Szatmár És Vidéke, 1918 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1918-11-25 / 47. szám
I SZATMÁB ÉS VIDÉKE. sasig.: Óriási áldás volna minden tekin tetben, s a kath. papság a leghazafia sabb dolgot cselekszi, mikor a papi nőtlenség eltörlése mellett harcol. A drágaság1. Már nem háborúskodunk, már kikiáltottuk a népköztársaságot is, már fölszabadult a sajtó, a gondolat, a rabszolga ember, de egy rabszolgaság nem akar megszűnni. Még mindig rabszolgái vagyunk a spekulációnak, a nyerészkedésnek, az élelmiszer és áruuzso- rának s úgy nyögünk alatta, mint a legrettentőbb világpusztuláí idején. Minden változatlanul drága, sőt, bizonyos cikkek még drágábbak, mint azelőtt. Hát ennek véget kell már vetni s mindent el kell követni, hogy a drágaság megszűnjön, vagy legalább is érezhető módon enyhüljön. A kapitalista társadalom tagjai a háború előtti vagyonukat oly magasra növelhették, hogy még akkor sem vesztenek a háború előtti vagyonállapottal szemben, ha az összes javak árait mélyen leszállitják ; le, egészen a háború előtti nívóig. Ennek semmi akadálya. Ha a háborúban felgyülemlett vagyonok csökkennek is ezzel, az a köz nézőpontjából mellékes, de a tőkések szempontjából — paradoxonnak látszik, de mégis igaz — csak előnyös lehet. Előnyös az ö nézőpontjukból csupán azért, mert létalapjuk megtámasztására működnek ezzel. Ha ma még mindig jogosultnak tartják a kapitalista termeiés és társadalmi rendet, — és miért ne inoitda- nák és tartanák éppen ők annak? — akkor, de cBakis akkor értsék meg a rohanó idők intő szavát, adják portékáikat azon a lehető olcsó árakon, a melyek mellett a keserűségek ürömpohara ki nem csordul! Mert jaj nekik, ha az elégedetlenségeket még tovább is fenntartanák, vagy pláne fokoznák! Követelnünk kc*ll tehát, a dolgozó milliók érdekében, hogy az árakat — mindennek az árát — most és nem később, de ha lehet azonnal, szállítsák le a háború előtti »ivóra! A forradalom könnyen elbánt a régi politikai rendszerrel, mert az sem hallotta meg az intő szókat. De ha a kapitalisták nem látják meg az idők jelét, könnyen meglehet, hogy az egész társadalmi rendjüket úgy felborítja az elégedetlenség feszitő ereje, hogy az ezt követő pusztulást helyrehozni még a jövő rendnek is nagy munkájába kerülhet. Félre tehát minden kapzsisággal! Félre a vagyonhaltnozás hibás, ferde és káros törekvéseivel! De ha még a drágaságot vissza is fejlesztette a kapitalista rend, még akkor is csak félmunkát végzett. Az államterhek oly magas fokon állanak, hogy azoknak későbbi törlesztése, állandó súlyként nehezednek i nemzetünkre. A háború sok terhe — ma már látjuk, -h- nem mint ahogy mondották, befektetés, hanem, sajnos olyan teher, amellyel a ránk kővetkező béke idején szabadon mozognunk, szabadon és természetesen fejlődnünk úgy, hogy helyünket a versengő államok sorában megállhassuk: nem lehet. Ezt a terhet le kell vetnünk! Ezt a mérhetetlen terhet mielőbb elhagynunk már csak azért is szükséges, hogy az ezeknek elszámolása és kezelésével lefoglalt sok munkaerő is, hasznos munkában találjon elfoglaltságot. Amikből a terhek eredtek, azokból kell azokat eliminálnunk. A há ború hozta, a háború vigye is e terheket. Erre a célra a háborúban szerzett vagyonok használandók fel, Ha pedig ez kevés lenne, ami nem valószínű, akkor a háború «lölti vagvo- nokat kell a szükséges mértékig fel- használni, az állam terheinek eliminálására. Ezek volnának nagy vonásai a rendezésnek. s Hogy pedig szükséges az állam- terhek megszüntetése, azt bizonyítani talán felesleges is. Magyarország újjászületése másként nem képzelhető el, mint csak úgy, ha terhektől menten fog a jövőben együtt haladhatni, a