Szatmár-Németi, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1899-06-13 / 24. szám
TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Megjeleni^ minden kedden. ELŐFIZETÉSI ÁR: SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Egész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 5 kr. A villamos-telep. Nem akartunk hozzászólani a villam- világitási telep kérdéséhez. Okos ember nem akkor eszi meg az ételt, a mikor forró, hanem bevárja, mig az egy kissé lehűl. Nekünk a nyugodt kritika és a higgadt ellenőrzés lévén a feladatunk, — be akartuk várni a megejtett vizsgálatnak, a lezárt és közgyülésileg jóváhagyott számadásoknak eredményét. De úgy látjuk: a szenvedélyek ismét tulcsapongnak és a kérdés megvitatása olyan irányt vesz, ami ellen nyilvánosan tiltakoznunk : kötelesség. Személyeskedésekkel, gyűlöletes támadásokkal igyekezni agyonütni egy közkérdést és az azzal foglalkozó embereket — ezt semmi szin alatt nem tartjuk megengedhetőnek, egy oldalról sem. A közdolgok bírálatát nem szabad átjátszani a lovagiasság terére és a sajtónak hivatását a közügyeknek ellenőrzésére, ilyen eszközökkel lenyügöztetni nem engedhetjük. Azt a módot tehát, ahogyan a villany- világítási igazgató ur a »Szamos« nyílttériben a „Szatmár és Vidéke" t. laptársunkkal elbánni igyekszik, — nem helyeseljük és czélravezetőnek nem tartjuk. Ha igaza van a t. igazgató urnák — ez az igaza rövid idő múlva érvényesülni fog — személyeskedésével csak félremagyarázásokra szolgáltat okot, — híveket azzal magának szerezni nem tog. Hogy helyzete nehéz — elhiszszük, — de épen a nehéz helyzetekben kell tanúsítani tapintatosságot és — türelmet. Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. Tisztelt laptársunknak, a „Szatmár és Vidékéinek is azonban tanulságos lesz ez a leczke. A személyeskedésnek ezeket a szellemeit ő engedte bevonulni a mi szerény vidéki sajtónkba, most aztán őt fenyegetik széttépéssel, akár a Göthe-famulusát a boszorkányok. Hiába, amilyen hangot engedünk bevonulni a házunkba, olyan hangon köszöntének azután az emberek. Mi azt hiszszük, hogy ebből az amúgy is kellemetlen ügyből, minden szenvedélyességet ki kell küszöbölnünk. Nem látjuk tehát helyét annak sem, hogy a múltakat hánytorgatva, ma azt bolygassuk, ki mikor jött rá a villamos vállalat bajaira és mikor mit jósolt már meg. Azok, a kik régtől fogva emlegetik, hogy a villamtelepnek lappangó deficitje van, mely előbb-utóbb ki fog törni: elégedjenek meg azzal az elégtétellel, hogy álláspontjuk sok félreismertetés daczára utólag teljes igazolást nyert; azoknak pedig, a kik jóhiszeműen tévedésben voltak és ezt ma’ nyíltan beváltják, ne tegyük nehézzé kötelességük teljesítését, mert hiszen a tévedésnek beismerése sokszor majdnem annyi, mint annak helyre hozatala. Éppen azért vessünk egy tekintetet magukról a szereplő személyekről az ennél sokkal fontosabb dologra, — magára az ügyre. A villanytelep állapotának vizsgálata azt derítette ki, hogy a vállalatnak van még olyan tartozása is, mely az 1896-ik évből való. Igaz, hogy nem nagy az összeg, egyetT Á R C Z A. Emlékek. — A „Diák-juniláis“ alkalmából — Keresem a boldogságot.. Mennyi büszke fényes álom, Szállt alá a láthatáron. Mennyi ábránd fényes képe, Vált szomorú sötét éjre. De a remény piczi szála, Bele nyúlt az éjszakába, Messze-messze sugárt látok: Keresem a boldogságot. Mert a remény kis hajója, Bár örvénybe visz is útja, Vagy ma gátló szirtbe akad, Holnap utján amott szalad. Amott künn a sik tengeren, Kis vitorla leng a szélben, Elérni vél csendes partot: Keresem a boldogságot. Homlokomra bár a bánat, Vet szomorú sötét árnyat Lehullt lelkem fáradt szárnya, Még sem vagyok egész árva, Mert a tépett falevélre, Uj tavasznak festve képe, Én is, én is addig járok: Meglelem a boldogságot! Vértessy Ida. „Kél és száll a szív viharja Mint a tenger vésze; Fájdalom a boldogságnak, Egyik alkatrésze“ Valamikor régen, az Adria kékes hullámain eveztem ringó sajkán . . . Körülöttem csend volt mindenütt. A távol kéklő ködéből kiemelkedők a Lidó örökké mosolygó, zsivalygó képe, és én eleresztettem az evező lapátot, szemem a távol kékjébe merült s a múlt ködfátyol-képeiben föltűnt gyermekségem délibábok, virágos, verőfényes boldog korszaka, a mikor még