Szatmár-Németi, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1899-07-11 / 28. szám
1 TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Me^jelenil^, minden kedden. ELŐFIZETÉSI ÁR: SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: HIRDETÉSEK: Egész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 5 kr. Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. Készpénz-fizetés mellett jutányos árban közöltetnek. bélyegdíj minden hirdetés után 30 kr. Kéziratok nem adatnak vissza. Cselédkérdés. A kérdés, melyről szólni akarunk, nem aj, de a vele kapcsolatos naponkénti bajlódás és sok kellemetlenség, nem különben az a remény, hogy hátha lehetne segíteni ezen az ugyszólva egész országot érdeklő bajon, ösztönöz bennünket, hogy e kérdéssel kapcsolatosan, egyet-mást elmondjunk. Azért ne fordítsuk el csak úgy köny- nyedén e lapot, gondolkozzék ki-ki fölötte, mert minden szemernyi javítás, mely a cselédkérdés nyomorúságának megszüntetését czélozza, fontos küldetést, nagy munkát teljesít, melyért az egész magyar társadalom hálával fog adózni. Azt tartjuk ugyan, hogy jó társaságokban müveletlenség a cselédügyeket felhozni, hogy úgy mondjuk, ezen rágódni, de ez nem igaz; nem igaz pedig egyszerűen azért sem, mert az ember valójában vagyon, hogy a mi bántja, a mi lelkét zavarja, annak szeret, annak igyekszik kifejezést adni. Már most, íöltéve, hogy ha társaságban csak egy par oly egyén találkozik is, a kik egymás iránt csak némi bizalommal is vannak, lehetetlen, hogy e kérdés, mely sokszor a családi egyetértést is megzavarja, előtérbe ne tolakodjék és megbeszélés tárgyát ne képezze. A nagyzolók és szenvelgők, a kik, sajnos a mai társadalmi élet egy jó nagyrészét képezik, felületes külsőségből lehet, hogy társaságokban nem tartják „urias- nak“, „sikkesnek“ a cselédkérdés felhozását, de az egyenesen gondolkozó embereket mindig az fogja igazgatni, hogy ott szólal meg és akkor, a hol es a mi- jfeirérzelme. mintegy belső kényszer szólásra készteti. Hogy hasonlattal éljünk, olyan szo- cziális kérdés ez a többiek között, mint az eledelek között a mindennapi kenyér. Szívesen eszünk az asztalra kerülő mindenféle jóból, de a jóizü, piroshéjü kenyeret csak nem mellőzhetjük soha! Mindenkor, de különösen mostanság mióta a munkaidő beállott, egyebet sem hallunk az egyes családokban, mint: „nincs cseléd“, „rossz a cseléd.“ És ez úgy van megyeszerte, országszerte. Türjük, nyeljük a sok bajt, a sok aprólékos bosszantást elszenvedjük, mérgelődünk, törvénykezünk ... a kisebb bajok megnőnek nagy bajokká, elvész otthonunk békéje, nyugalma ... és — és nincs segítség ! Megalkottatott az 1896, évi XIII. törvényczikk, a cseléd-ügyekben és azóta hasonlíthatatlanul romlott országszerte a cseléd kérdés fontos ügye. A törvény, a rideg törvény, ha azt nem irányítja az ügy iránti meleg szeretet, a legtöbbször czélt tévesztett valami. Budapesten a gazdasszonyok nem res- teltek a cseléd-kérdés zavarosába belenyúlni, egyik gazdasszony-egylet épen napirendre tűzte e kérdést és arra az eredményre jutott, hogy az 1876-iki cselédtörvény sokat rontott a cseléd-ügyön és hogy társadalmilag, a háziasszonyok lelkiismeretes együtt- munkálásával lehetne a cselédkérdés országos baján segíteni. Azóta nem hallottunk róla semmit, hogy valahol, egyik vagy másik asszonyegyesület foglalkozott volna ezen felette fontos kérdéssel. Már pedig, valljuk meg, nem a rideg törvény, mely elvégre sem fog soha jó cselédeket teremteni, hanem maguk a házi-asszonyok tehetnek e kérdésben legtöbbet. Mig a cselédek elszerződtetését mindenfélék, minden időben teljesíthetik, mig a cselédek elcsalogatása napi esemény, (ezt nemcsak cseléd-keritők, de úri asszonyok is gyakorolják!) mig cselédeink ugyszólva hétről-hétre és nem évszámra állnak be, addig vajmi csekély üdvös történhetik cseléd-mizériánk javítása érdekében ! Másrészről még egy igen fontos jelenségre óhajtottunk e kérdéssel kapcsolatosan, rámutatni: nemrégiben volt, hogy ezeket az elszomorító sorokat olvastuk a fővárosi napilapokban: »a székelyeknek Románia az Amerikájuk, csupán Bereczk- ről 86 leányt szerződtettek ki Romániába cselédnek.