Szatmár és Vidéke, 1909 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1909-02-23 / 8. szám
Huszonhatodik évfolyam. 8-ikT«zám. Szatmár, 1909 február 23. TÁRSAT) A LM3, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Pipere. A ruházkodásban, mint annak egy valóságos kifejlődött része, — a pipere számottevő helyet követel magának. Az ember raffinált igényeinek sokasodása hozta létre a pipere túlzott alkalmazását a nőnél éppen úgy, mint a férfinál, s ami mind két nemnél a komolyság és jóizlés rovására történik. Bárha egy szellemileg elöhaladott nép testének ápolásában megfelelő eszközöket vesz igénybe, — tulhaj- tása az egészséges ízlésű ember előtt mindenha visszatetsző, s mintegy mesterkélt, haszontalan bábbá sülyeszti az embert. A pipere elvadulásai, a festék, kenőcsök, hajporozás, az arc zománcozása, hiányos és nem hiányos idomok kecsesebbé való tétele különböző áru és minőségű gyártmányok által — manapság olyan közönséges dolgok, amiken legföllebb egy naiv falusi kisasszony fog csodálkozni, akit a társadalom még nem vetkeztetett ki testi és lelki épségéből. A kisváros és nagyváros utcáin gyönyörű természeti tüneményekben részesedhetünk: csodálatosan szép lángvörös és aranysárga hajtekercsek homlok tincseihez sötéten kiált a koromfekete szemöldök! A hófehér arcon hajnalhasadásszerü rózsaszínű felhők varázsolják elénk a legszebb napkeltét; az eredetileg színtelen ajak élénk avagy haragos piros, a szem bizonyos diszkrét méregcsepptöl delejes fényben ég. A kéz, a köröm mesteri formát mutat, s a karcsú vagy molett termet mindenkor az emberi beavatkozást ügyes formába rejtő „non plus ultra“. Ha maga a természet produkál valami különöset, szépet, valami megkapót — sem lehet bámulatunk őszintébb ennél a mesterkélten előállított kreatúránál. Az arc zománcozását Budapesten nem tudják olyan finoman árnyalni, j mint teszem Párisban. A párisi tökéletes zománcozás egy lipótvárosi vagy mágnás asszonynak évenkénti, esetleg két évenkénti Párizsba való utazását teszi szükségessé, s az ezer koronák tetemes számának kivándorlását jelenti. Ezek az ezresek azonban kamatostól megtérülnek annak, aki mesés szépségét kincsekért sem volna hajlandó föláldozni. A zománcos arcot mosni nem szabad, hanem nedves ruhával, vagy szivacscsal kell letörülni. A sirás nyomai roppant károkat visznek végbe rajta, ugyszinte a jóizü nevetés esetleg a zománcot megrepeszti; mindenesetre hatalmas önuralomra tanitva az illető tulajdonost Egy pesti gazdag és szép asszonyról köztudomású volt, hogy érzéseinek ilyen őre van. Három négy férfi összebeszélt, hogy őnagyságát kímélet nélkül megnevettetik : a szellemes tréfa közben gyönyörködtek önagysága kínjain, melyeket a nevetés visszafojtása s kitörése kpzt szenvedett. — Egy ilyen zománcozott nő a családi élet számára nem egyébb festett képnél, s a társaságban szépségével állandó bámulat tárgya. Lelki emóciókat azt hiszem, a festett hölgyek gárdájához felesleges fűzni. A jó falusi, — a vidék sincsen megkímélve ily féle „festő művészettől,“ hiszen a példabeszéd azt mondja: fejétől bűzlik a hal! Két szép szőke leány gyönyörű lenhajjal pl. úgy két, három év leforgása alatt csillogó fekete hajú hölgygyé alakult át, azon dicséretes „elv“-nélfogva, hogy a fehér archoz szebb keret a fekete szin. És ez a két szőke leány egy gör. kath. pap leánya volt apró falucskában! Ugyanilyen szinváltozáson ment át egy ref. theologus fiatal ember rőt baja és rőt bajusza hamisítatlan, illetve hamisított sötét barna tónusba. Egy kis mezőváros tipikus, fekete, szikár kath. tanítójának, kinek szájából sohasem hiányzott az egy méteres csi- buk, meg a lassú, meggondolt, megfontolt szófűzés, — a