Szatmár-Németi, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1899-07-04 / 27. szám

XT'

TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

ELŐFIZETÉSI ÁR:

Egész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 5 kr.

Megjeleni^ minden kedden,

■í»»

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL:

Eötvös-utcza, a „Korona'-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők.

HIRDETÉSEK:

Készpénz-fizetés mellett jutányos árban közöltetnek. BÉLYEGDÍJ MINDEN HIRDETÉS UTÁN 30 KR. Kéziratok nem adatnak vissza.

alázatos kedves az Isten előtt és példát mutatott arra is, hogy másokat megbotránkoztatni nem szabad, mert jaj a botrán- kozónak, de százszorta jaj a botránkozta- tónak.

*Ezökből láthatjuk hogy annak, a ki a szent dolgokkal különösen foglalkozik, az isteni félelemben, ftlebaráti szeretetheti, szerénységben, alázatosságban a legnagyobb mértékben ki kell tűnnie, mert a ki [ nemcsak, hogy nem tűnik ki, hanem döly- i fős gőgösségében másodat megvet, megaláz, j azt a Mindenek atyja s megveti és meg- i alázza.

Kérdem az ilyen méltó-e, hivatott-e arra, hogy az Isten földi egyházának igazgatásánál közremunkáijon ? Vájjon nem vonja-e meg az Isten az ilyentől kegyelmét? és nem mondat-e vele olyanokat, a melyekből gyarlósága egész mivoltában mindenkinek szembeszökő'?

Hát csak ez utóboi kérdésre adom meg a feleletet.

Igenis megtántoritja Isten nyelvét és mondat olyanokat, a miket nem várt volna tőle a legutolsók' legutolsója sem.

így jáit a vasárnap múlt egy hete tartott egyházi értekezleten a szatmári ev. ref. egyház főgondnoka is, a ki a megüresedett lelkészi állásnak meghívás utján való betöltését ajánlván, olyanokat mondott, mint hogyha az esperest hívja meg az egyház- község, azzal az egyházmegye székhelyévé lesz véglegesen Szatmár város, s ebből kiszámíthatatlan előnyök származnak és az egyházmegye székhelyévé való tétele maga után vonja a politikai székhelyévé tételét is.

Az ev. ref. egyházban nemcsak az esperesi székhely nincs megállapítva, de nincs megállapítva még a püspöki székhely sem, mert azon egyházakban, a melyekben a lelkész a püspök, a lelkészi állás megüi ültévéi, a püspöktől különböző személy is választható meg lelkésznek, ha bár rég i^ő óta a gyakorlat az, hogy a kit püspökké megválasztanak az egyházkerületben, azt szokták megválasztáni a püspöki állással régi idő óta kapcsolatos lelkészi állásra is.

Egy példát hozok fel. Török Pálnak 1884. évben történt elhunytéval a budapesti ref. egyház I. lelkészi és az egyház- kerület püspöki állása megüresedvén, püspökké Szász Károly miniszteri tanácsost választották, ez állásáról csak akkor mondott le, mikor a megüresedett lelkészi állásra Papp Károly ellenében őtet választották meg.

Egészen másképen van az esperesi székhelylyel, mert a legritkább esetekben történik már csak az is meg, hogy egymás után két lelkész, aki esperes, ugyanazon községben választassák meg s azt az esperesi székhelyet helyhez kötni, állandósítani nem is lehet. Példa arra csak a mi egyházmegyénkben is elég van a legközelebb mult, an, midőn Porcsalma esperesi székhely után Vetés, azután Gyűrtelek következett s ezután következhetik a borzo- vai egyház lelkésze, ha megválasztják esperessé és lesz Borzova az esperesi székhely.

Hogy minő haszon háramlik a városra abból, hogy esperesi székhelylyé lesz, nem érdemes a szót vesztegetni.

Hogy mily könnyen lehet Szatmár a politikai megye székhelye azután, csak pár szóval fejtem ki. Szatmármegyében van a bányai, szatmári és nagykárolyi egyházmegye. Hál akkor, ha megállhatna az,

Néhány szó

a szatmári ev. ref. megüresedett lelkészi állás betöltéséhez.

Az Isten atyai szeretettel, kimeríthetetlen jósággal, könyörülettel, irgalommal és végtelen kegyelemmel van az ember iránt. Azért szükséges, hogy az ember, midőn a legfőbb valósághoz emelkedik, lélekben magasztos illettel legyen eltelve, de szükséges az is, hogy magától tartsa távol a bűnös gondolatot, a földi salakot, — vessen szájára zablát és tisztítsa meg kezeit minden szennytől, miközben a szent intézményekkel foglalkozik, hogy a földi nyereségvágy, előnyhajhászat addig is bilincseiben ne tartsa, mig az ember a legjobb és legfőbb valóságról elmélkedik és szent dolgairól, hogy másokat ne ingereljen, ne izgasson a rosszra és kisér- tetbe ne vigyen és hogy a szent dolgokra, ha azokkal a bűnös emberi kéz érintkezik, ne tapadjon a földi szenny.

Egykoron Jézus korbácscsal űzte ki a Jehova szent helyét elözönlő kufárokat. Ezzel példát mutatott arra, hogy a ki a szent helyet felkeresi, az időt, a mit ott tölt, ne a világ hivalgásaira fordítsa, hanem eltelve keble áhítattal, fohászkodjék a Mindenek kútfejéhez leborulván szent- séges mivolta előtt ; példát mutatott arra, hogy a ki a szent dolgokkal bánik, a ki a szent intézmények őrévé, támaszává, gondozójává, ápolójává van hivatva, legalább a szent dolgokra, intézményekre fordított időben, mondjon le minden.a szent dolgokkal össze nem egyeztethető világi hivalgásokról, fondorlatokról és legyen szerény, legyen alázatos, mert a szerény, az

T Á R C Z A.

t

Mesemondás.

