Szatmár és Vidéke, 1910 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1910-06-14 / 24. szám
TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Választás után. Nem vagyunk politikai lap, politizálni nem szabad, de nem is akarunk. Ki milyen elvet valljon, s hogy melyik elv jobb a másiknál, ahhoz mi nem szólunk, ellenben a választásnak azon részéhez, a mely az elvikérdésen kiviil esik, nekünk is szabad, sőt kötelességünk hozzá szólani. A mi nem politikai, de erkölcsi megítélés alá esik, arról nekünk Í9 szabad elmélkedni. Már pedig, hogy ki hova szavazott, az politika, ellenben hogy valaki szavazatát pénzért áruba bocsátotta, az már nem politika, hanem erkölcstelenség, a mit ostorozni épen a társadalmi lap van hivatva, miután á politikai sajtó e »tekintetben minden irányban .érdekelt és a legnagyobb mértékben elfogult is. És ha e szempontból kezdjük a mostani választást vizsgálni, szomorúan konstatáljuk, hogy a pénznek sokkal nagyobb szerepe volt, mint az eddigi választások bármelyikénél is. Hiszen mindig akadtak elvetemült emberek, a kik lelkűket eladták, de ez nem volt szabály, hanem csak kivétel, még ha sok is volt a száma az ily módon cselekvőknek, most azonban mint rendszer jelentkezett, mely a választást keresetforrásnak minősiti és minden szemérem nélkül tartja a markát, hogy az obulusokat zsebre rakja Arát szabták a voksnak és alku tárgyává tették azt a legszentebb jogot, a mely- lyel ha becsületesen élnek, a saját maguk és polgártársaik javát mozdítják elő, rnig igy csak romlást és pusztulást okoznak. És ez nemcsak egyes helyeken, de az egész országban igy volt. Általános a panasz, hogy a választó közönség pártkülömbség nélkül várta és megkívánta a pénzt, legfeljebb annyi engedményre volt hajlandó, hogy a saját elve mellett olcsóbban szavazott. Sajnos, igy- volt. ez mi nálunk is, s mély szomorúsággal tölti el lelkünket, hogy a mikor városunkról mindig nagy büszkeséggel szeretünk írni és beszélni, épen akkor kellett látnunk ezt a hagy hiányosságot, mely a szégyenbélyeget a homlokunkra nyomja. Elszomorító látvány, mely első sorban mutatja, hogy az erkölcsi érzék az egész vonalon veszendőben van, s az emberek ma már az erkölcsbe ütköző cselekedetek felett közönyösen térnek napirendre. Hát ez nem méltó egy város polgárságához s igazári sajnálni való, hogy ide jutottunk. Tévedésben van, a ki azt hiszi, hogy ez csak amolyan múló jelenség, melynek hatása a képviselőválasztás lezajlásával elenyészik. Dehogy enyészik, sőt fokozódik, s végeredménye a népnek és intelligens osztálynak egymás iránt való kölcsönös megvetése. Mert lehet-e csak egy szikrányi becsülés is a népben azok iránt, a kik választás idején a választók megkerité- sével és a pénz kiosztásával foglalkoznak, valamint azok iránt is, a kikről tudva vau, hogy az illető pénz- kiosztók háta megett állanak ? Hiszen azt a nép is tudja, hogy a vesztegetést a törvény tiltja, sőt bünteti, ha tehát azt látja, hogy még hatósági személyek is közreműködnek a törvény kijátszására, holott azokuak esküvel fogadott kötelességük a törvényt megtartani és másokkal is megtartatni, minő véleményt szerezhet a törvényről, a törvény őreiről és általában a vezető intelligens osztályról? Es megfordítva, érezhet-e mást a nép iránt mint megvetést, a ki látja azt a mohóságot, a melylyel a pénz után rohan és minden elleotállás nélkül bocsátja áruba szavazatát. Bűnös mindkét fél, de a bünösebb mégis az, aj ki a kezdeményező. Ha üincs a ki adjon, nincs a ki elvegye. De súlyosabb beszámítás alá is esik a kezdeményezők ténykedése, mert hiszen ők hívatot t védői és vezetői volnának a népnek, kétszeres biint követnek tehát el, a; mikor a népet ily módon félrevezetik. Még mindig igazság, hogy az állam talpköve a tiszta erkölcs, a ki tehát ezt támadja meg, az kiszámíthatatlan kárnak az okozója, ßoszhi- szemü ámítás, hogy a választási dolgok az erkölcsöt nem érintik, mert a mi a törvény ellen van, az feltétlenül erkölcstelen, másrészt pedig csak egyféle erkölcs létezik, a mit megsérteni a választás alatt sem szabad. Ezeket meggondolva, igazán nem sok gyönyörűségünk lehet a mi választásunkban sem, legfeljebb annak örvendhetünk, hogy már vége van és nem vagyunk többé tanúi a tülekedésnek és vásárnak, mely heteken át tartotta izgalomban a kedélyeket és nagyobb kárt