Szatmár-Németi, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1899-12-19 / 51. szám
III. év. Szatmár, 1899. deczember 19. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Megjeleni^ minden kedden. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 10 kr. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. HIRDETÉSEK: Készpénz-fizetés mellett jutányos árban közöltetnek. bélyegdíj minden hirdetés után 30 kr. Kéziratok nbm adatnak vissza. sait szerető, áldozatra kész, ép testű, edzett idegü és jószivü emberré. A család volt az a szentély, a melyben a gyermekek javakorukban is összegyűltek s tisztelettel, szeretettel összesimultak. Egykoron tisztelettel beszéltek arról a szentélyről, ma megrágalmazzák. Ma testvért s rokont vádolnak testvérgyilkolással, nem részeg, vagy felindult állapotban elkövetett emberöléssel; vádolják az egyik testvért, hogy saját testvérét több Ízben megakarta gyilkolni vagy gyilkolhatni, sőt meg is gyilkoltatta, csak azért, hogy káros fényűzése, nagyzási hóbortja folytán vagyonilag megrendült helyzetében az egyensúlyt helyreállítsa. Vagyis arról, a kit ugyanazon anya szült a világra, a ki ugyanazon emlőket szívta, ugyanazon csókjait élvezte, a kit ugyanazon anyai ka- lok, ugyanazon anyai kebelre szorítottak, ugyanazon szobában, házban nevekedtek fel, ugyanazon apa gondos vezetése mellett gyarapodtak testben-lélekben ; azt áUit- ják, hogy gyilkosokat bérelt fel szülöt- társa elpusztítására. — Hát lehet ilyen vádat emelni ? Lehet egy testvért saját testvérének meggyilkolásával még csak meggyanúsítani is ? De igen testvérgyilkos ! ordítják mindenfele, ő bérelte fel a többit, ő a legnagyobb bűnös, ő használta fel unoka- testvérének szorult helyzetét, s bérelte fel a testvérgyilkosságra! — Felbérelte? unokatestvérét rablógyilkosságra? Istenem, kegyelmes jó Istenem, hát megtörténhetik ma már az is, hogy tanult, intelligens embert, vagyoni előnyökért oda lehet vinni, hogy nem embertársát, a kit talán soha sem látott, soha sem ismert, hanem jóismerősét, rokonját, saját unokatestvérét, egy ártatlan gyermeket képes meggyilkolni, meggyilkolásában részt venni. — Nem, nem hiszem, az ember gonosz, nyomorult, elvetemült lehet, saját szüleit megbosszanthatja, azokat keserithetgeti, testvéreit megronthatja, idegeneket megcsalhat, meglophat, idegenektől sikkaszthat, másokat megrabolhat, meggyilkolhat, de testvér, rokon, testvért, rokont józan éssszel, előre meggondolva és megfontolva nem foszthat meg életétől azért, hogy egykor-valamikor ő többet örököljön. — Vagy talán előidézték volna a rövid idő alatt való öröklést is a szülőgyilkolással? Oh jó Istenem ne hagyj el, s ne hagyj vétkezni másnak — egy idegen embertársamnak — ily bűnökkel való meggyanusitásával. Hiszen olyat nem láttam, nem halottam, többi érzékeimmel nem észleltem, soha nem olvastam, hogy egy testvér oda sülyedjen, hogy saját testvérét, saját szüleit legyilkolja a legszentebb köteléket nemcsak szertetépje, hanem elvetemült bűnös kezet annak az életnek a kioltására emelje, a melyből keletkezett azért, hogy azt a nyomorult vagyont hatalmába kerítse. — Kielégíthetetlen a birvágy, a legnyomorultabb, legundokabb páriává teheti az embert, de nekem azt ne mondja senki, hogy testvér, vagy pláne szüle gyilkossá tehet. Elhiszem, hogy utonállóvá, rablóvá, gyilkossá aljasithatja az embert a féktelen birvágy, elhiszem, hogy egy idegent még a pénzéért, vagyonáért, le lehet gyilA társadalom rákfenéje. Azt mondják, a részegeskedés minden rosszra ráviszi az embert. Hát ennek a mondásnak a valóságát minden megfigyelő ember lépten-nyomon tapasztalhatja. A részeges ember előbb készpénzét, majd ingó vagyonát, azután ingatlanát pré- dálja el, végre nem átalja a más tulajdonát is elcsenni, hogy azt beihassa. Azonban tovább már nem megy, vagy csak a legritkább esetben követ el oly bűntettet, a melynek nemcsak annak a megszerzésére irányul, a mit megihasson, hanem az ember élete ellen is. Hogy az miért van igy, többféle okra vezethető vissza, azonban annak fejtegetését ezúttal nem veszem czélba s igy nem is terjeszkedem bővebben ki arra. Kérdem, hát egyedül a részegeskedés az, a mi bűnre vezet s csak egyedül olyr.n bűnök vannak, a melyekre a részegeskedés vezet? Oh, a legkevésbbé sem ! Vannak sok olyan bűnök, a melyeknek rugója nem a részegeskedés, csakhogy olyan axióma még nem fejlődhetett ki a többi biÚre vcztVő vágyakozásból. Nem akarom az ivás utáni vágyakozást s annak