Szatmár és Vidéke, 1909 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1909-11-02 / 44. szám
Huszonhatodik évfolyam. 44-ik szám. Szatmái*, 1909 november 2. TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. MEGJELEN MINDEN KEDDEN, —= AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: — Egész évre ... 8 kor. I Negyedévre I kor. 50 flIL F& évre .... 3 » | Egyes szám ára . 16 » Községek, községi jegyzők éa néptanítók részére egész évre 4 korona. SZERKESZTŐ ÉS KIADÓHIVATAL, hová a lap szellemi részére vonatkozó közlemények, továbbá előfizetések és hirdetések is küldendők: = Nemű János kinyvoyomdája Eötvis-utcza 6 ik tz. alatt. = 'TTTT .TTPOKTJ»!?! Á. TVT . •73. A Szerkesztő lakása: Eötvös-utcza 19-ik szám. KI1DETÉBBK • lep MaáéMvatalákaa a li|dnttl árak Mllett «»életnek. Njüttér garmond sora 20 fillér. Hirdetések díjjal elöl e fizetendők. A temető. Irta: Bodnár Gáspár. Az élők varosának lakói ma kiköltöznek a halottak csendes ligetébe. A temetőbe! Viszi őket a hit. Vezeti az emlékezés. Érzik, hogy szükségük van erre a találkozásra, erre a kegyeletre. És nincs az a hatalom, mely minket ettől az úttól visszatartson. Hiszen jól mondja a bölcs: Az emlékezés az a birtokunk, melyben mi uralkodunk. Hiábavaló tehát minden törekvés, ami a temetőkre is rá akarja borítani a hitetlenség, a visszaborzadás, sőt az undor fojtó ködét. A lélek keresi 1 szellemet a temetőben. A szív visszaborzad | megsemmisülésnek még csak a gondolatától is. As ember a temetőben — hivő less. ■» * * ügy szeretném igen, ha az emberek mindegyikét, a hit, az imádság, az őszinte, keresetlen visszaemlékezés vezetné a temetőbe. Az a lélek, mely künn hagyja "hiúságát, módosságát, szertelenségét, mint a muzulmán saruját, mikor a mecsetbe lép. Fájdalom, itt is találkozunk a halandónak közös vonásaival. A szélsőségek keresésével. A hivalgássai, a versengéssel. Mig egyrészről akadnak, kik a temetőt, kegyeletlenül, durva mate- rialisztikus felfogásukkal megsértik: sokan olyan kertnek tekintik, ahol a divat is megterem. És jó talajra talál. Pedig a halottaknak nincs szükségük a divatra. Még azoknak sem, akik — mig éltek — ennek a démonnak voltak láncain A halottak imádságot, emlékezetet, a haldokló természetnek egy szál virágát, a hitnek vigasztaló mécsesét kérik tőlünk. És szeretetet, hálát. Ami erősebb a halálnál. Mert csatára kél a múlandóság fájó érzésével. A halottak csendes ligete, a sir- dombok, melyek alatt fz élet és halál nagy problémája szendereg: még a mü- véssettől is igazságot, őszinteséget, vigasztalást, kibékitést követel. A legnagyobb művészeket a hit, a feltámadás, az örök élet, egy szebb, boldogabb hazának gondolata ihleti meg, mikor müveiket a temető sír- halmára vésik. Oh, a hivő lélek, a szerető szív, a viszontlátásért sóvárgó szeretet elfordul az olyan művész alkotásától, ki nem tud más eszmét megtestesíteni, csak éppen azt: Ott lesz jó majd megpihenni. Oda lent már nem fáj semmi, Voltam sok és művészi emlékekben gazdag temetőkben. És mondhatom, .hogy I legtöbb, remek számba menő síremlék művészi felfogásában a hithes folyamodik. Mert érzi, tudja, hogy csak igy fejezhet ki igazságot. Nélküle nincs eszméje. Még gondolata sincs. Voltam például a lembergi temetőben. Hazáját, szabadságát vesztett népnek, nyugvóhelye ez a temető. Ahol a sírok felett minduntalan összefolyik az egyéni és hazáját sirató közfájdalom Remek síremlékeinek mindegyike annak