fejlődő nemzetek sorában. Mert terhekkel megrakottan, fejletlen iparral, a megélhetésnek drága volta mellett csak úgy haladhat, mint a szekér a gyorsvonat mellett. De kell a figyelmeztetés, mert kapitalistáink még mindig abban a hitben élnek hogy a lapok közgazda- sági hírei között elhelyezett és a különböző értékek fennmaradását és megszilárdulását hirdető sorsaikkal értékeiket és vagyonaikat megtudják tartani: azt hiszik, hogy az idők rohanó árja nem fogja elsodorni azt a gátat, amelyet a kapitalista társadalom a fejlődés útjába áilitott, hamis | felfogásaival. Csalódnia kell e társadalomnak, mert ez a kény szer igazság, mely ellen a kapitalista értékelmélet felállíthat doktrínákat, de a való tényeket megcáfolni aligha tudja. Leszorítani tehát az árakat, levetni az államtér he két! Még pedig sürgősen, mer* fut az idő, halogatásra nincsen alkalom ! A világítási rendelet határozatait a fényhatás csökkenése nélkül csakis Tungsramfélwattos lámpákkal lehet betartani. '19—26 áljon 25,40, §0 watt Tnugsraniláinpáknt. Apróság ok. ízléstelen dolog volt a inukban a hízelgő dicséret, de annál Ízléstelenebb most a kigúnyolás, mely a volt király személyét illetőleg gyakran tupaszialhaló. Ellenkezik mindkettő a magyar természettől és a kik ezt e-inálják, azok más tekintetben is rontják és routaui fogják u mi Intelünket. Itt is áll a régi péidnszó, hogy a megholtakról vagy jót, vagy semmit, sőt itt még fokozottabb mértékben áll, s a ki ezt nem érti, afelett csak sajnálkozni lehet. « * Akármerre tekintünk, mindenfelől csak baj és veszedelem környékez bennünket. Nagyon meg kell ed ni az árát annak, hogy lerázhattuk az igát magunkról, de vigasztaljuk magunkat, mert bármiként, fog ás a végleges elhelyezkedés megtörténni, ha az az egy való lesz, bogy a százados ellenségtől megszabadultunk, felér minden értékkel a világon. Már maga az, hogy mostanában egyetértünk, olyan kincs, amelynek birtokában régen nem volúinfe, de vigyázzunk is reá, mert lm ennek vége lesz, akkor aztán csakugyan mehetünk viasza Ázsiába. Megbünhődíink mi is, de minden rólunk biresztelt kegy éti tn elnyomás dacéra megfognak bűnhődni azok a nemzetiségek is, akik tőlünk esetleg elszakadnak. Eljön az idő és nem is olyan nagyon sokára, mikor sírva fognak rájönni, hogy sokkal jobb dolguk volt, mikor elnyomva voltok, mint a milyenhez a szerető testvérnemzet értük epedő keblén jutottak. És eljön oz idő, ha az. isten élteti, mikor Wilson is el fogja majd mondani: — En jót akurtam, de úgy látszik mégis, mintha nem egészen jól csináltam volna! A közoktatásügyi miniszter legújabb rendeleté szerint ezuuin az állami iskolákban, n hol a románok vannak többségben, a tanítási nyelv román lesz. Annyi bizonyos, hogy minden eshetőséggel számolva, jó lesz a román nyelvet tanulni, és aztán nem is olyan nehéz az, hasonlít a latinhoz, azt pedig mindnyájan tanultuk a gimnáziumban. — Igen ám, — jegyezte meg erre egyik kollegám — deltát aki nem tanulta? Már pedig ilyenek is vagyunk elegen. Mi is nagyot néztünk, mikor a román komité abbeli kívánságát olvastuk, hogy egész Szál már vármegyét a románok részére vindikálja, de hogy mit szóltak hozzá Mátészalkán, ahol egész bizonyosan egyetlen egy román sem létezik, azt szerettem volna én hallani. De nem csak ott, hanem még a közeiében sem lehetne találni. Magam elé képzelem Budaházy Sándor barátomat, mikor az újsággal kezében odaért Szatmármegyo nevéhez, mint vágta oda a lapot és ökölbe szorított kézzel magából kikelve dörögte keményen a maga véleményét. Szomorú dolgok ezek, gyászban van most nemcsak Mátészalka, mint a nóta mondja, de gyászba van az egész ország, ahol magyarok laknak. . % Demeter.
