Szatmár-Németi, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1899-12-12 / 50. szám

TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

Megjeleni^ mincen kedden,

ELŐFIZETÉSI ÁR:-Egész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr.

Egyes szám ára 10 kr.

—---------------------------------------------------------------------------------------------------A „Vegyes“ ipartársulatról.

Közgazdasági viszonyunk minden irányban teljesen megromlott állapotban van. A kereskedelem pang; nincs üzlet, nincs forgalom ennek körében. A gazdaközönséget nyomja a súlyos adóteher, a nagyvilági verseny, nyomja a tőzsdén játszók üzérkedő csapata, a papiros-buza millió mázsákra tett képzeleti termése mennyiségének hangoztatásával ; nyomja az alacsony ár, a mit terményeiért kap, melyből gyakran a költségek sem telnek ki. A »kis-ipar«, mint egy publicista mondja, már a „ravatalon fekszik“ s talán nem is támad fel soha többé.

Általános az anyagi romlás, a vagyonnak elértéktelenedése. Jövedelme mindenkinek megapadt, hitele megcsökkent. Pusz- tulóban van az egész nemzeti vagyon. A nemzet idegeneknek adózik, sőt halálos ellenségeit tartja ki és boldogítja egy szerencsétlen, mondhatni átkozott szövetség fojtó köteléke következtében, melyből, mint a polyp karjaiból a martalék, nem szabadulhat, mert az egész nemzet elveszte erélyét, akaraterejét s kapzsi idegennek lett fehér rabszolgája. A nemzet vezetői pedig még újabb nehéz terhet vállaltak el a koldussá tett nép vállaira, hogy az végképen összeroskadjon!

Az általánosan romlott helyzetben némelyek keresik a gyógyítás módjait s bizony, a mint a múlt heti iparos mozgalmak lefolyása tanúsítja, nem a valódi orvos- szert írják elő, hanem ámítással, számítás sál olyan utón és módon akarják a ravatalon levő kis-ipart feléleszteni, melytől az soha fel nem támad, fel nem éled.

„Nem Űzhetünk független gazdasági politikát, Űzzünk „hazafias“ gazdálkodást“, ezt mondja a miniszter. Alakuljanak „testületté“ az itteni iparosok s alkossanak ,,hitelszövetkezetet“, rendezzenek kiállítást; »dolgozzanak, pontosak leSZERKESZTéSÉG ÉS KIADÓHIVATAL:

Eötvös-utcza, a „Korona“-s:cállodával szemben,* Antal Kristóf úr házában (V einberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők.

gyenek,« — tanácsolják nelyi nagyságaink az itteni iparosoknak; de egy iparos ráüt a szeg fejére s kimondja, hogy minden szó, minden cselekedet meddő az önálló vámterület és külön bank felállítása nélkül. Erre a kuruzslók megrökönyödnek s mert az egyszerű polgárt meg nem czá- folhatják, — nem bocsátkoznák vele vitába, agyon hallgatják. Ezzel aztán gyanússá teszik magokat. Nyilvánvalóvá lesz, hogy az iparosok szörnyű helyzete felett hullatott könyek, reeriminatiók nem őszinték, hogy az egész csak politikai fogás, korteskedés volt. Ennek következménye aztán az lett, hogy a „testület“-alaki- tás terve csütörtököt mondott s a „kesergőkének le kellett tenni az álezát s nyíltan rá kellett lépni a „pártszervezkedés“ politikai mezejére.