Ülünk a szobában ketten a kis aranymadár meg én. Aranymadár szomorú „Még tizenhét esztendős csak és mégis mindig szomorú. Ha megy, mint ha egy bus árnyék suhanna keresztül nesztelenül a szobán és mikor Így ül az alacsony puffon, mintha a vigasztalhatatlan bánat szép istennője temetné a tenyerébe halvány arczát. Rég volt az, mikor a kis madár vidám csicsergését hallottam, — és istenem I nekem akkor a vigsága is nagyon fájt, amint most a bánata is tépi a lelkemet.“ Megreszket hangom, mikor rászólok.

— Kicsike aranymadár, hát maga mindig ilyen rossz lesz már !

Valami lelkettépően bus mosolyra húzódnak az ajkai és csodálatos lágy, mentegetődző hangon mondja:

— Hát igazán rossz vagyok én?

Úgy szeretném a keblemre szorítani szomorú szép fejét, az arczát betakarni aranyos hajával és a fülébe súgni :

— Nem, nem te vagy rossz, édes kis aranymadaram, az ... az volt a rossz, a gonosz, a bűnös, a ki elrabolta arczodról a rózsákat, ajkaidról a dalt, a szemeidből a mosolyt. Én tudom, mi a te bajod, tudom, ki a te bajod és szeretném megölni, összezúzni azt az embert. De mit érnék vele, ha elpusztítanám.

És mi lenne belőlem, ha az én édes kis aranymadaram még a barátságát is megtagadná tőlem! ?

így hát csak azt mondom neki;

— Rossz az, a ki bánatot okoz azoknak a kik szeretik.

Elhallgat megint. A két kezét az ölébe csüg- geszti, a feje pedig lehanyatlik. A szemeiben nincsen köny, de keble lázasan piheg. Aranymadár szenved, nagyon szenved és az én szivemet majd összemorzsolja a kétségbeesés. Odamegyek hozzá és megfogom a kezét.

— Látom kis aranymadár, hogy nem jól érzi magát. Valami baja van. Távozom.

Aranymadár felveti a tekintetét, egy pillanatig rám néz és azután elmosolyodik — micsoda bus mosoly ez! — és hirtelen tagadólag rázza meg a fejét.

— Maga féved ! Semmi bajom sincs, éppenséggel semmi. Mi bajom is lehetne nekem? Maga csak szökni akar tőlem, hát ürügyet keres. Maga is rám unt! . . .

Ezt az utolsó szót már megint olyan keserűen mondja, hogy szinte megbánom a mit előbb mondottam neki.

— Milyen igazságtalan maga, kis aranymadár. Olyat mond, a mit maga se hisz.

A kezét nyújtja nekem és én az ajkaimhoz akarom emelni a bársonyos kis kacsót. Hirtelen szinte szenvedélyesen kapja vissza és a hangja is indulatos:

— Ne csókoljon nekem kezet. Gyűlölöm a kézcsókot. A kéz arra való, hogy megszorítsuk, így becsületes. Aki kezet csókol egy leánynak — nagyobbára h i z e 1 e g, az csábit, csal I...

Szegény kis aranymadár! Neki már életfilozófiája van és tudja, hogy vannak hízelgők, sőt csalók is. Már tudja, pedig még csak tizenhét esztendős.

Erősen fogja a kezemet és meleg hangon kér.

— No, de ha nem unt meg, ne is hagyjon itt. Maradjon még és meséljen valamit. Valami szép szomorút.

Megint elfogja a szivemet a keserűség. Ravasz kis aranymadár csak azt akarja, hogy válaszolni se kelljen. Jó, hogy van valaki mellettünk, mikor a szivünknek bánata van és nagyon jó, hogy nem kell hallgatni rája. Hadd meséljen vígat, vagy szomorút, úgy se hallja az aranymadár. Az ő lelke messze jár innen, messze, túl a homályon. Én is tudom, de azért csak rákezdem.

— Na jól van kis aranymadár, hát mondok magának szomorú mesét. Éátja, milyen jó vagyok magához: azért beszélek bus történetet, mert tudom, hogy a nevetés nehezére esnék.

Aranymadár rám mosolyog. Félig öntudatlanul mondja:

— Igen, maga nagyon jó hozzám . . .

— Köszönöm az elismerést kis aranymadár. Hanem mostan azután hunyja le a szemeit és nyissa ki a fülecskéit. Meglátja, milyen érdekes lesz. Tehát volt egyszer, hol nem volt . . .

És elkezdek neki mondani egy mesét, királyról, sárkányról, tündérkisasszonyról. Olyat a minővel hat-esztendős gyereket szoktak elaltatni. Csak az ilyeneket szereti aranymadár, a hosszú ruhája daczára is. Az életből vett történeteket gyűlöli, nem hallgathatja, minthogy az életről egyáltalában nagyon ellenséges fogalmai vannak. Tündérország az ő kedves birodalma, meseher- czegekkel, regekirálykisasszonyokkal. A valóságtól irtózik.

De a mesét se hallgatja sokáig. Felnyitja a szemeit, ezeket a fájdalomtól sugárzó nagy kék szemeket és kitekint az ablakon. Megint elfogja az a nagy, gyilkos érzés és nem bocsátja el.