“ Fdszomoritó és megszégyenítő esemény ez! Hát a mi nő-egyesületeink nem tudnak a székely vidéki hatóságokkal érintkezésbe lépni és onnan a becsületes munkás cselédeket hozzánk, testvéreikhez, magyarokhoz szegődtetni ? Engedni kell azokat a jó magyar leányokat idegenbe menni, holott nálunk égető hiány van a cselédekben? Vagy a magyar kormány engedi azt, hogy az erdélyrészi szegény székely családok gyermekei mintegy eladassanak Romániában? sőt hangsúlyozva kérdjük: honnan és hogyan szerezhetnek azon százak, meg százak, a kik évente Erdélyből Romániába átmennek, útlevelet? Csak nem a nagyar belügyi kormánytól? T Á R C Z A. Mesék. A „Szatmár-Németi“ számára írja : Nellike. V. A pipacs. Titkon szerelmeskedett a hegy a völgygyei. A hegy még nem volt ugy-ugy összefurkálva, szinte duzzadt az erőtől, a völgy is csendesebb volt s ábrándozóbb. Ott még nem ütötték fel tanyájukat a vadak, itt még nem szántott hosszú barázdákat a fénylő ekevas. Sűrű rengeteg borította azt, fiatal óriások néztek daczosan farkasszemet az éggel, ezt apró cserjék tarkították s puha pázsit váltotta fel a zöldszinü csalitot. Szerették egymást forrón végtelenül. Az apró cserjék picziny levelei édes regéket susogtak a fiatal óriásoknak a szerelemről, a puha pázsit, a zöld csalit a sűrű rengeteggel olvadt össze. A hegy mámorosán ölelte kebelére szerelmét, dédelgette, beczéztette, a völgy pedig ábrándosán simult a hegyhez. Boldogak voltak nagyon, hisz senki sem zavarta őket s csendesen éltek együtt, egymásnak. Titkos szerelmüknek gyümölcse lett. Egy este vakító fénysugár szökött ki a kettényilt hegyoldalból, elhomályosítva a rezgő hold világát. S e fény, e tündöklés közepett hófehér alak lebegett ki belőle s megszületett a büszkeség tündére. Nagy volt mindkettőjük öröme. Együtt őrizték, együtt nevelték leányukat s az pedig szépült és nőtt napról-napra. Aranyszőke haja mintha napsugarakból lett volna összefonva, úgy csillogót. Nagy fekete szemei a gyémánt ragyogásé- j val vetélkedtek, ajka vérpiros, teste Tózsás, be- I szédje mézes, nézése lángragyujt, mosolya édes. S ha ajka dalra nyílt, szégyenkezve bújtak el az erdei madárkák, oly szépségesen tudott dalian!. Ott játszadozott a puha pázsiton, hallgatta a susogó esti szellő meséjét a hűtlen kis csillagról, fényes napkeletről s tarka koszorút fonva az illatos virágokból, elgondolkozott felettük. Összejárta az erdő zugait, a völgy berkeit, pajzán ka- czajától zengett a hegy és völgy, ha pedig letűnt a ragyogó nap s a fénylő hold szőtte be rezgő ezüst szállaival a vidéket, a zöld csalitba tért nyugodni s a csalogány altató dala mellett hunyta be szemeit. így teltek a napok fény, ragyogás, öröm és boldogság között gyorsan kiszámithatlanul. De a mint nőtt, amint szépült a tündér, úgy nőtt szivében, lelkében is egy érzet, a melyre született, a büszkeség érzete. Nem talált már örömet a susogó szellő meséjében, az illatos tarkavirágokban, melyek azelőtt oly kedvesek voltak neki. Hiába vezette el anyja a legszebb helyekre, a zuhogó hegyi patakokhoz, melynek kristály vizében pirospetyes pisztrángok játszadoznak hiába hordta össze atyja elrejtett kincseit, a csillogó drága köveket, a tündér arcza nem nyílt mosolyra, szive nem melegedett fel soha. Unta magát nagyon nagy Tündérországban, hol minden meghajolt előtte, oda vágyott távol napkeletre, amiről az estiszellő mesélt, hol városok vannak s emberek laknak. Hasztalan kérte atyja: — Ne menj el leányom, ne hagyj itt bennünket, rosszak az emberek, megcsalnak rászednek. Majd az anyja könyörgött neki: Maradj itt lelkem üdve, anyád lágy öle biztos menedéket nyújt, megoltalmaz az emberek rosszaságától 1 De a szép tündér nem hallgatott reájuk. Egy reggel felvette piros palástját, beleült a lótuszvirág kelyhébe, egy búcsúszó nélkül hagyta ott Tündérországot s ment távol napkeletre, hol városok vannak, emberek laknak .............. * ..............Sok, nagyon sok idő telt el azóta. A szép tündérről hir sem érkezett, még az esti szellő sem találkozott vele, „pedig minden nap ott járt az emberek között. Ő pedig — csalódott. Azt hitte egyedül lesz a földön az emberek között, kik úgy fognak neki engedelmeskedni, mint a csörgő patak, éneklő madarak, illatos virágok nagy Tündérországban. Nem tudta, hogy kívüle még más tündér is létezik. Először a férfiakkal próbált szerencsét. Be- lopózkodott a sziveikbe, elcsábította meghódította magához lánczolta őketj Csábos mosolyával forrásba hozta ereikben a vért, szemei ragyogásáért csatákat vívtak, egy-egy csókjáért embereket öltek gyilkoltak meg. S a tündérnek tetszett a dolog, tapsolt, kaczagott örömében. Hegyes nyilait az ifjak szivébe irányította leginkább s gyönyörködött benne, mily hévvel, duzzadó erővel törnek egymásra azok. De öröme nem tartott soká. Versenytársa akadt, mely szebb volt s fenségesebb mint ő. Lassankint ahoz pártoltak át a férfiak, mert szivüket forróbb érzéssel töltötte be : a szeretet, a hit és magasztosság érzetével s a tündér nem volt képes ellene fölvenni a harczot. Meg kellett elégedjen csekély hiveivel, kik még hűek maradtak hozzá. Ekkor a saját neméhez fordult. Ott ütötte fel tanyáját a fiatal ártatlan leánykák picziny sziveiben, a kékvérű assszonykák aranyos terme-
