Szatmár és Vidéke, 1909 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1909-01-19 / 3. szám

Huszonhatodik évfolyam. 3-ik szám. Szatmár, 1909 január 19.

TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. # v

A kritikáról.

Irta: Bodnár Gáspár.

A kritikára szükség van. Olyan szükség, mint magára az irodalomra, művészetre. Mert kritika nélkül nincs irodalom, nincs művészet.

Nemzeti irodalmunkban Kölcsey indítja meg az első, számbavehető kritizálást. A színi kritikában a költőkirály, Vörösmarty Mihály.

A kritikát nem ismerő irodaionban nem kis nehézséget okozott az első, komolyabb, szigorú kritika. Bizonyítja a Ber- zsenyi-Kölcsey eset. Kölcsey, mert a nemzet nagy lantosát megítélni merész volt, nagy árt fizetett. Elvesztette barátját, a magyar Horatiust — örökre. Halála után busong érte, mikor zengett fölötte az engesztelő szózat. Vörösmarty sem pihent rózsás ágyon, mikor „Játékszínt króniká“-it Írja, melyekben színházi kritikái vannak összegyűjtve. Egy alkalommal pl. ha jól emlékszem „kácsa hangnak* titulálta valamelyik éltesebb „szinhölgyu beszédét. No volt is érte csete-paté. Olyan, amilyent még a ragyogó-képzeletű költő király sem tudott elképzelni. Örült, hogy valahogyan lecsendesithette a vihart.

Mindezek jutnak most eszembe, mikor a csendes téli estéken olvasgatom Vörösmarty „Dramaturgiai Lapok“ című kötetét.

1837 • augusztus' 27-én nyílik meg a nemzeti színház. E nap az óra reggel 11-re jár és még erősen kételkednek maguk a színészek is, vájjon megnyilhatik-e, azon estém Hiszen olyan képet nyújt a szintáj, mint mikor az uj házban asztalos, lakatos, kőműves koránt sincs végén a munkájának

Mégis megnyílik. „A közönség egy szemnek látszott. Egészen a látás gyönyörébe merül. Eljátszattak: Árpád ébredése, előjáték Vörösmartytó! s egy magyar tánc után szomorujáték.“

E soroknak nem célja, hogy leírja azt a hatást, amit e szomorú, nemzetietlen és mégis ébredő korban a Nemzeti-színház tett. Különösen pedig Árpád ébredése,

Célja, hogy emlékbe idézze Vörös- martyt, mint színházi kritikust. Mert ő

kezdette meg a komolyabb tanulmányokon alapuló színházi kritikát. És folytatta tekin- j télyes időn át. És kapcsolatosan, csak éppen j érintőleg méltassa a mai színházi kritikát. Talán nem lesz minden haszon nélkül való az összehasonlitás.

Micsoda hatalmas erő, tanulmány, elmélyedés rejlik a költő-király kritikáiban. Gyönyörrel, csodálattal, sőt elragadtatással olvasom. Fiatal és öregebb barátaimmal, kik ma nem csak itt Szatmáron, de az egész országban a színházak kritikai székében ülnek és Ítélkeznek, lelkem mélyéből ajánlom e kritikáknak szorgalmas olvasását.

Jól tudom, hogy ma csak kevesen ismerik Vörösmarty „Dramaturgiai Lapok“ című kötetét. Azt tartják, hogy ma már elavult dolgok ezek. A romantikus kornak egy múzeumba való darabja.

Mily nagy tévedés! Éghetlen, pusztit- hatlan gyémánt-darabok vannak ott.

Ma igaz, nem szokás komoly tanulmányokat tennie annak, akit a színházi kritikára szánt — a szerkesztőség, meg a szerencse. Ma mindenki individuum. Egyéniség. Önálló szulverin fönséggel ítélnek. Pedig itt nincs szuverén fönség. Ur az igazság, a drámai törvény és sok más minden.

Én nem célzok senkire. Én nem bántok senkit. Magamat ütöm. Magamat vádolom.

