Szatmár-Németi, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1899-01-31 / 5. szám
TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Megjeleni^ minden kedden. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 5 kr. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Wemberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. HIRDETÉSEK: Készpénz-fizetés mellett jutányos árban közöltéinek. bélyegdíj minden hirdetés után 30 kr. Kéziratok nem adatnak vissza. A szegény népért. Naponkénti szomorú látvány, különösen a téli időben, hogy találkozunk sápadt, beesett arczu rongyos emberekkel, kiknek > bágyadt szemeikből a nyomor keserves képe ■ int ielénk ... itt nehány éhes gyermek didereg az utcza-sarkon, rongyokba burkolt reszketeg kezeit egymásha fonva . . . amott egy beteges anya hurczolja ziháló melléhez szoritva ártatlan kisdedét s igy szólítja kö- nyörületre a szánakozó, jobbsorsu embereket. Száz meg száz alakban váltakozik most a munka-idő szünetelésében megye, város s faluszerte a fentebbi keserves kép. Szívesen dolgöznék a családapa, az anya, a felnőtt Hu, de nem kap munkát, élni pedig kell! Csoda-e hát, ha az éhség észbontó keserves érzete közepeit, az ilyen szánalomra méltó nyomorult nem tud különbséget tenni az „enyém és tied“ között? Sőt épen ellenkezően : bűnt követnek cl sokan, hogy a büntető igazság kezében legalább legyen fejőket hová lehajtani és kapjanak enni. Hiába ! Igen sok rosznak szülő anyja a nyomor és a hová egyszer beköltözött ez a szörny, ott kérlelhetetlenül rombol, kárt tesz embertársainak testében, lelkében. Nyomor pedig — valljuk meg — van országszerte, különösen most; tavaszszal vagy nyáron, mikor ugyszólva minden boko: szállást ad a szegénynek, mikor, a ki dolgozni tud és akar, megkeresheti könnyen napi eledelét, csak elvan zúgolódás nélkül a szegény, de a tél ! . . . oh a tél oly kegyetlen ! . . . nemcsak a természetet der- meszti meg, elveszi a szegény embertől az élhetési, a munkálkodhatási lehetőséget is ! Soknak fogalma sincs arról, hogy mi az igazi nyomor. Biztosan mondhatjuk: ha a jó módú, a gazdag emberek látnák közvetlenül a nyomor megdöbbentő képét, önként szólalna meg szivükben a jótékonyság j nemes szózata és vállvetve igyekeznének a nyomor keserves könyeit letörölni. Nincs is szebb, emberhez méltóbb valami, mint mikor az ember, a kit Isten kegyelme földi javakkal bőven megáldott, fölkeresi a nyomorban sinylő embertársának nyomorult viskóját és a kiáltó nyomor hangos panaszai közé belé vég úti a szeretet, a segítség édes, biztató melegét. Ha azok, a kiknek Isten jó módot adott és igy gyakorolhatják is az irgalmasság e szép és hasznos cselekedetét, feleslegüknek és szabad idejüknek csak egy perczcntjét fordítanák e magasztos cselekedet gyakorlására, bizonybizony nagyot segítene ez i mai társadalom nagy veszedelmével, a szocziáiizmussal szemben és nem túlozunk, midőn azt hiszszük, hogy a fentebbi nehéz diéma meg lenne oldva, mert látná az elaggott munkás, a kidőlt cseléd, a munkanélki li napszámos és ezek személyében annyi sz z meg száz, hogy nincs odavetve martalékul a bizonytalan sorsnak, a nyomornak, hogy a társadalomnak van szive, melynek szeretet-melege nem engedi, hogy hideg ssobában, gémberedett ujjait ima helyett átokkal emelje az ég ellen, a nyomor áldozata, átkozva a sorsot, mely az igazi szegénynek csak nyomort, kínlódást szül, hanem térdre borulni készteti az isteni gondviselés előtt, mely ha megpróbáltatásképen súlyosan meg is látogatja az embereket, de viszont áldó jobbját nyújtja a résztvevő jólelkü emberek cselekedeteiben. Napjainkban igaz, hogy szinte divattá vált a felületes, az ideiglenes jótékonyság ; a humanísmust némely egyesületek túlhajtják, vagy épen jótékonyság örve alatt valóságos fosztogatást visznek véghez. Ezt helyeselni nem lehet. A jótékonyságnak mozgató eleme, hiba, ha közönséges gyarlóság. Sokan csak azért vesznek részt a jótékonysági egyesületek működéseiben, mert — mert divat. Az ilyen jótékonyság csak ideig-óráig tud segíteni és segítségének forrása mindjárt bedugul, mihelyst a jótékonysági divat megcsökken. Az ilyen jótékonykodás sokszor több kárt okoz, mint hasznot, mert a jót, melyet a szenvedő vagy szűkölködő embereknek nyújtanak, olyan módon gyakorolják, hogy pillanatszerüen segitenek ugyan az illetőkön, de arra, hogy az illetőket tolytonos szeretettel fölkarolják, magukhoz ölelve nemesítsék, erre nem képesek, mert jótékonykodásuk csak felületeskedés, feltűnni vágyás, mely elvégre is csak ideig-óráig tarthat. A sok mindenféle jótékonykodási egyesületek működéseinek eljárása is sokszor hibás. Akárhányszor tapasztalhatni, hogy a nyújtott segély sokszor édesgetés vagy épen befonás egyik vagy másik vallásfelekezethez. Sőt még maga ez a sok mindenféle jótékonysági egyesületet sem helyeseljük, épen magáért a jótékonyság független