Szatmár-Németi, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1899-05-30 / 22. szám
!il. év. Szatmár, 1899. május 30. 22. szám. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Megjeleni^ minden kedden,. ELŐFIZETÉSI ÁR: SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: HIRDETÉSEK: Egész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 5 kr. Talmi világ. — Nehány szó a jelen viszonyokra. — Talmi arany . . . talmi ezüst . . . kívül csillog, belül semmi, egy pár nap alatt rozsdát kap ! Talmi barátság . .. szinesmázos, kül- sőséges szeretet és ragaszkodás, semmi belső érték, semmi erkölcsi alap! Talmi társadalmi viszonyok . . . nagy hangú kezdeményezések . . . semmi vagy nevetséges eredmények1. Talmi családi élet . . . mutatása, hajszolt íeltüntetése a csókolódzó szeretetnek, melynek alapja bomlott erkölcs, vagy épen erkölcstelen állapotok ! Sőt: talmi álladalmi élet szerte a világon, mert mást kell mutatni, mint a mi tényleg létezik, sőt még több : a létezhet- tetlennek, a kivihetetlennek is szégyen nélküli feltüntetése. Szinleges (talmi) hazafiság! Képmutatás, képeskedő álszenteskedés a vallás terén, de mindenütt! és mindenütt! Már a kicsiny gyermek magába szívja a dajka- (anya)-tejjel e szinlegességeket, ezen minden igaz értéknélküliségeket, melyek ellen, ha meg van is egyesekben a helyes felfogás szülte nemes akarat és érzelem, nem tudja azt a tulerős áradattal szemben értékesíteni. Elszomorító állításunk igazolásására felhozunk egy-két igen nevezetes dolgot a mai nagyvilági eseményekből, a melyek árnyékában aztán kisebbszerü szinleges- ségek, külsőségek ezrei meg ezrei burjá- noznak. Egy éve, hogy II. Miklós, a hatalmas orosz birodalom nagy czárja, a hadseregek Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodáyal szemben, Antal- Kristóf úr házában (Yreinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. leszerelésének és ezzel a világ-békének fenséges eszméjével a viíág elé lépett. Ámulattal fogadta a müveit világ a leghatalmasabb uralkodó világra szóló s az emberi nem boldogitására legfontosabban beható eszmét és csak hónapok múlva, a mint a meglepetésből az egyes nemzetek fölocsudtak, kezdett hangzani a józan visszahatás: „megvalósíthatatlan szép eszme“... „...ha nem a minden oroszok czárjától származnék a világ békéjének eszméje, mosolyt keltene...“ stb. stb. És ma? ma a világ békéjének eszméje ott áll, hogy Hágában összejöttek a müveit világból sokan, mint az egyes országok küldöttei és milliókra menő költségeket okozva, tanakodnak azon, hogy mint adjanak e nagyon fontos ügynek még fontosabbnak látszó külsőt! Titokban, zártajtók mögött tanácskoznak a nemzetek küldöttei Hágában, állandó tanácskozásaik hónapokra fognak terjedni, a látszat, a fenséges látszat meglesz, illetőleg megvan, tehát csak a megfelelő eredmény... az el fog maradni. Tanakodnak Hágában, a világ állandó békéjének megál!?pitásáré, a . világ különböző pontjairól egybegyült küldöttek arról, hogy miként adjanak annak, amit az egybejövetel előtt már mindnyájan jól tudtak, és sokféleképen érthető és sokat mondó kifejezést : hogy a világbéke egy magasztos gondolat, mely már sokak elméjében megszületett, de még oly hatalommal nem párosult, mint az oroszok nagy czárja, de a melyből nem lesz és nem lehet soha semmi! Nem lesz, mert ma is, a világ békéjének képeskedő csinálásakor milliók forKészpénz-fizetés mellett jutányos árban közöltetnek. bélyegdíj minden hirdetés után 30 kr. Kéziratok nem adatnak vissza. dittatnak uj hadi czélokra, nyílt bevallásául annak, hogy a szép eszme és a kivitel két különböző dolog: nem is lehet, mert mig a hatalom telhetetlenül nagyobb hatalomra áhítozik, a terjeszkedési vágy ezer meg ezer alakban fogja a fejét felütni és szép szóra nem fog hallgatni, csak a túlnyomó erő előtt fog erőszakosan meghajolni és mi ez? a háború, az emberirtó háború. A világ békéje is: talmiság, látszó- lagosság ... a világnak mindig kell valamin rágódnia, most ezen rágódik, de ha jön egy jobb falat, m.ajd abba kap bele és : a ki bírja, az marja. Igen: majd lesz világbéke — egy időre — ha a hatalmak érdekei összebonyo- lodva, egy ember-irtó háborúban kiegyenlítődnek és utána csend lesz . . . temetői csend . . . Egy másik példa a mi affektált érzelmekhez szokott hazafias szivünket érdekli talán: a napokban múlt ötven éve annak, hogy félisteneink, a mi hős honvédeink, 1849. május 21-én Budavárát az osztrákoktól visszafoglalták. Ennek a szent, nagv ténynek kellett volna nemzeti ünnepet szentelni, odazarándokolni a budavári szabadságszoborhoz. Ott voltak a még élő öreg honvédek közül azok, a kik el tudtak menni, a kiknek volt miből oda zarándokolni, meg még mások sokan, de a kiknek ott kellett volna lenniük, a kik megadták volna az ünnepségnek a miségét . . . azok nem voltak ott. Különös véletlen, hogy