Rózsás fiatal koromban a szerencse nekem is juttatott egy ingven jegyet. Én is voltam színházi kritikus. El is tettem azokat a lapokat, melyeken nyomát hagytam, nem akarom mondani, megörökitettem kritikai tehetségemet.

Azóta sokat tanultam. Olvastam, ta pasztaltam.

És most, mikor kezembe akadtak a minap ezek a kritikai lapok, bevallom, elpirultam, Szégyenlem magam. Hogy mertem én abba a kritikai székbe beülni. Hogy mertem én törekvő, tehetséges színészekről ítéletet mondani. Nagy sor, nagy merészség. A felelősség egész borzadása fogja el még most is lelkemet.

Úgy van, uraim. A kritikához nagy nagy előtanulmány szükséges. Nagy dramaturgiai érzés. Valaki, talán Zsolt irta éppen a napokban, hogy nem is bírálhat az, aki

maga e téren nem alkotott valamit. Ha egészben el nem fogadom is e véleményt, sok igaz van benne.

Módomban van mintegy 20—30 vidéki lapot hetenként átnézegetni. Olvasom olyik- kor a színházi kritikákat is. Uram Isteni Micsoda krónikás kritikák ezek I Félre ne értessem. Én nem a szatmári színházi kritikákról beszélek. Sőt éppen azért, mert nagyon közel van hozzám, teljesen kikapcsolom most.

Csak jelzem, konstatálom, hogy ami vidéki szinházi kritikánk valóságos kritikát- lan kritika. Az nem nevel. Az nem javít. Az ront. Egymásnak ellentmondó, üres szalmacsépelések. Tisztelet a kivételeknek, mert ilyenek mégis akadnak. De általában ki lehet mondanunk, hogy ezek a kritikák ötletes frázisok, bókok, az egyéni hiúságnak melegágyai, a tehetségek elkeseritői, a nemzeti irányzat megölője.

Súlyos dolgok ezek. De nem tehetek róla. Ahol baj van, ott komoly gyógyításra kell gondolni.

Nem csoda, ha a vidéki kritikák, sokszor a fővárosiak is tekintélyüket vesztették. A közönség nem hisz őszinteségükben. A színészek nem használják fel izmosodásukra, javulásukra.

A kritikusnak többet kell tudnia, mint annak, akit kritizál. Tanulnia kell. Sokat, nagyon sokat. Aki komoly tanulmányozás nd.kül veszi tel a kritikus tógáját^ írz köny- nyen nevetségessé válhatik. Csak az a szomorú, hogy ez a nevetés nagyon árt nemzeti színészetünknek.

S 2 IN H A Z.

Az elmúlt hét repertoir jánuk összeállítása egyáltalán nem mondható szerencsésnek, jóllehet u „Szereucsemalucz“ uralta az egész heti műsort. Mint értesülünk, az igazgató hozzáfogott a jövő évi szintáreulat szervezéséhez. Midőn ezt örömmel konstatáljuk, felhívjuk a direktor figyelmét arra, hogy az ajánlkozó színészeket és színésznőket ne csak az ügynöki közvetítés és informálás alapján

szerződtesse, hanem előbb szerezzen bizalmas információkat az illető ajánlkozó színész vagy színésznő eddigi működési helyéről. Elvégre Szatmár-Németi szabad királyi város szinházlátogató közönsége túl van már azon a ponton, hogy művészeket és művésznőket neveljen a maga pénzén — más városoknak. A mostani színtársulatot az igazgatónak radikálisan meg kell rostálnia, az egyes szerepköröket megfelelő jó erőkkel betöltenie, ha a közönség érdeklődését — mely már- már szunnyadóban van — felkelteni és ébren tartani akarja. Legközelebbi számunkban egyébként erre a thémára még visszatérünk.