okozott e városnak, mintha egy árvíz elpusztította volna. Annak a szenynek és iszapnak eltakarítására, a mit maga után hagyott, öt esztendő aligha lesz elegendő. D. Apróságok. A választásnak vége van, a kedélyek lecseudesültek, legfeljebb ilyen panaszt lehet még hallani, mint a minőt egy polgártárstól tegnap hallottam : — Megosaltak, instálom alásan; 300 koronát Ígértek, aztán csak 200-at adtuk, pedig én az elismervényt 300-ról állitot- tam ki. — Barátom 1 — vigasztaltam az illetőt — ezer ilyen csulód&s érje magát még ebben az esztendőben, akkor maga is felléphet képviselőnek. * A dr. Keresztszeghy Lajos ajánlatát 21 választó irta alá, a dr. Kelemen Samuét pedig 12. — Az a 21 szám — mondja a bizottság egyik tagja — bizonyosan kártyás embernek volt az eszméje, aki ilyen babonával akarta a fucscsot már előre leszerelni, míg a 12 határozottan keresztényi gondolat, az apostolok segítségére számított. * Mikor Biki Károly a legelső szavazatot leadta Kelemenre, a másik párt bizalmiférfiai megelégedetten dörzsölték a kezüket, az álmoskönyv szerint arra gondolván, hogy a pap szerencsétlenséget jelent, hanem mikor aztán Keresztszeghynél az első szavazó egy beteg városi végrehajtó volt, egyszerre komolyra vált az arcuk, szinte hallani lehetett, amit gondolhattak: „Mehetünk már a pa- szulybal“ * TÁRCA. Dalok az irodából. Irta : Fliesz Henrik. Lelkemben már a muzsikára Nem csendül meg a régi húr: Vagyok egy iroda lakója, Meghalt a vágy, a troubadur. Arany virágra nem sóhajtva Ez a szomorú árva hely... A rang, a cím: ma minden álom, A rang csapán az égi jel. Nem is fáj semmi. Ez a sors itt, Ahol mankón tipeg a hit, Miniszter úr oh adja vissza Egy ember tiszta álmait. Az első csókot, annyi vágyat, Kopottas, dalos könyvemet. ...Az irodában rám szakadt már Az elmqlás, a dermedetl Lesem a rózsák helyt virradtát Á rangos hajnal jöttinek; Oh Múzsák, édes drága Múzsák Megöltek a miniszterek 1 Üres szivemben csupa árnyék, Tépett a rím, fosztó a húr... Veréb a csattogó pacsirta, Beamter már a troubadur! II. Nem csemegézzem már a mézet, Elröppent minden szent igézet, Sivár a dal, panasz a nóta, Az irodában semmi rózsa. Egyhangú, szürke életemre Nem árad a malaszt kegyelme. Bukdácsolok, mint annyi árva Egy szürke, nyirkos irodába. Sercegő toliam összereszket, A vállam elbírt pár keresztet, A szívem könnyűvel teli: Ha lelkem az űrt átszeli. S alázatos szavakba rogytam, Ki valamikor úgy daloltam, Sok édes, féltett drága álmom: Ott jajdul már a hervadáson! Es hátra nincs már semmi-semmi, Pihenni mindig, osak pihenni. S meghalni, mint a rét virága, Egy ismeretlen irodába. * Rossz asszony. „Milyen áldás ez a nyári zápor, Szinte tágul tüdőm a szagától, Járnál egyet édes uram, Enyhe idő, szél se suhan Oly jót tenne beteges szivednek I Eredj fiam, kísérd el apádat Tudod, félek, hogy még baja támad. — így ni... elment... ha sejtenék 1“ S jelnek nyújtja keze fejét Eresz alul a megszűnt esőre. »Eredj vissza édes fiam; — fázom, Hozd el kérlek a téli kabátom.“ Siet vissza lóhalálba... Betoppan az ágyas házba, — Mostohája a szomszéd ölében. — „Ab ügyetlen, sikolt, — minek tér megl “ „Még te vádolsz asszony, még te kérded? S még ezt, ezt az isten férgit, Akit utál, mint a vétkit?! Ha megtudja, a szive hasad meg!“ Hát csak mondd el, elmondom én magam, Hisz a szívnek szeretni joga van I Mért nem oltja ő a hevem, Vagy pártába kössem fejem? Ha-hal majd a guta üti tőle!“ Hallja ezt a hazug igazságot, Megdöbben, mintha kígyóra hágott: Szólna, — a szó fojtogatja, Ütne, — béna lesz a karja Szédelegve jut ki az utcára. „Édes fiam, ne légy oly kedvetlen, Beszélj, nevess, bajom hadd felejtem,“ — „Bus vagyok, az...jut eszembe,... El kell mennem, idegenbe, így *8> — úgy is, — °ly Dohét az életi“ „Mért ily hamar, mért olyan sietve?“ „Hív az élet, — hajt valami messze.* Úgy szakadt le a nyakáról, Mint levél a tarlott fáról Hóharmatos vigasztalan ősszel. „Csodálatos időnk van ez ősszel, Nem jársz egyet?“ — „Hát te sosem jösz el?“ „Édes Isten, hogy mehetnék, Friss kalácsom majd még bent ég!* Megcsókolja s szalad a konyhára. Megy az öreg, aggó gondót kerget: „Mi érhette, mért nem ir a gyermek ? Istenem, csak nincs baj vele, A múltkor is a levele? Sok helyütt csak meg sem is értettem.“ Csak megy, csak megy gondokon merengve Jön a posta épen vele szembe,