épen ez időben lepleztek le Bécsben egy főherczegi szobrot, hol a világ hatalmasságainak küldöttei között ott voltunk mi is . . . TÁRCZA. Egy kis vörös czipő. Irta : Kende Paula. (Folyt, és vége.) Barátom, életemben oly izgatott nem voltam, oly gyerekes boldogság töltött el egyszersmint, mint mikor feszült kíváncsisággal lestem, hogy a Jézuska meghozta ezt, vagy amazt. Az inasom nyilván azt hitte, hogy meghibbantam egy kissé, mikor virágokért küldtem az üvegházba és azokat magam arangiroztam az asztalon vázákba. Kedvem lett volna leszaladni az istállóba, megölelni azt a lovacskát, mely épen az én házam előtt csökönyösödött meg ; áldottam a véletlent, a zivatart, a villámlást, mely őt erre vezérelte. Lázas nyugtalansággal jártam-keltem. Vájjon elfogadja-e meghívásomat? Vájjon ő is oly boldog, hogy találkozott velem? Hogy remegett egész testében. Az nem volt a hidegtől, hanem az izgalomtól. Vájjon férjnél van-e? így zúgtak fejemben a gondolatok. Egyszerre gyors könnyű lépteket hallok s megfordulva, Lea állt előttem. Pár pillanatig kutatólag fürkészett tekintete a szoba homályában, mintha keresne valakit, azután, hogy látta, hogy egyedül va gyök, egy megkönnyebült sóhaj után az asztalhoz lépett, melynél helyet mutatott nekem is. Tehát ő is félt, hogy már más nőt talál itt? Egy forró áram öntötte el egész valómat e fölfedezésre. Szerettem volna térdre borulni és csókjaimmal elhalmozni. Könnyed fesztelenséggel fordult felém: a mint látja, szobaleánya készséggel bocsátotta | rendelkezésemre egyik ruháját, sőt még czipőt I is adott az én rongyos csizmám helyett. Ezzel kecsesen meglibbentette ruhája szegélyét és látnom engedett egy pár arany hímzésű vörös szattyán papucsot. Mialatt ezt mondta, volt alkalmam őt tanulmányozni. Alakja megnyúlt, mintha nőtt volna, gömbölyű gyermek-arcza, keskeny madonna arczczá fejlődött és az ő páratlan tizián vörös hajfonatai, melyeket azelőtt nyárspolgárias fonatokban viselt, most laza kaczérsággal voltak feltüzve, apró fíirtöcskék szerte-széjjel libegtek, s gloriolt vontak feje köré. S azok a csodás gyermek szemek, melyek azelőtt olyan tudatlan bohósággal kaczag- tak a világba, most milyen révedező pillantással merengtek ki a messzeségbe. Mennyi köny pereghetett belőlük, mig ily szelíd, mélázó kifejezést nyertek. Mozdulatainak szelességét nyugodt fönség váltotta fel. Mily szép is volt igy, sokkal szebb, asszonyi mivoltának teljes tudatában. Mily nyugodt fesztelenséggel foglalatoskodott a teás csé- . székkel. Egyszerre, mint egy villanyütésre rezzentem össze, megragadnom kezét és azokat heves csókokkal elhalmazni, egy pillanat műve volt. Lea 1 kiáltám szenvedélyesen, hát még szabad? Még szeret? ! Ijedt pirulással hátrált és tekintetem követve, gyorsan megfordította balkezének ujján a gyűrűt. Már késő volt, örömrepeső szivém már látta hűségének, szerelmének a tanúját ujján ragyogni. Egy széles aranykarika volt az, melynek gyémántból összefonódó arabeszkei, neveink kezdő betűit képezék, Az én nászajándékom! — No és most, mig a tea elkészül, igyekezett másra terelni a gondolataimat Lea, játszón valamint nekem, oly rég nem hallottam kedvencz dalomat. Habozva állottam meg a piano előtt, de esdő tekintete lefegyverezett. Öntudatlanul ütöttem meg az első akkordot és azontúl magával ragadott a hév. Se láttam, se halottam ; ujjaimat nem gondolataim, hanem az érzelmeim vezérelték. Játszottam fönnakadás nélkül, úgy a mint szivemben hullámzott az érzelmek árja. Emlékeim vittek, vittek, röpke szárnyon tova a múltba egészen odáig, mikor először hallottam Leától, az extázis megnyilatkozását, hogy eljátszottam neki kedvencz darabomat: Gounod: Au Printems-ját. Most is, mint mindig, álmodozva hallgatta a balzacon heverve, játékomat. Szemei sajátos fényben csillogtak mozdulatlanul, mintha áléit volna. Gyakran azt hivém, hogy alszik, s ha ilyenkor nevén szólitám, egy mély sóhajjal röpült karjaimba, mintha sajnálná elhagyni ama ismeretlen álomországot, hol merengő lelke kalandozott Külön-külön és mégis együtt jártuk be éltünk tavaszát, a múlt virágos pázsitjain. A ködös félhomályból mindjobban domborult kijalakja. Láttam bohókás, szilaj gyermeknek, a kicsapongásig menő jókedvében, mint kaczér- kodik a férfi szivekkel, mig egynek rabul esik. Látom irigyelt menyasszonynak, telve édes, rejtelmes sejtelmekkel ; mint boldog menyecskét a nászuton és mint körülrajongott, ünnepelt asz- szonyt, az ünnepélyek zajában és végr« itt, hova mint a kartács-robbanás pattant be, önfeledt boldogságunk kellő közepébe az a levél, mely egy ártatlan lelket kétségbe sodort, egy családi boldogságot feldúlt és két embert, a kik forrón szerették egymást, széjjel kergetett; és daczára annak, hogy most még jobban szeretik egymást, kénytelenek szivük hevét, üres konvenczionális frázisokba burkolni. Két éve annak 1
