Szatmár és Vidéke, 1907 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1907-03-19 / 12. szám
Huszonnegyedik évfolyam. 12-ik szám. Szatmár, 1907. március 19. TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. A kis emberek otthonának védelme. (B. G.) Mikor az igazságügyi-minisztérium költségvetési javaslatát tárgyalták, — most ugyan nem először — újra felszínre került annak óhajtása, hogy végrehajtási törvényeinket módosítani, reformálni kell. Az igazságügyi miniszter kifejezte, hogy igenis az igazságszolgáltatás, illetőleg a perrendtartás terén is munkába vannak véve oly módosítások, reformok,, melyek a kis embert vannak hivatva védeni és socialis téren megnyugvást fognak kelteni. A többek közt ott van például a végrehajtási törvény. Ezzel szemben társadalmunk so- ciologusai már régebben hangoztatják, hogy hazánkban a mai viszonyok között, a mai népáradat hullámverései közepett a törvényhozás legsürgősebb teendője az otthonnak védelme. Azok ugyanis, akik egy uj,, egészségesebb társadalmi programm alapján kezükbe vették a föld népének, általán a kis emberek védelmét: á kezdetek kezdetén rámutattak ama szomorú tényre, hogy a magyar nép tűzhelye, otthona nem részesül á kellő és különösen napjainkban olyannyira szükséges védelemben. És igazságuk van! Jól felismerték a családok oly szomorúan gyakori züllésének egyik legjobban működő rugóját, .helyesen, lélektani alapon veszik számba a magyar ember természetét, mivel utóvégre is számolni kell. Minden nemzet szem előtt kell hogy tartsa fajának individuumát. Mert uramfia, mit ér az, ha ennek a hazának, ennek az ősi földnek szeretetére oktatjuk a népet? Mit ér? Ha nem törekszünk őt ide kötni ehhez a röghöz, ha nem teszünk meg mindent, hogy a magyar ember — még könnyelműsége dacára is — úgyszólván kénytelen legyen otthonát megtartani. A kis embernek úgy sincs semmi egyebe, mint otthona. Összes vagyona talán az a kevés és szerény bútora, melyet egy jobb időben, talán még tűzhelyének alapításakor szerzett, kapott. Ha ezt elveszti, elvesztette mindenét. Olyan leszen, mint a szedett fa. Nincs hova lehajtania fejét. Nincs egyetlen darabka tárgya, melyről elmondhatná : e z a z enyém. A magyar embernek meg, jegyezzük meg, sajátos természete vagyon. Ha egyszer szétdulták fészkét, ő elveszettnek hiszi magát. Nem olyan, hogy kiheveri nyomban. Megy, vándorol más vidékre és kezdi elölről, mintha semmi sem történt volna. Nem. Ellenkezőleg ő abban a — megengedem téves felfogásban él, hogy az egész világ sajnálkozik t rajta, ujjal mutat reá, hogy ő tönkrement ember. Elbüvik inkább a világtól és igen ritkán áll újra talpára. Csak kevesen fogadják meg a példabeszéd öreg madárjának tanácsát, mit a szétdult fészek lakóinak, a fiatalabb madaraknak adott. Hogy t. i. sirással- jajgatással uj fészket nem építünk. Fogjatok újra az élethez. Hát bizony az otthonát vesztett magyar népet is űzi a kétségbeesés, az elkeseredés... és inkább elhagyja hazáját; mely szívtelenül engedi,, hogy feldúlják otthonát. Pedig feldúlják! Még az adóba is elhurcolják a legszükségesebb bútordarabjait is. Hát még nehány forint adósság fejében, mi minden szivtelenség történik. Ezen s e g i t e n i k e 11. Ennek orvoslása kell, hogy törvényhozásunk legsürgősebb teendője legyen. Addig, tnig ezt meg nem tesszük, homokra építjük összes socialis irányú intézményeinket. És ne higyjük ám,—hogy mikor a nép otthonának védelmére