és teljesen szabad gyakorlása szempontjából. Itt vannak az egyes hatóságok, ott vannak a hatóságok kebelében a szegényügyi osztályok, hát miért nem hivatalból gyakoroltatnak a jótékonysági cselekedetek? így bizonyára kevesebb volna a visszaélés, mert hogy akad akárhány visszaélési eset, ezt legjobban azok tudják, kik épen az ílyes jótékonykodási ügyek körül egy kis körültekintő ismerettel rendelkeznek. Meg kellene az emberekkel, különösen azokkal, a kiknek tárczája mindig alkalmas arra, hogy kinyíljék a szenvedő T Á R C Z A. A csokoládé-fagylalt. Egy faluban születtünk és diákok voltunk mind a ketten, no már t. i. én, meg a Pali barátom és hogy diákokká lettünk, azt egyadül Kardos tanító urnák köszönhetjük, a ki addig rágta a szüléink füleit, a mig elhatározták, hogy pennás embert nevelnek belőlünk. Beadtak bennünket tehát a főiskolába és mi erősen tanultuk a declinatiot meg a conjugaliot. A VÍI-ik osztályból tettük a vizsgákat a mikor nagy ákom-bákom betűkkel Írott levelet találtam otthon az asztalomon. A cziméről rögtön rá ismertem, hogy nekem szól, tartalma pedig a következő volt: kedves fiaink! adósságokat keltett csinálnunk, eladtuk a 10 lánczalja földünket, meg a belsőségünket és beszegődtünk az uradalomhoz. Csókolva tisztelünk János és Pál. János volt az én apám, Pál meg a Pali apja. E levél elolvasása, után egymásra néztünk és megállapítottuk, hogy mi eltanultuk a szüléink 10 lánczalja földjét, meg a belsőségét s e miatt kénytelenek voltak cselédnek elszegődni. A köny megeredt szemünkből s gondolatainkat nem bírtuk rendezni. Mit tevők legyünk, haza nem mehetünk, mert nincs otthonunk : tanulmányainkat nem folytathatjuk, mert nincs miből. Hosszasabban hallgattunk, a mikor azt mondom a Palinak. Ne busulj! keresünk pénzt. Könnyű keresni, de nehéz találni. Jöjj velem 1 az utón megismertetlek tervemmel. Pali szó nélkül engedelmeskedett, én meg elmondtam neki, hogy magunknak is, meg a fő iskolának, is pénzt fogunk gyűjteni, elmegyünk szuplikálni. Elmentünk az igazgató úrhoz a kinek elbeszélvén helyzetünket s rövid idő alatt kezünkben volt a kis könyvecske, mely Szepes- megyére volt kiállítva. Az iskolai évnek vége lett és mi az utolsó napokat kizárólag a térképek tanulmányozására fordítottuk s mikor úti tervünkkel elkészültünk, egy jó adag túró egy kis czipó társaságában s 20 krjal a zsebünkben, elindultunk. Az első napi gyaloglás után azon keserves tapasztalatra jöttünk, hogy czipőnk formája kezd fenyegető alakot ölteni. Közös elhatározással tehát a czipőt csak parádénak használtuk, különben pedig a legjobban szabott és legbiztosabb ember bőrben gyalogoltunk. Négy napon keresztül folytattuk utunkat s miután elfogyott mindenünk ; azt kérdeztem a Pali gyerektől, melyik a te legkedvesebb ételed? Hát a lencse, mert ha azzal jól lakom, gyomromban a csend és a nyugalom 24 órára helyre van állítva. Ez nem megvetendő állapot, felelém, de alig, hogy e szavakat ki-mondtam, felérkeztünk a Sáros vármegye nyugati szélén levő branyiszkói hegy-tetőre. A vidék szépsége, a magas Tátra fenséges csúcsai annyira magukkal ragadtak bennünket, hogy teljesen elfeledtük helyzetünket; nem tudtuk elhatározni igaz-e az a panorámma a mely előttünk áll, avagy csak egyszerű álomkép?. A Branyiszkó tetején hosszasan időztünk s midőn kanyargós utján alá ereszkedtünk, elértük utunk csélját s megkezdtük működésűnket. Az egyes községekben látszólag szívesen láttak bennünket; örömmel kellett tapasztalnunk, hogy már az első napokban több pénzt gyűjtöttünk, mint a mennyire számítottunk. A Tátra lejtőjén felkeresett üdülő és fürdő telepek pedig csak úgy szórták a pénzt , s fáradságot nem ismerve folytattuk utunkat tovább-tovább. Már augusztus vége felé járt az idő, amikor L. faluba érkeztünk, szokás szerint a lelkész urat kerestük fel. A lelkész ur lakásában, sőt már az udvaron nagy sürgést-forgást találtunk, a konyha-ajtóban pedig egy magas hölgy bennünket megpillantván, hangosan kifakadt »hát ezeket ki az ördög hozta ide« ? A Pali barátom e szavakra reterálni akart, én azonban bátrabb voltam. Kevés várakozás után hozz ink jött a jóságos arczu lelkész ur, a ki tudtunkra adta, hogy leányának menyegzőjét ülik s igy nem adhat számunkra lakást, de szívesen lát bennünket az ozsonánál. Mi rendbe hoztuk magunkat s az ódon épület, nagy ebédlő termében a számunkra kijelölt helyen: az asztal végén elhelyezkedtünk. A jobbnál-jobb süteményeket és sülteket a legjobb étvágygyal fogyasztottuk s már azt hittük, hogy vége van á lukulusi lakomának, a mikor a meg sem számlált vendégek elé apró üveg tálkákat helyeztek; nekünk vagy nem jutott, vagy mert étvágyunknak nem találták megfelelőnek, meghagyták a süteménytől visszamaradt tányérunkat. A vendégek a kis tányérkákra valami barnás ételnemüt szedegettek ; meglököm a Palit és súgom neki, „lencse.“ A Pali ínyencz módjára
