A katona nevetett s baraczkot nyomott a fejemre, de én a kezére ütöttem. A Sári is méregbe jött s meg akarta harapni a katona lábát.- A katona vörös lett, mint a pulyka, a szeme meg olyan zöld volt, mint a macskáé. Felénk hajolt s azt mondta: — Utálatos dög ! Szegény anya megijedt, összetette a kezét s úgy súgta : — Vigyázzon! Én is azt gondoltam, hogy jő lesz vigyázni, mert a Sári egyszer csakugyan megharapja a lábát. A katona sokszor jött hozzánk, mikor apuska nem volt otthon. Bejött a pirosselyem-szobába és sokat beszélt anyával. Néha azt hittem, hogy haragszik. Ilyenkor rám nézett s azt mondta anyának: — Hát ez mindég itt lesz? Küldje ki, csak egyszer. De anya ijedten mondta; — Nem, nem, soha ! Mikor a katona nálunk volt, soha sem mehettem le játszani. Ott kellett ülni nekem is, a Sárinak is. Az öreg Máli dada a lépcsőn egyszer azt mondta az inasnak: Egészen megbolondult az asszony. Hej, pedig nem jó tűzzel játszani. Bizony, bizony, bajt csinál még az a katona. Szegény nagyságos ur ! Mikor az inas elment, megkérdeztem a Máli dadát, hogy milyen bajt fog csinálni a katona? Bizony nem hittem volna, hogy a Máli olyan gyáva, mert mindig dicsekedett, hogy ő este is lemegy a kert végére és még a rablóktól sem fél. — Jaj, aranyos kis szentem, egy szót se szóljon maga a katonáról; különösen az apuska előtt halgasson a csúf emberről, különben baj lesz. Akkor már egy kicsit én is léltem, de haragudtam is és attól melegem lett. Megígértem a dadának, hogy igazán soha senkinek sem szólok egy szót sein, csak mondja meg, hogy milyen baj lesz ? A dada összehúzta a szemét s félve súgta a fülébe; — Hát a katona majd egyszer meglövi az apuskát, ha nagyon mérges lesz. De most már hallgasson ám. Hallgattam is, de egyszerre olyan sötét lett a folyosó, hogy alig tudtam fölmászni a lépcsőkön, fejem nagyon kezdett fájni és úgy zúgott a fülem, mintha a fejemben harangoztak volna. Mndig úgy zúgott a fejem, mikor Máli dada félős meséket mondott. De most igazat beszélt és ez még félősebb volt. Oh, az én drága apuskámat meg akarja lőni valaki. Hát miért ? Hiszen apuska soha sem bántott senkit. De a katona haragudott ránk. Engem nem szeretett, a Sárit sem. Nem is tudom, miért nem