felesége a leg- képteleuebb hamuszinü-szöke hajporozott frizurával megszégyenítette volna még M. me Pompadour művészi frizuráját is. Egy élte delén levő, tisztes házas úriember pedig a Csillag Anna kenőcstől végig próbálta a hajnövesztő szereket tucat számra, — ámde egyetlen hajszál sem jelentkezett. Igaz, hogy az ebbeli fogyatkozás megszólaltatja a jóizü humort, melyszerint minden kopasz ember huncut, — s Csillag Annával egy két próba utóvégre nem árt — a kopaszságnak. A jó öreg biblia is elmélkedik az idők múlásán, az emberi ész isteni származásán, miszerint a hajszálat ma „lehet fehérré vagy feketévé tenni.“ Nincsen többé csúnya arc, fitos orr, ferde száj, formátlan kéz, lapos köröm. A sebészet, kozmetika, vegyészet teljesen átgyurja az embert, átminősíti tetszetősebbé. Nemsokára elérünk ahoz az időhöz, amikor, — ha a hölgyek, urak nincsenek megelégedve magukkal, megrendelnek egy nekik tetsző alakot, melyet szakavatott tudós mesterek illő árért át- masziroznak a vásárlóra. Az urak és hölgyek piperézkedése csak annyiban mutat különbséget, amennyiben a nőknek több ideje, s elszigeteltsége jobban kifejlesztette. A pipere tulhajtása azonban nem épen korunk vivmánya. Némely régi népek virágkorában, a gazdagság, fényűzés tetőfokán, sok esetben az ezekkel együttjáró erkölcsi romlottság közepeit — a pipere a legszélesebb határt ölelte ::el, s következőleg otthonos volt. Nem avathatjuk a pipere tultengését egyik, vagy másik kor kiváltságává, sem csupán a művelődésül lépést tartó szükséges rosznak, bikáén megtaláljuk azt a legegyszerűbb népeknél, a vadaknál is. Az amerikai indus nő cifra toll disze, rikitószinü szövetből csavart szoknyája, orr és fülkarikája — semmiesetre sem a praktikus ruházkodás praktikus piperéje. Egy utazó egy néger nőn a következő dolgokat figyelte meg: megszámlálhatlak tarkábbnál tarkább szoknyák ; a mélyen kivágott ing felett vállkendő rojttal és csipkével, egyszerre 10—12 gyűrű, 8—10 karperec, 6—8 nyaklánc 20—30 amulettel ; tenyérnagyságu nyakkendő tű és három soros fülbevaló. Kelet afrika déli partvidékén a férfiak járnak elől a test díszítésében: különféle állatok szarvai, szeszélyes formájú miniatűr apróságok, állatfarkak — képezik egyebekkel a hajdiszt, más vadnépnél fa és vasdarabok, réz pénz, ember és állatfogak, kagylók, gyöngyök lábgyürük, tetoválás, festés eszközük a test diszitését a piperét. A vadaknál tehát, kiknek öltözéke az éghajlat változásai ellen semminemű kényelmet nem nyújt — a pipere aligha bir kevesebb értékkel, mint bármelyik kultur népnél. A túlzott pipere eszerint nem annyira a modern élet szülötte, mint Az 1909. évi újdonságok M figyelemre AÄ :: méltók. — nagy választékban. t Arca. A Mariska lányok. Mindig karöltve jártak az utcán éa ismerte őket mindenki. Az egyiket úgy hívták, hogy Muriska Olga, a másiknak Mariska Jolán volt a neve. Vén leányok voltak. Nem olyan vén leányok, akik mindig kis pincsi kutyávul járnak és azt babusgatják ; nem, a Mariska lányok gondolatát, lelkivilágát egészen más foglalkoztatta. Őnekik volt egy nagy szerencsétlenségük. Majdnem minden vén leány azért lesz azzá, mert nem következett be egy nagy szerencse, amire vártak. A Mariska lányok nem igy voltak vele. Rájuk jött egy nagy szerencsétlenség, amire nem vártak. Nem is szerelmi hanem anyagi. Az apjuk, az öreg Mariska nagyon gazdag, de tekintélyes boltos volt. Egészen a haláláig boltos volt; illetve, amig a vagyonát el nem vesztette. Mert csak addig élt az öreg. Volt neki több mint százezer . forintja, amit egyszerre vesztett el. Hát nem lehet csodálkozni rajta, ha belehalt.' Sok ember belepusztul abba, hogy nem tud száz forintot szerezni, hogyne ölne meg az