A mi iparosaink idegenkednek az ipar- »testület« félszeg intézményétől, mely csak uj terhet róna rájuk, melynek rendszeresítésével önkormányzatuk épen nem lenne, melynek keretében — ugyszólva — csak »árulkodók« lennének a saját iparostársuk ellen, mikor azt t hatóságnak föl kell jelentenie!;. Másfelől a nagyobb ipartársulatok a saját külön társulati vagyonukat is féltik. Okra vagy ok nélkül? nem nyugtathatja meg őket senki. S daczára annak, hogy az országban több helyen van „ipartestület“, remélni sem lehet azt, hogy a mi iparosaink »testületté« alakuljanak. Ezt a félszeg intézményt rájok erőszakolni nem lehet s nem is kell; mert valóban ez az iparosoknak jövedelmet, anyagi hasznot, erkölcsi előnyt, jogot nem biztosít. Evek óta többször lett már megkísértve a „testület“ alakítás; az iparosok nagyrésze mindig idegenkedett attól; különösen tartózkodtak a nagyobb társulatok tagjai, mert látták, hogy a mi előnyt nyújthat a „testület“, azt mint „társulat“, mint egyes iparosok is elérhetik és megvalósíthatják : rendet tarthatnak,

HIRDETÉSEK:

Készpénz-fizetés mellett jutányos árban közöltetnek.

bélyegdíj minden hirdetés után 30 kr.

Kéziratok nem adatnak vissza.-----?•"------------------------------------------------------sz

övetkezhetnek, békéltethetnek; hiszen igy is, úgy is hatósági ellenőrzés alatt maradnak.

Vannak azonban az iparosok között igen nagy számmal, kik nincsenek semmiféle ipartársulatban, mert a hasonfoglalko- zásuak oly kevesen vannak, hogy társulatot sem alkothatnak. Vannak kisebb ípartár- sulatok, melyek épen tagjaik számának kevés volta miatt nem érnek el eredményeket; igy ezek, helyzetűk javításának reményében, forszírozzák a »testület« alakítást s minduntalan törekednek annak létesítésére. Ezeknek fel-felujuló mozgalmát aztán megragadják azok, kik időnként jónak látják az „iparbarátkozást“ űzni s az iparosok érdeke előmozdításának hangzatos czime alatt más czélokat megva- lósitni, az „értekezlet“, „gyülésezés“, „koronás bankettezés“ érintkezési módjainak felhasználásával. Természetes aztán az, bogy mihelyt a tömeg átlát a szitán — nem megy lépre, hanem egyenesen útját állja azon törekvésnek, melyből haszna és előnye úgy sem lehet.

Figyelemmel kisérve a lefolyt mozgalmat s látva, hogy a „testület“-alakitás terve meghiúsult; de látva azt is, hogy iparosaink közzül igen sokan érzik egy erősebb tömörülés szükségét, indíttatva érzem magamat arra, hogy a társulatban nem levő vagy valamelyik kisebb társulatban levő iparos polgárok figyelmét felhívjam egy olyan tömörülési módra, mely által magok közt egyesülhetnek — egy erős „társulattá“ alakulhatnak, mely egyesülésnek s társulásnak épen az ipartörvényben van meg az alapja. Az ipar- törvény 149. §-a igy szól:

»Ugyanazon vagy kü 1 ö n b ö z ő ipart egy vagy több községben önállóan gyakorló iparosok közös é r d e k e i k előmozdítása végett ipartársulatokká egyesülhetnek.«

Ez a törvényszakasz módot nyújt, arra hogy a különböző ipart gyakorló ipaioso^

T Á R C Z A.

Béni bácsi.

Irta: Marosán János.

Bene Béni bátyánk azon ritka férfiak közé tartozott, kik minden dologba beleütik az orrukat, akár van közük ahhoz, akár nincs ; bele avatta magát Béni bácsi mindenbe, legyen az a férfiak, vagy az asszonnyok szakmájába vágó ügy. A hires angol iró, Poole, mintha testes-lelkes ja barátja lett volna Béni bátyánknak és minthó megakarta volna örökíteni „Pry Pál“ czimü vig- játékában jó barátját, mennyire összevág a két alak : Pry Pál és Bene Béni.