Heti referádánk a következő:

{Szerda.) Szerdán este Eitler osztrák iró „Szerencsemalucz“ citnü operettjének volt a bemutatója. A közönség a premierre teljesen megtöltötte a színházat és jól mulatott a darab nem uj, de ügyesen konstruált meséjén és zeneszámain. Bállá Mariska elemében volt ez este és fülbemászó nótáit zajosan tapsolta a publikum. Nagyon elegáns katonatiszt volt és szépen énekelt Erckövy Károly. Szécsi hercegnője, éppen uem volt hercegnőies.

Csütörtökön és vasárnap este mégis* mételték a darabot, azonban a közönség kevés érdeklődést mutatott. A második előadás tisztán a bérlők és potyajegyesek előtt folyt le.

{Péntek.') Zsúfolt ház előtt adták harmadszor Sztojanovics és Orbán regényes daljátékát, a „Csókkirály “-t. A csipkeverőből lett király szerepében nagy sikere volt Bállá Mariskának. Pompás királyné volt Hr. Fe- renczyné Tibor Lóri asszony. A közönség zajosan tüntetett mindkettőjük mellett.

{Szombat.) Rákosi Viktor „Rákóczi fia“ c. történelmi hátterű, hatásos színmüvét hozták szinre. A darab meséje, a hatásos jelenetek mindvégig lekötötték a nem nagyszámú közönség figyelmét. Itt-ott könnyes szemek is voltak láthatók. Ezt azonban jórészt csak a darab szentimeutális jeleneteinek tulajdoníthatjuk. Való igaz, hogy szinészeiak igyekeztek elfogadhatót produkálni, de ott a hiba, hogy csak a színpadon igyekeztek. Előbb azonban egyik sem vett időt magának ahhoz

TARGA.

A pénz ördöge.

— A »Szatmár és Vidéke« tárcája. —

(A postarablások krónikájából. — Károlyi György gr. esete. — Micsinaiék. — A vácrétsági rablógyilkosság. — Húsz Abrahám. — Rózsa Sándor idejéből. — Hoszter.)

Az újpesti bankrablás, mint előrelátható volt, csakhamar iskolát csinált. Kern István a székesfehérvári rablógyilkos, a lengyel bankrablók követője és tanítványa azonban emberére akadt s a két hőslelkü postaszolga, mint a veszett kutyát szokás, úgy verte agyon. A pénz ördöge azonban nem alszik s a gonosztevők, mint a tapasztalat tanítja, sajno«, de igaz, továbbra is életére törnek a gazdag embereknek s mindazoknak, akik a mások pénzét kénytelenek aránylag csekély fizetésért őrizni s érte életükkel is áldozni.

Egy ilyen sátán szálhalta meg azt a különben szelíd borbélyt is, akit a hatvanas évek derekán pz a megtisztelés ért, hogy Károlyi György gróf, Magyarország leggazdagabb mágnásainak egyike Egyetem-téri palotájába hivatott, hogy borotválná meg.

A grófot ugyanis a komornyikja borotválta addig, aki megbetegedvén, a gróf kénytelen volt a legközelebbi borbélyt felhivatni. A mester annak rendje és módja szerint beszappanozta a násrvur arcát, aki Kossuthszakált viselt. Meg is fente a legnagyobb szakértelemmel a borotváját, csakhogy, amikor hozzá akart fogni a szak ál tartó irtásához, keze remegni kezdett.

— No, mi a baja ? kérdezte a gróf a reszkető szőrinűvészt.

— . Méltóságos uram, hebegte fogvacogva a borbély, legyen szives a Wert- heim-szekrény ajtaját betenni, a hol aunyi bankót Iátok, mert bizisten nem állok jót magamról, amikor méltóságod élete a kezemben van.

A vasgyuró gróf kipofozta a cingár borbélyt, s a gróf ettől fogva nem bízta a nyakát senkire, s mindig maga borotválkozott.

Ez a pénz ördöge, mely a szegény borbélyt hatalmába kerítette, szállja meg azokat a gonosztevőket is, akik a posta által szállított pénzre fenik a fogukat.