ezt a reformot sürgetjük, akkor valami különös kivételes privilégiumot kérünk a kis emberek számára. Nem! Világért sem. Csak azt a védelmet követeljük, vagy mondjuk jogot kérjük, mely védelmet a törvény — nagyon helyén való módon — a haza sok-sok polgárainak már biztosított. Megvédelmezi például a törvény a végromlástól, tönkremenéstől a hivatalnokokat, a tisztviselőket. Ezek fizetéséből 16oo korona lefoglalhat- 1 a n. Megvédelmezi a magántisztviselőket is, mikor ezer koronában szabja meg az értékhatárt a lefoglalhatlansá- got illetőleg. Nagy szó, szerencsés dolog ám ez 1 Mert ha ezen polgárok otthonára, bútoraira le is csap a foglalás és el- árverelés héjája: nem lesznek nyomban földönfutókká. Annyi mindig marad még, hogy ha szerényebb, de mégis csak otthont teremtsenek. Ha azonban a kis ember otthonát dúlják fel, ha az Ő fészkét szórják szét: akkor az a család rálépett a züllés, a pusztulás, a kivándorlás útjára. Méltó és igazságos tehát a kis ember otthonát mcgvédelmezni. Igazságos, hogy az ő számára is biztosítson a törvény bizonyos és az eddiginél nagyobb méretű 1 e- -f-e-g 1 a I h a 11 a n s á g o t. Biztosítsák otthonát. Mert szeretettel kérdezzük, ha az otthont meg nem védelmezi hazai törvényünk: mi fogja azt a népet e hazához, e földhöz kötni? Mi fogja arra az elhatározásra bírni, hogy itt élni és halni kész legyen? TÁRCZA.- —«StBOln Zeneéletünk., Mert hogy ilyen is van ám. Igaz, hasonló a mostani úgynevezett tavaszunkhoz. Kényszeredve búvik elő az elkeseri- tésig hosszantartó, dermesztő takarója alól. Jég és hó borítja hideg tagjait, s amikor itt-ott egy kis napmosolygás olvasztani próbál rajta valamennyit, nyomban fordul az idő s ott vagyunk, ahol tegnap. És, hogy a hasonlatnál maradjak, városunk közönsége a zene tekintetében olyan, mint országunk az időjárás dolgában. Egy része már szántani tud, mig a másik még szánkázik. Csudálatosképpen Szatmár körül sok helyütt még pompás szánút van. Amit most mondok, a világért sem akar kárhoztatás lenni. Nem a részvétleneket teltre nógatni, hanem az ébredőket szeretettel cirógatni a szándékom. Okulok, amiközben vénülök. Azelőtt veszélyesen csapkodtam a nagy karddal, amelyet a zene katonájaképp annak térhódítása érdekében a kezembe fogtam. Vágásai alatt halomszámra dőltek pogány istennőmnek ellenségei: a gonosz szellemek. De nem sokra mentem a hadakozással. A leölt ellenségeinknek nem volt testök, és azért nem férhettem a lényeges részükhöz. Feltámadtak és tovább éltek. Sőt ellenem fordultak. Haragudtak a hántásért és még jobban elhidegültek az iránt, akinek megnyerni akartam őket. Megváltoztatom azért a harcmodoromat, és ezentúl dicsérni fogom a jókat, ahelyett, hogy a rosszakat szidjam. Rájöttem, hogy korunknak a vitézei a puskapornál sokkal jobban kedvelik a tömjénszagot. Ez az igazi füstnélküli puskapor... Ismétlem, van már zenei élet Szat- máron. Hogy kevesen tudnak róla ? Ez csak azért van, mert nem sokan kívánják látni az életerős csecsemőt, mely pufók arcokkkal, villogó szemekkel hánykódik a bölcsőjében. De a szerető szülők, néhány rokon és jó barát lángoló szeretettel állják körül a biztos jövőt Ígérő gyermeket. Gyönyörüségöket találják benne, dédelgetik, ápolják és biznak a fejlődésében. * Rég nem Írtam a zeneiskolánkról. Még pedig céltudatosan. Ismerem a tételt, hogy a legnagyobb élvezet is izét veszíti, sőt csömört kelt, ha tulsoká tart. Hát még az olyan, amiről