Szatmár-Németi, 1900 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1900-08-21 / 34. szám
Il TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. A „SZATMÁR-NEMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Mejójelenil^ minden kedden. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 10 kr. Gzifra nyomorúság. Midőn a múlt esztendő végével, sok vajúdás, törlés, foltozás után végre a 96% pótadó szomorúan konstatáltutott, bár halvány reménynyel, de mégis ösztönszerüen arra gondoltunk, hogy hátha . . . hátha .. . csak könnyebb lesz jövőre !. . Pedig tulajdonképen, ha jobban körültekintünk, ami pótadónk ma 120—126%. Sajnos azonban, hogy az 1900-ik év egy napj i sem igazolta ináig, hogy köztel hóink csak némi csekélységgel is ke- vesbedtek, sőt, a ki figyelemmel kisérte a városi közgyűlések lefolyását, tapasztalhatta, hogy alig volt egyetlen alkalom, a midőn a közteher úgyis rémséges nagyvolta, nehány száz forinttal ne emelkedett volna. A mi városi magisztrátusunk nem azzal törődik, hogy gondos, körültekintő, lelkiismeretes munkával fáradoznék a város közönségének könnyebbitésén, a mi különben is tartozó kötelessége volna, hanem rendszertelen 'iránya lázas kapkodással ragad meg minden alkalmat, hogy az emelkedésnek, vagy csak ennek sokszor hiú látszatának mámorában megfeledkezzék az adózó polgárok végerő megfeszítéséről, a köznyomorról, mely a folytonos költekezést nyomában kérlelhetetlenül fel-felüti fejéMintha városunk közügyeinek főbb vezetői igazolni akarnák azt, hogy a keserűség sóhajait az erőltetett vidámság, mámor hangjai nyeljék el, hogy az adósságból sűrűé építkezés nyomában előállott paloták árnykában feledjük el apáink kis telkét, mely ámbár fényes sem volt, talán SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Kötvös-utcza, a ,,»íorona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatináron, a kiadóhivatalban fizetendők. még kényelmes sem volt, de a miénk volt! .. Elünk, de mintha életünk merő álom volna, melyből olykor olykor fájdalmasan ébreszt föl, az adó végrehajtó ... az ügyvéd bélyeges írása ... a liczitáczio szomorú dob-pergése. De azért: ha mulatság van, adja rá a város a százakat, csak kérni kell. Bankettekben nincs hiány. A fizetés felemelési kérvényt csak be kell nyújtani, a tanács simán bánik vele, mert: ma neked, holnap nekem. A gazdasági szakosztály pedig mindent hűségesen megszavaz, mert: úgy van megcsinálva az útja. A közgyűlésen pedig mindenen sebesen átfutunk, jeléül: hogy csak forma az egész, pedig itt kellene igazán a rostát elővenni. Ha pedig akadna valaki, aki a gyakori kegyes adományozási.k közepeit figyelmeztetné a közgyűlést a közterhek nagyságára, a melynek rovására megy minden közkiadás, ezt egyrészt knézik, mintósdi embert, aki nem akar haladni, másrészt haragot, haragosokat szerez magának. Bezzeg ez a nagy bőkezűség mindjárt nagyot csappan, ha nem személyes érdekről van szó. Itt van pl. iskoláinkat nem tudjuk íentartani, fejleszteni, odaadjuk az államnak és azt hisszük, ezzel valami nagyszerű dolgot cselekedtünk. Pedig az állam ha ad is valamit, először ő kíván és vesz tőlünk és legyünk igazságosak: az állam mindig többet vesz tőlünk, mint a mennyit nekünk ad! Erdőségünk kiirtva, a pénz elmászott, HIRDETÉSEK: KÉSZPÉNZ FIZETÉS MELLETT JUTÁNYOS ARAK MELLETT KÖZÖLTETNEK. Kéziratok ntm adatnak vissza. az uj erdésznek mégis felemeljük a fizetését egyszerre 600 forinttal! Gyermek-óvás szempontjából nem tudunk egy óvodát a magunk emberségéből felállítani, pedig legalább a város minden egyes kerületében, égetően szükséges volna egy-egy óvoda-helyiség, de azért egyre- másra szaporítják a hivatalnokok mellett a napdijasokat, mert: ezt igy kívánják az egyes hivatali főnökök ! Hiszen ha olyan jó és nagy lelküek vagyunk: első sorban a népért tennénk hát valamit! Itt lesz a drága keramit kövezet, a villamos-vasút fogja szelni ut- czáinkat, de azért, a németi városrészben pl, nincsenek az utczák kikövezve s a kövezet hiány nagy gyarlóság égbe kiáltó a város utczáinak % részében! Igazi „Czifra nyomorúság!