A sátán ő felsége bizony többször el- széditi a fővárosi postakocsisokat is és járatja velük a bolondját, mint azt Micsinai és Jákob Miklós esete bizonyítja. Ki ne emlékeznék a jámbor Micsinai postakocsié vigsággal elegyes szomorú históriájára, aki fejedelmi vagyont cipelve magával, szántásokon és dülő- utakon barangolt nyákig érő sárban, étien szomjan, s ha idejekorán el nem fogják, biztosan éhen pusztult volna el.

Nem tudom, vezetnek-e statisztikát a magyarországi postarablásokról, ha igen, gyönyörű bokrétát lehetne kötni azokból a mákvirágokból, akik, hog^ a nyomorult, de

a mindenható pénzt megkaparithassák, hidegvérrel mészárolják le a postakocsiét és a fedezetül kirendelt csendőrt.

Még élénk emlékezetében lehet az újságot olvasó közönségnek a hajmeresztő vácrét- ségi rablógyilkosság, melynek Czilik József postakocsis és Szunter János váci iparos, aki a postakicsira felkéredzkedett, estek áldozatul.

A raplógyiikosok közül Báné Ferencet és Barna Lukácsot örökös rabságra, a felbujtót : Oláh Simkó Istvánt tiz évi fegyházra ítélték. Barna Lukács a szabadkai kovácsmester azóta meghűlt Ulaván.

December 22-én múlt két esztendeje a felsővisói postarablásnak. Mihálka János volt csendőr, petrovai lakos, Húsz Ábrahám szatócs felbujtására agyonverte Honto Yazul postakocsiét és Zauberer Jeremiást, a postát kisérő csendőrőrmestert. Harmincezer koronát rabolt el, melyből az oroszlánrészt, 23 ezer koronát Húsz Ábrahám tartotta meg. Mind a kettőtt akasztófára ítélték. Mihálkának a királyi kegyelem visszaadta életét s pár hónap előtt halt meg, ha emlékezetem nem csal, a szamosujvári fegyházban, Hasz Ábrahám számára azonban nem volt kegyelem.

A postarablások történetében azonban ■ páratlanul áll a kisteleki eset.

Rózsa Sándor, a puszták királya, akart ott remekelni. Legényeivel felszedette a vasúti síneket s a személyvonatot, mely a postát vitte, az általános zűrzavarban ki akarta rabolni. Szerencsére azonban vadász- I katonákat is szállítottak a vonaton, a kiknek 1

lövöldözésére a haramiák jónak látták kereket oldani.

Nem postarablás volt, de Székesfehérvár közelében gyilkolt a nyomorult pénzért Hoszter Fillöp veszprémi asztalos segéd is. Varpalotáit a nyolcvanas évek elején lemészárolta Wolf szatócs családját. A hétszeres rablógyilkos elkerülte a kötelet s most Illaván morzsolja le nyomorult életének hátralevő napjait. O a rabok kántora.

A Rózsa rablógyilkos testvérpárra már csak kevesen emlékeznek. Keller Ignác, komáromi szökött katona társaságában a hetvenes évek derekán legyilkolták Fájót újpesti szatócsot és a felessgét. A gyilkosok csakhamar hurokra kerültek. Rózsa Istvánba a hóhér fojtotta belé a lelket. Gyula nevű öcscsét, mivel nem érett meg még az akasztófára, mert csak husz"éves volt, húsz évre ítélték. Keller Ignácot pedig átadták a katonai hatóságnak, mely röviden végzett vele. Kitaszították a katonaság kebléből, melynek a szökött katona nagyon megörült, de nem sokáig tartott öröme a mikor megtudta, hogy Kozarek hóhér fogja a nyakkendőjét utoljára megkötni. A rabló- gyilkos visszautasította a zsidópap lelki vigasztalását s úgy ment az akasztófa alá. mintha lakodalomba menne. f — Kozarek bácsi, mondotta a hóhérnak mikor ez a kötelet a nyakába vetette, ni csiklandozza meg a nyakamat, mert nevettem ben találokmeghalni. It. J.