a hitnek ad kifejezést: Feltámadunk ! Voltam római temetőben. Ott állok lelkemben ma is egy szobormű előtt. Újra és újra felveri lelkemben azt a gondolatot, hogy a jó Isten azért ihleti meg a művész lelkét, hogy az emberiségben — a hitet, reményt, szeretetet még akkor is fentartsa, mikor abban a szívben már minden elégett, elpusztult, kihűlt. A szobor eszmei tartalma ez: I .... Életének viruló éveiben levő anya karos székében ül. Arcán már ott van a halál lehellete. Sorvadó életének búcsúzó fénye. A nemrég villogó szemekben az enyészet borong. Aki ránéz látja, hogy egy kevés idő és a kedves lény elmúlik, mint — a virág. Mindenki tudja, mi lesz vége. Arról suttog környezete. Csak kis leánykája csügg anyja nyakán. Mintha csak az ö gyönge karjai tartanák még az utolsó életszálat. Reánézek az anya arculatára és látása megrendít. Tagjairól patyolat fehér ruha omlik le. E ruhából bontja ki elaszott karjait. Meleg szeretettel öleli át ö is gyermekét. Ez az ártatlan baba-arc még semmit sem tud. Mert mosolyog, nevet és hisz. És e képben... egy utolsó, szivetrázó jelenet tárul elém. Két szív, melyek egymást legjobban szeretik e földön: anya és gyermeke búcsúzik.- Azon rendithetlen hitben, hogy------------ők viszontlátják egymást! Me rengve és e sivár földről felemelkedve egy másik sirhoz értem... ....A hant egész hosszában fekszik fehér lepellel borított ágyon egy kiszenvedett nő. Kedves képű ártatlan fiúcska, mint máskor, mikor még jó anyja élt... mit sem sejtve jön anyja ágyához, mintha mondaná: „Édes mama, kelj fel már, reggel van I“ De az anya nem mozdul, arca mintha mosolyogna és mondaná: „Az a reggel feltámadáskor lesz Addig jó légy. Viszontlátjuk egymást 1“ * « * * * I De nem folytatom tovább. Csak éppen a’mondó vagyok: — Hívők 1 A temető szent hely. Imádkozni, emlékezni, hinni, reményleni, szeretni járjatok oda. A többit mind mind — hagyjátok künn 1 A hatósági cselédközvetitő. Tudatom a város közönségével, hogy 1909 évi november hó elsején a régi postaépület udvarán levő mellék épületben, Szatmár- Néineti törvh. város cseléd közvetítő intézete, működését megkezdette. Ez intézet a nagy. közönség szolgálatának jegyében indult meg, mely mindkét- részről úgy a nagyközönség, mint az elhelyezést, támogatást találó cselédek részéről TÁRCA. i |W CÖOa« i Temetőben. Kandalló mellett, puha karosezékben Botjára hajtva arcát: ül az agg. Visszagondol elazállott éveire: Mi minden történt ez idő alatt?! . ! . Azt a földet, hol bölcsőjét egykoron Anyja ringatá s altatót dalolt, Tettvágyó hévvel hagyta el; 8 az élet Babér helyett c-uk altatót adott. Nem tudta, mi a gőg, önzés és falánk, E szennybe, sárba ő nem eülyedett. Szent volt előtte ez a nagy érzelem, Szent volt előtte a honszeretet! Ifjú keble szabadságért lángolt, Egyenlőség volt élete vágya, Testvéri hő ölelkezések között Minél bold ogabb legyen hazája!.. . Harcolt a síkon, mint sebzett oroszlán, Égő honfi szive volt a vérté. ! . Nem érzett fájdalmat... Nap kelt fel nyomán... Szabad lesz | hon 1... Isten ígértei... ■•■Elült « zaj, nem hallszik harci lárma; Teste törékeny, arca halovánj;. A nehéz gondok felszánták homlokát... Repül az idő sebes sasszárnyán ... Sötét, fénylő szemei, melyek hajdan Nemes eszmétől tüzelve égtek, Az öregségnek rozzant csontjaival Kialudtak, nem égnek sötétek ... Csak nemes lelkének mécse pislog még, — Hallgatva az írás szép szavait, Amelynek olaja ki nem fogy