eredményét, a részegeskedést, szépíteni, de az és annak kétségtelenül káros és bűnös következményei össze sem hasonlíthatók más vágyakozásnak borzasztó következményeivel. Ilyen vágyakozás a kielégithetlen bi- rásvágy, a vagyonosodási mánia. Ez alatt én azt a fokát értem a vagyon utáni vágynak, a melyben az illető mindent tisztességes, vagy nem tisztességes, megengedett, vagy tiltott utón hatalma alá hajtani törekszik, a melyben a gonosz vagyonszerző képes csalni, képes lopni, képes meg nem engedett uzsorával embertársát tönkretenni; kész rabolni, kész gyilkolni, szóval minden bűntettre képes, csak azért, hogy a birásvágyát kielégítse; nem értem tehát azt, a melyben a vagyonra törekvő küzd, fárad becsületes munkában s a feleslegből öreg napjaira igyekezik eltenni és családjának biztosítására. Hiszen minden jóravaló gondos családapának kell ily nemes értelemben vett birvágyónak lennie; de az ily értelemben vett birásvágy nem kielégíthetetlen, nem korlátlan, mert mihelyest eléggé biztosítva van s saját és családjának jövője, azonnal felhagy a túlságos takarékoskodással s a vagyongyűjtéssel s élvezi fáradalmas, becsületes munkájának gyümölcsét. De valóban élvezi; apránkint, _kis adagokban, hogy az élvezettől csömört ne kapjon, vagy a mi még rosszabb, hogy a keserves, fáradságos, becsületes munkában megszerzett, megtakarított s a jövő biztosítására való vagyon rövid idő alatt el ne pusztuljon. Apáink még ismertek mértéket a vagyonszerzésben és a vagyon élvezetében; korunk azonban már nem ismer. Apáink még képesek voltak egy szent érzésben, ! a hazaszeretetben egyesülni; korunkba« már az nem oly benső, nem oly rendíthetetlen, ez helyet adott az undok, a kielégíthetetlen, korlátlan birásvágynak. Undok azért, mert nemcsak tiszta eszközökkel szerez; kielégíthetetlen, mert csak azért szerez, hogy mentül hamarabb túladjon ; korlárlan, mert a szerzési vágy korlátot nem ismer. Valódi Danaidák hordója az ilyen birásvágy, megtölteni, kielégíteni soha sem lehet, mivel jól meg sincs szerezve még, már is el van költve. Ugyan mire? Mire? Mindenre. Apáink megtakarított krajezárokat tettek félre a megszerzett garasból; korunkban már nem lehet szóin1' türelemről, kitartásról; mi már pillanat alatt akarunk vagyonosak lenni s a mellett semmiből uraskodni. Nincs korunkban olyan ember, a ki többnek ne akarna látszani, mint a mi. Egyik franczia király országát boldoggá akarta tenni s ezt akkor remélte elérni, ha minden parasztnak tyuk fő vasárnap faze kában. Ugyan melyik favágó vagy más napszámos az korunkban, a kinek nemcsak vasárnap, hanem köznapokon is elégszer jó húsleves nem fő házában? Melyik napszámos icanygyei liiekeficiv nincs -ma czifra czipője, a jövedelemmel a ányban nem álló ruhája? Ma a cseléd jobban öltözködik sokszor gazdájánál; éhen akar halni olyan kosztnál, a minőt apáink korában a gazdag és jó állású emberek sem élveztek. Ma a cseléd minden bérét feléli, egykor kis vagyonkát gyűjtött, hogv házasságra lépésekor valamit vigyen a házhoz. Ma a cseléd minden héten kimenőt köt ki sze- gődéskor s nem is egy szeretőt tart. Azonban nem folytatom tovább a cselédek dolgait, hisz azok nem méltók arra, hogy azokkal foglalkozzunk! Helyes, ne foglalkozzunk velők, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül a luxust, a túlfeszített igényeket, a melyek minden áron való kielé- gitékt követelnek, de nemcsak ezeknél, hanem minden osztályában a nemzetnek. Egykoron a háziasszony és a cselédség készítette, fonta, szőtte, varrta a család számára a fehérneműt, az igények nem terjeszkedtek túl a határon, ha egy felső öltönyt megszereztek, évek, sőt évtizedek múlva is megvolt, mert kímélték, mert nem dobták el azért, hogy kiment a módiból, a divatból; mindenki Sorsához mérten élt; a kinek nem jutott három, négy vagy több tál ételre, beérte kettővel, sőt egygyel is, de azt a jó Isten kirendelte; korunkban szégyen durva, foltos, pláne divatot múlta ruhában járni, egy tál ételt enni, az azonban nem szégyen, ha a nagyzási hóbort tönkre juttat, mert az már közönséges; nem szégyen az sem, ha tiltott s erkölcstelen utón lehet csak ahhoz jutni, a mit fel lehet ruházkodni, a mit fel lehet élni. Apáink korában nem is fordult elő oly sok anyagi s erkölcsi tönkrejutás, nem juttatta jóbarát jóbarátját csődbe azért, hogy magának, másnak anyagi romlásával élvezet és kéjvágyát kielégítse, de nem is puhitották el gyermekeiket,5 nem nevelték élvezet-hajhászóvá, hanem embertár