valakit, ha százezret elveszít. A ’ Mariska lányoknak, akik nemvoltak csúnyák, sőt amig meg volt a vagyon, szépeknek is tartották őket, — nem ma,radt csak hatszáz forintnyi évi járadék. Régebben két toiletért fizettek ennyit. Csak annyit sikerült megmenteni. No meg az emlékeket. De hát azok is csak a körülményekhez képest bírnak értékkel. Még az emlékeiket is csak a körülményekhez képest élvezik az emberek. Mikor a nagy szerencsétlenség bekövetkezett, a nagyobbik Mariska lány busz, a kisebbik tizenkilenc éves volt. Es ez volt a dolog tragikumu Hogy épen akkor: Az emberek megszokták, bogy a Mariska lányoknak pénzük van és most már pénz nélkül azoknak sem kellettek, akik, ha nem tudták volna róluk, hogy vagyonosak voltuk, feleségül vették volna őket. Rósz időben ment el az a pénz. Epen u legrosszabb időben, mert nem az az igazi keserűség, hogy nincs, hanem, hogy már nincs. Es csak hatszáz forint maradt mindössze. Kettőnek hatszáz forint. * Az öreg Mariska nagyon nagy svihák volt maga is, de azért mégis csak nagy guzemberséggel szedték el a pénzét. Az öreg Kovécsics Bálint szedte el. Egy nagyon furfangos, gazdag örmény. Valumi pokoli, raffi- náit börze ügyletbe vitte bele, amin ő rengeteget nyert, amaz pedig belepusztult. És ezt tudták az emberek, persze a Muri“ka lányok is tudták. Es ez a keserűség volt az ő gyönyörűségük. Amikor Kovacsics Bella, a Kovacsicsék egyetlen leánya végigrobogott a gépkocsijával a főutcán, akkor a Mariska lányok is biztosun kint sétáltak és elgondolták, de ki is mondták, a szemök szinte elmesélte az embereknek, ' hogy látjátok az az automobil a mienk lehetne, a mienk kellene hogy legyen. Ha a hangversenyen Kovacsics Bella egy szép ruhában kiállt szavalni, akkor a Mariska lányok úgy érezték, hogy annak a ruhának ő rajluk kellene lenni. Nekik kellene ott szavalni. Csuk ettől a lánytól irigyelnek mindent, őrá haragudtak, őt gyűlölték, pedig az apja volt oka mindennek. Akárhol látták, mindig az volt az eszükben, hogy az ő pénzükön vásárol, abból grasszál az a lány. Pedig ez nem volt igaz egészen, mert Kova- csicsnak volt egy félmilliója is. De hát ők úgy élvezték, úgy gyönyörködtek abban az édes elgondolásban, hogy ott én lehetnék, annak az enyémnek kellene lenni. És úgy gyűlölték azt a lányt, aki előlük rabolta'el a fényt, meleget, aki az ő kettőjük jólétet, boldogságát rabolta el a maga számára, ók igy hitték. Ez a tudat volt az, amit ők babusgattak, ami gondot okozott nekik, ami; foglalkoztatta őket. Nem az emlékek, pedig azok is voltak. Nagyon is sok volt. Hadnagy is, meg mindenféle. De egy hadnagy kiiliinösHn. Olua is szerétté a hadnagyot, de egyszer megcsókolta az a fiú és ő elkergette. Csúnyán bánt vele. Néha, csak nagy ritkán, ez az egy szóba is került. A többi nem. Egyezer sem. * Egyszer Kovacsics Bella hirtelen eltűnt. A família azt mondta, hogy köhögni kezd és napsütéses helyre kellet vinni. De az emberek nagyon mosolyogtak, amikor az ügyről beszéltek, hát biztos, hogy semmi baja nem volt a Bella tüdejének. A Mariska lányok, amikor értesültek a dologról, kárörömet, szinte pokoli gyönyörűséget éreztek. Egész este erről tárgyaltak. — Ezt mégsem hittem volna, — mondta a fiatalabbik. — így fizet az Isten — felelte Olga. Aztán elálmosodtak és lefeküdtek. Jolán nem sokára elaludt. Olga nem tudta lehunyni - a szemét. Gondolkozott és eszébe jutott az a hadnagy, akit ő arcul ütött, mert megcsókolta a haját. Eszébe jutott az a kipirult arcú fiú, akit elragadott a mámor, amit az ő fehér nyaka ébresztett, amit most soksok ránc fon át. Eszébe jutott: pedig nem feledkezett meg arról a Belláról sem, aki hirtelen eltűnt. És akit most már azért is gyűlölt. Füxí Bertalan