soha, Reményt, megnyugvást ád neki a hit! Kováts József. m Halottak ünnepén. Az akáclombok csendesen hullatják leveleiket a virágokkal ékesített sírokra, melyek felett a hátramaradottak siratják elhunyt szeretteiket. A hűs novemberi szél süvöltve zug végig az enyészet birodalmán, s felkapva á hulló leveleket, behinti velük a csendes emberek virágos nyughelyét. A lobogó lángok fénye bevilágítja a síremlékek aranyos feliratát, melyek szomorúan hirdetik az elköltözőitek élettörténetét. Minden sir egy-fgy néma tragédiát rejt magában, melyek azonban busán tárják elénk földi küzdelmeink hiábavalóságát. Mennyi reményt, mennyi boldogságot takarnak e néma hantok, mennyi bűnt és mennyi szenvedést I . . . . . . Egy síremléken ragyogó betűk hirdetik I nagylelkű emberbarát nemes tetteit^ holott mások romlásán szerezte bűnös vagyonát. Távolabb egy férj zokog hőn szeretett hitvesének sírja felett, mig otthon a legsze- retőbb anya várja már epedve az újból megnősült gyöngéd családapát. Mellette egy csalfa szép leány siratja érte halt szerelmesét, akit sohasem szeretett, mig a nagylábon élő örökös szülői sírboltján kesereg veszteségén, a mely gazdaggá tette. Egy szegényesen világított sirdomb felett egy parányi gyerek zokog keservesen. Az ő életének boldogságát némán takarják a szürke rögök, melyekre csak az akáclombok hintenek könyörülelből egy-egy hervadt levelet. Annál fényesebben ragyog az a másik sir, melyben egy korán hervadt, fehérlelkü leányka folytatja félbenmuradt, szép álmait. * ...Egy pici sirbanton ifjú nő zokog. Az a csepp koporsó nem szorított ki több földet a sírból. Három éves kis fiúcska sírja. Angyalhoz hasonlított inkább, mint földi lényhez, oly szép, oly kedves volt. S egy csúnya, viharos éjszakán száraz köhögés fogta el, i kis kacsóival hörgő torkára mutatva, nyögte: — Úgy fáj itt, anyácskám I Gyógyíts meg, édes kis anyácskám I A fiatal anya remegő kézzel fektette ágyacskájába, takargatta, melengette. Mesélt neki a jó kis tüudérekről, mig az orvos fájó torkocskáját vizsgálta a kicsikének. Mindhiába I Az orvosi tudomány gyenge volt, — gyenge a fiatal anya minden könye, zokogása. Fuldokolva csókolta az elsötétült kis arcot, a megkékült ajkat... Elet, vér, fohász, mi uz érzéketlen, vak, süket végzet előtt?!!.. Mindhiába! ... Az apró sirdomb csupa élő virág. Egy letört zsenge bimbóért letörték száz más testvérkéjét, s a sok letört rózsa, liliom, jázmin .busán lengedez a hűs novemberi szellő érintésétől. Egy pajkos, borzastollu verébpár szállott a sírra hajló szomorufűzre, s ugrándozott vig csiripelés közt, nem törődve a halottak ünnepéval. Csak a szegény anya borult tompa fájdalommal arra a parányi sírra, amely alatt mindene aluszsza örök, siri álmát... ...De vájjon kinek jut eszébe csak egy szál virágot Í6 dobni arra a betaposott sírra, mélynek keresztjét, ba ugyan volt valaha, régen elkorhusztotta az eső, széthordta I szélvihar. — Kinek jutna eszébe a szegény elhagyatottak sírja?... Csak | mindent elfedő fű nőtte be, talán irgalomból azt a kis régi földdombo- rodást, s csak a szellő zizeg halkan felette a hervadt ukácfalombok között. Ki aludhatja csendes siri álmát az elfeledett hantok alatt ? Talán egy ifjú szép leányka, aki nagy pompában, boldogságban élt?... iár és lile 1 MEGÉRKEZTEK !! 1 az őszi 6s téli idényre megrendelt összes őri-, női és gyeimek valódi chcvro és box bőrből készült cipők a legjobb és legdivatosabb kivitelben