csak mástól halljuk, hogy az! És elvégre nemcsak az a tyuk ér keveset, amely sokat kodácsol, hanem az is, amelyről mások kodácsolnak sokat. Magyarországnak a legtöbb igazi nagy embere nem az, akinek nevét legsűrűbben emlegetik a napilapok. Akik érdeklődnek, amúgy is tudják, a nemtörődők pedig nem kívánják tudni, hogy hatalmas lépésekkel halad előre célja felé a zeneiskolánk, a lélekfinomitás és szellemi gyönyörök ez áldásos melegágya. Most már harmadfélszáz növendéke van. Jórészben olyanok, akiknek zsenge leikébe belekapott a szép művészet isteni szikrája. Csekély kivétellel már nem kényszerből, hanem szeretetböl folytatják a tanulmányaikat. Muzsikálnak, énekelnek. Élvezik a saját tudásukat és lelkesedéssel tapsolnak egymásnak. Ismerik és tisztelik a kiválókat magok közt, ahelyett, hogy irigykednének rájok. Igazi boldogság, valóra vált egykori álomszerű remény, hogy egy csapat serdülő fiú és leány órákat tölt nemes szórakozásban a zenével, akik azelőtt a blattot verték vagy egymást agyonpletykázták, ennyi idő alatt. És még egy érdekes tünet. A szülők. Néhány év előtt még kalapácscsal kellett sokaknak a fejébe verni a meggyőződést, hogy a zene sokat fog érni a gyermeküknek. Ma pedig ? Akik szombat délután az agyonnyomatás veszélyében, ott szorongtak a városháza tanácstermében, igazolják, hogy a vén sasok versenyt lelkesedtek a fiókákkal. Nyulak, akik nubiai párducokat szültek. Már nem egy ismerősöm szívesen ül a zsöllyében, élvezettel lesvén a gyermeke ujja alól fölcsengő hangjait Chopinnek, Bachnak, Lisztnek, Griegnek és Beethovennek. Csupa új ismerős, előkelő idegen nálunk, akik a zeneiskola révén férkőztek be eddig néma, vagy csak borközi nótáktól hangos hajlékunkba. Isten hozta és marassza őketl . . . * Ellen mondásokra adott okot többször, hogy a zeneiskola hangversenyeiről hozott jelentésekben a kiválóbb közreműködőket megdicsérték. A helyes pedagógia köpenyével fellépett hiúság (már hogy rendszerint a szülők hiúsága) attól tartott, hogy az agyonhallgatott növendékek elvesztik a kedvüket, ha rólok nem történik említés. Persze: dicsérő. Hát ez nem helyes. A zenejáték nem eladó jószág, amelynek kelendőséget tud biztosítani a hangos magasztalás is. És nem vásár a hangverseny, ahol adás-ve- vés foly, s ahol a becsapás is meg van engedve, ha ügyes módon történik. A növendékek igen jól tudják, hogy közöttük ki hány pénzt ér. Veszélyes dolog volna hozzászoktatni őket ahoz, hogy a nyomda- festék kendőző kenőcs, amely a csúnyát szépíteni van hivatva. Majd rájönnek erre a zenénél sokkal kevésbbé szent dolgokban. Ráérnek megtudni ezt, amit bár ne kellene megtudniok sohasem. Egyelőre hadd tanúlják a zenével együtt azt is, hogy az elismerés pontosan és igazságosan hozzá van mérve az érdemhez. A szombati hangversenyre térve át, mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a színvonala átalában jóval mgasabb volt az eddigieknél. Örvendetes, de természetes jelenség, miután az intézet több évi működése után a növendékek képessége fokozatosan fejlődik. Tizenegy számból állott a műsor. Őszintén és becsületesen szólva, valamennyi díszére vált a közreműködőknek és nem volt egyetlenegy sem közte, amit tiszta élvezettel nem hallgattunk volna. RÓTH SIMON nagyválasztéku cipőraktárát ajánljak a t- vevő közönségnek, mint a legolcsóbb bevásárlási forrást. == JFIGYELMEZTETESIH azelrirp. haladóit téli idény miatt a mán »auó.«. JL All!