Béni bátyánk a kotnyeleskedésen kívül szeretett végtelenül politizálni, különösen akkor, ha szerencsés volt jól a fenekére nézni az üvegnek, mert uborka nagyságú vörös orráról nyilván azt a konzekvencziát vonhatta le magának az ember, hogy korántsem ellensége a szeszes italoknak. Az italnak minősége nagy befolyással volt az ő politikai nézetére. Ha rendes gabonát pálinkát ivott, melytől nehezen tudott illuminál- áilapotba jutni, szidta a kormányt mint a bokrot, hogy nem tart elég ellenőrző közeget, kik a rossz italmérőket kellően megbüntessék. Ha pedig szilva-pálinka zavará meg normális gondolkozását, dicsérte, magasztalta a kormányt s neki

ment a néppártnak s kíméletet nem ismerve lehordotta a sárga földig. Majd ha a plébános urnái nyalakodhatott, Kossuthék ellen fordult s igy tovább. Szóval Béni bácsi politikai nézeteit illetőleg nagyon ingatag vult, semmi szin alatt sem vált volna belőle jó politikus, jó miniszter, meg is kímélte a sors ötét is, a hazát is.

Még egy igen fura sz 'kása volt Béni bá tyánknak. Akár volt neki mit keresni, akár nem, ha csak fekvő beteg nem volt, a félvármegye valamennyi országos vásárján ott volt. Már mindenki ismerte a szürke szűrös Bénit, el is nevezték a faluban „vásáros“ Béninek. Úgy tudta valamennyi országos vásár sorrendjét, mint a jó jogász a paragrafusokat. A ki nem tudta biztosan, hogy itt meg itt mikor lesz orsz. vásár, csak Béni bátyánkhoz fordult felvilágosításért, ő rögtön a legjobb és legbiztosabb útbaigazításokat adta. A vásáron, hol a vevőknek ajánlotta ismerőseinek vásárra vitt holmiját, hol az eladandó marhákat dicsérte a venni szándékozók előtt annyira, hogy ha csak fele is igaz lett volna a sok dicséretből, már akkor is kétszer annyit ért volna az a jószág, mint a mit amúgy is megér és eme szerepét Béni bátyánk pompásan játszotta, hatást tudott gyakorolni a vevőkre, eladókra egyaránt. Azért kapott egyszer-egyszer valamit, sokszor pedig bizony a köszönettel kellett megelégednie. Ilyenkor mindig erősen feltette magában, hogy soha nem avatkozik oly ügybe, a melyhez neki van a legkevesebb köze'. No de ez csak feltevés volt és az is maradt.

Béni bácsi a legközelebbi vásáron már ott volt és niint a jó macska oly figyelmesen tekintett körül, hogy hol ajánlhatná fel kész szolgálatát s lehetőleg nem ingyen. Ezúttal Béni bácsi szerencsésen is járt. Egy régi ismerősének volt valami rakonczátlan lova, melytől mindenáron meg akart szabadulni, de eddig nem sikerült. Az illető meglátva a vásár ismerős típusát, azonnal felszólította, hogy jó áldomásért működjön közre. Hozzá fogott Béni bátyánk és kezdte a magasztalást, dicséretet, melyeknek se hossza, se vége nem volt. A többek közt azt is mondotta, hogy a ló egy félévvel az övé volt és ő adta el jelenlegi tulajdonosának 100 frtért és 2 hétre már 20 frt nyereséget Ígért a vevőnek, csak adja vissza neki, de nem kapta meg és ő maga most is meg venné, csak hogy most már mást vett, stb. stb. Ilyenformán szerencsésen túladtak a lovon. Béni bácsi megkapta a provizóriumot 1, mond egy forintban. Szerfelett örült Béni neki s rögtön elindult a sátrak közzé, hogy a tallért elköltse. Bevonult egy sátorba és az ott levő asztalon sorban felállított veres szinü pálinkás üvegek láttára csak úgy ragyogott a szeme, alig várta, hogy azok tartalmával megismerkedjék. Nyomban hozzáfogott az öreg a kóstolgatáshoz. Addig ízlelgette, addig repetába a »rozsdás«-t, mig azon vette magát észre, hogy meg kell győződnie neki is arról a már elvitáz- hatatlan igazságról, hogy mégis mozog a föld. A szeme is csak úgy karikázott. A „rozsolist“ áruló jól megtermett asszonyt virágos kedvében ölel-