“ Hangoztatjuk a «magyar ipart,» az «ipar fejlesztését» de azért városunk törvényhatósága nem tud arra a felette szükséges dologra gondolni: eszközöljünk ki a légi töt vény széki épület átalakítandó helyiségeibe állami ipariskolát, mely tanult, szakavatott iparosokat nevelne ! Hát persze: ez sok dologgal, sok utánjárással járna! Pedig méltóbb és maradandább emléke volna ez a mai törvényhatóság működésének, (aZ utókor tisztelettel említené nevöket,) mint azok a sok és akárhányszor fölösleges luxus dolgok, a melyek láttára legföllebb szegénységünket érezzük még elviselhetetlenebbnek. Megengedem, hogy vannak sokan, akik leikök mélyében érzik és igazolják az intő szót, de vagy nincs annyi erkölcsi bátorságuk, hogy tiltó szavukat a közjó . T Á R C Z A. A Dér Örzsi csókjáért. Szól a kárakatna: eső lesz. A Mucsy lá- pospól hallatszik a bölény buffogása s látom fölszállni a nehéz szürke párát a kövér kákás fölött abban a zöldes félhomályban, hol a rejtett vizi lakók esőre lármáznak. Idébb a buja füves zsombikos lapályban valami vászon cseléd szép alakja látszik. Piros a ruhája s térdig föl van tűzve. A Dér János leánya. A libái ott teríthetnek ki a tüzes napsugárnak a korhadt vén füzes ágas-bogas gyökerei mellett a tópart szakadékban, maga a lány pedig itt lubiczkol a nádas pitvarában a sás torzsok között. Épen valami csibor félét kerget. A szilas erdő fölött borulni kezd. Csapkod a szürke csér, ezüstös begyével be-be töri a viz zöldes tükrét. A nádi veréb is mód nélkül lármázik. A Dir Örzsi szive összeszorul, maga se tudja mért. Valami rosszat sejt, mintha az a felhő az ő szép homlokára borulna, mintha valami homályos sejtelem ülne az ő szivére s agyáb an valami közelgő nagy veszedelem villáma czikázna keresztül. — Isten, ott fönn a magas kéklő égben óvd meg az apámat, óvd meg a házunkat, a lovainkat, ökrünket, óvd meg az én szép fehér libáimat és ..............és óvd meg.................. it t elakadt a szava, visszanyelt egy kitörni akaró, zokogó kiáltást, amit fájó szive két hagy köny- csepre váltott be. — Pista, Pista mért is mentél el r költöző daruval, mért hagytad itt a te Örzsikédet! Kegyetlen nagy urak, mért vittétek el az én Pistámat, hisz nincs most háború, hisz lovat puczol- ni van elég embertek. Hát a Kánya Petit, mért nem vittétek el, mért hagytátok itt a falu csúfjára, szarkát hessegetni ? Mig igy panaszkodott a szegény Dér Örzsi imájában, a sötét felhő alatt visszaszökött egy kéve napsugár a nyugoti határról s épen oda tűzött a leány arczájára, hogy glóriát vonjon a szenvedő leány körül. A gyors lábú bibicz mind fölkerekedett s ott kiabál Örzsi feje fölött: »búvik búvik«. A lány összerezzen, mit kiabál az a madár egész a fülébe. Elmegy előlük a szép fehér libák közé, azok nem lármáznak olyan csúnya hangon. Ott aztán utolérte az eső. Nagy cseppekben hullott, vágta a nagy poros lapu levelet s a napraforgó nagy sárga tányérja csak úgy lógott tőle. Örzsi behúzódott egy vén fűz tövébe s jól be teritkezett a felső ruhájával, úgy várta be, mig eláll az eső. Csak pásztás eső volt, nem sokáig tartott. Nyögve morogva gomolygott a felhő, messze már valahol a hetedik határban. Itt már derült az ég s a szilas erdő vékony fái közül, vissza- mosolyg a li hanyatló nap. Hogy elverte az eső az országút porát; illatos lett a lég, még egyszer fölsirt a pacsirta ülő párja fölött, aztán amint megült az alkonyat, elhallgatott az is olt a rozsok alján. Elvonult az eső, kiderült az ég, de Dér Örzsi homloka naégis borús maradt. Félt az alkonyaitól, összerezzent a legkissebb neszt e. Az erdő sarkán a vadgalamb lefészkelt a legalsó galyra, ott búgott az egyik a zöld lombok alján, a másik fölcsattogott hozzá a porkavicsos útról és oda ült mellé. Jaj milyen boldogok! De sokáig nézte. Hanem nini a nádas fölött mennyi madár kóvályog, nagy lomha gémek kreszegve csapnak el Örzsi feje fölött, a tecskék egy bibiczet hajtanak, az illanva kiált: »búvik, búvik.» Valaki fölverte a nádas nyugalmát valaki bujkál ott, valami szegény vándor legény. Pedig ott, aki nem ismerős ezen a vidéken, belevesz a csalóka »Szárcsásba.« A csörtetés már már szinte haitik. Örzsi önkéntelenül megáll, hallgatódzik. A nádas széle ketté válik szép szálas ember lép ki rajta; a nadrágja piros, . . . mentéje kék, . . . zsinóros, . . . katona 1... Pista 1 . . . Isten segíts ! Dér Örzsi lehanyatlott a lágy zsombikos lapályba. Bakos Pista oda rohant, úgy kérte lágy hízelgő hangon: Örzsikém én vagyok, megjöttem, vissza se megyek már! Bakos Pista arcza ijesztő volt. Nagy szenvedés nyomai látszottak meg rajta. Poros piszkos tépett a ruhája. Amint fölemelte a remegő leányt ölelő karjában s csókjával halmozta; mahoz tért a lány s ijedten nézett rá : — Pista te vagy, hát hogy kerülsz ide ? — Eljöttem egy csókodért nem tudok már te nélküled élni. meguntam a katona kenyeret. Négy nap óta járok e vidéken, nappal nem mre-