gyermek voltam, én is játszottam Lidó kagylóteljes porondjában, a mikor még gyermek szivem nem érezte a szenvedéseket, nem tudta még mi a bánat, mi az élet. Gondtalan vidámságban töltöttem ©1 azokat az éveket, ép úgy, miként most azok az édes kisfiúk, leányok ott a korzó játszó terén. Sajkám játszva ringott a sima viz tükör n, lengő habok játszanak körülöttem najád-tánczo- kat, miként a délibábos róna pára-hölgyei és én merengtem, ... a csábosán tánczoló habok között láttam feltűnni ifjúságomat, . . . s a mint közeledtem a sziget partjához s fülembe csengett az aranyos gyermek kaczaj: elfeledtem őszülő für- teimet s „gyermek lettem újra, lovagoltam füzfa- sipot fújva.“ * * * Csillagfényes júniusi estve volt. A méla hold ezüstös fényt hintett szét a tengeren, s annak vizcsepjeiben ezerszeresen verődött vissza. A parton lombos platánok, czitromfák között ezer lampion világánál egész diáksereg mulat. Elnézem őket, miként járják a franczia négyest, tűzzel a galoppot; öröm ül mindenik arczán. HIRDETÉSEK: Készpénz-fizetés mellett jutányos árban közöltetnek. bélyegdíj minden hirdetés után 30 kr. Kéziratok nem adatnak vissza. len számláról van szó, mintegy 136 frt értékben, de mindenesetre jellemző a gazdálkodásnak rendszerére az, hogy hároméves számlának fenállása lehetséges. Az 1897-ik évről, mint értesülünk, majdnem 5000 irtot tesz ki a hátralékos és fizetetten számlák összege. Ez megdöbbentő szám. A múlt évről pedig több, mint 9000 frt a számla-hátralék, úgy, hogy az összes hátralékos számlatartozásoknak összege majdnem 15000 frt. Azonkívül már az 1897-ik évben elrendelte a közgyűlés, hogy a gépek és berendezés kopásának és ezzel értékcsökkenésének törlesztésére, tartalékalap léte sittessék, és évente dotáltassék. Azonban sem az 1897. évben, sem a múlt esztendőben, az e czelra előirányzott összegből semmi sem helyeztetett tényleg letétbe, — úgy hogy a már hét év óta fennálló, bár különböző időkben elkészült vili any tel epünknek egyetlen ktaj- czár tartalékja nincs, — helyesebben annak értékéből ma sem irtunk le semmit. E számlák kifizetésére és e tartalékalap iránt fennálló tartozásunk törlesztésére újabb, körülbelül 32 ezer forintnyi kölcsön fölvételére lesz szükség. Mindezzel szemben fogyatékos vigasz az, hogy nagyobb anyag, vagy szerszám- készletünk van és hogy ez a készlet jelentékenyen szaporodott. Mert, ha ez a készlet olyan nagy, miért van már az idén is, a mint halljuk, 8 vagy 10 ezer forintnyi számlatartozásunk. A készletek beszerzése sem mehet túl a szükségen, annál inkább, mert a készlet egyrésze elpusztul, tönkre megy és idővel Vidám fiuk, vöröshaju, bóditóan szép, ártatlan arczu lánykák sangliserjét fogva lejtenek s a matúra utáni kimondhatatlan könnyű lelki érzéssel udvarolnak nekik s mondanak bókot csodás hajukról. A tánczosoktól távol, épen szemben velem merengő asszony nézi a vidám diáksereget. Úgy kiválik sötét hajával, mély tüzü szemeivel, gyönyörűséges piros-pozsgás arczával’ a sok olasz mama közöd. Tekintetét végig-végig jártatja a t mczolók csoportjain s azokba a mélységes szemekbe a visszaemlékezés köny- csepje tolul, .... hajh! mikor még ő is igy járta, mikor szabadon futkározhatott a paraszt-gyerekekkel az utcza porondjában a „dallos Lujza“ volt a neve! Vissza emlékezik bucsuzásaira, mikor a gyerekek, a kiket ő szebbnél-szebb nótákra tanitott a szekér után kiabálták: — Gyere vissza, dallos Lujza, gyere 1 Ne menj el 1 s aztán ő elővette piros-babos kis keszkenőjét, siratta pajtásait, siratta azokat az édes kis játszótársakat. S a szép magyar asszony ismét piros-babos keszkenővel törülte le szeméről azt a hívatlan vendéget. * * * Ma reggel csinos meghívót kaptam, a szat-’ mári református diákok érettségi juniálisára (24-én lesz a Kossuth-kertbsn) és csodás játéka a sorsnak, ugyan e bálon láthatom majd viszont azt a szépséges szép asszonyt, a ki azóta a: nemzet csalogánya, édes bűbájos szavú tavaszi pacsirtája lett, Blaha Lujzát, a ki ugyan-e napokban fog a szatmári színházban fellépni, ragyogtatni fogja az ő utánozhatatlan művészetét, csattogtatni fogja filoméla dalát, pacsirta száját ........Feltűnt előttem ismét a lidói . kép, visszagon doltam azokra a napokra, a mikor én is jártam azokat-a tüzes tánezokat, a miket az
